XXVIII. Fejezet - Múlt

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Nagyon köszönöm az előző fejezethez a komikat. Ezt a fejezetet Brixinek, Melindának, Szelenának ajánlom. Remélem tetszeni fog. Nem valami eseménydús, de talán megteszi :] Köszönöm mind a 44 rendszeres olvasót, igazán boldog vagyok. Sok puszi mindenkinek aki elolvasta az előző részt, és nagyon nagy ölés mind a 20 szavazónak. Ehhez a fejezethez igénybe kell vennetek majd a szereplők képeit. Szükség lesz rá.
Mindenkinek sok puszi:

Nesszi
♥

A jövő szerelme
XXVIII. Fejezet - Múlt

/Renesmee szemszöge/

- Olyan akarok lenni, akit te megérdemelsz…hogy a barátod legyen - egy időre meghűlt a vér az ereimben, de a barát szót nem tudtam hova tenni.

- Mi már barátok vagyunk - suttogtam inkább csak magamnak, hogy értelmezni tudjam a mondatát.

- Olyan barátod akarok lenni, aki nem szeretne megölni. Nem akarok állandóan azon aggódni, hogy foglak bántani. A barátom vagy, legalább is én úgy érzem - csak barát. Hát persze. Csupán barát.

- Persze, hogy a barátod vagyok - lehajtottam a fejem, s néztem, ahogy a gyengéd hullámok megtörtek a testemen. Nem tudtam gondolkodni, egyszerűen nem ment. Semmit sem éreztem. Az elmém védekezni próbált a fájdalom ellen, s sikerült neki. A szívem körülötti fal - mely egy időre ledőlni látszott - újra építkezni kezdett, s a téglák folyamatosan egymásra rakódtak, hatalmas gátat képezve köztem, s az ismeretlen között. Nem tudtam, hol vagyok mert csak a falat láttam. Próbáltam felnézni az égre, s kitekinteni a "téglarengetegből" de mikor felemeltem a fejem, csak a sötét felhők egybekúszó egésze fogadott.

- Te mit érzel irántam? - Josh káprázatos hangja szakította félbe gondolatmenetemet, aminek örültem is. Egyre nehezebben viseltem el a saját érzelmeimet, gondolataimat. Elegem volt mindenből, s csak egyetlen egy biztos pontot találtam, bármerre néztem. Őt. Annak ellenére, hogy csak barátként tekinthettem rá, de Ő volt az én megmentőm. Pont időben ragadott ki a letargia végtelen homályából. Akkor jött, mikor már semmit sem láttam, s fényt gyújtott, megmutatta, hogy merre kell járnom. Utat mutatott a nagy messzeségben. Már nem voltam egyedül.

De mit is válaszolhatnék? Elmondom, hogy csak Rá tudok gondolni? Elmondom, hogy szükségem van rá, vagy, hogy azt szeretném maradjon velem? Elmondom most, vagy magamban tartom örökre? Elveszthetem. Elveszthetem, mindezt a szerelem szó miatt? Azt nem engedhetem. Szükségem van rá.

- Barátságot - így lesz a legjobb - suttogta az értelmesebb felem. - Annyira más vagy, mint akikkel eddig találkoztam. Képes vagy uralkodni azon a feleden, aminek most a leginkább kellene jellemezni téged. Látom rajtad, hogy küzdesz, s te mégsem hagytál itt. Titokzatos vagy és szeretetre méltó. Bár, még nem sokat tudok rólad, mert eddig te kérdezgettél - itt egy apró mosoly futott át - de tudom, hogy igazi barátok vagyunk - halkultam el. Pompás. Már csak ez hiányzott. Csak arra lett volna szükség, hogy a képéve vágjam a valódi érzéseimet - szóltam újra magamra. - És te? - valahogy hallani akartam a szájából, hogy csupán barátok vagyunk. Hallanom kellett, hogy nem érez többet, egyszerűen csak így tudtam valahogy megnyugodni, ha kimondja.

- Én…én is - csuklott el a hangja, amire felkaptam a fejem. - Mit szólnál hozzá, ha most én mesélnék magamról? - kérdezte, s a félszeg mosolya újra megdobbantotta  szívemet. Kimondta. Fájt, mégis erőt adott.

- Remekül hangzik.

Kiültünk a sziklákra, s ahogy körbenéztem láttam, hogy a hely olyan gyönyörű, mint az álmomban. A fák tökéletes színben pompáztak, a hullámok játékosan kapcsolódtak össze, a kövekkel szegélyezett folyó csendesen zubogott. A lombokon átsütöttek a napsugarak, s ezzel koronázták meg a táj szépségét.

- Tehát, mint már mondtam, huszonegy éves vagyok - kezdett bele. - New York-ban éltem a szüleimmel, akikről semmi emlék nem maradt meg. Csak annyit tudok, hogy éppen hazafelé tartottam, talán az egyik barátomtól, amikor kiáltást hallottam. A hang egy sikátorból jött, s egy szőke hajú lány térdelt az aszfalton. Azt hittem rosszul van, s segíteni akartam neki, de mikor odamentem, akkor megfordult. A sötétség ellenére láttam, hogy a szeme vörös, amitől valljuk be eléggé megijedtem. Ő felállt s közelíteni kezdett felém, én pedig azonnal rohanni kezdtem. Viszont ő gyorsabb volt. Csak annyit tudtam tőle kérdezni, hogy hogyan hívják. Azt mondta, a neve Alison, s innentől teljes filmszakadás van - megborzongtam, ahogy belemerültem az emlékekbe. Miért kell szenvednie az embereknek? Annyi veszély leselkedik rájuk nélkülünk is, s erre tessék, szinte a halálozások fele a mi hibánk. Borzalmas. Aztán vannak, akik soha nem kerülnek elő. Ők lesznek az áldozatokból a vadászok. Nekik még rosszabb.

- Szörnyű - nyögtem elfúlóan.

- Egy szobában keltem fel, s öt ugyanolyan vörös szempárral találtam magam szemben, mint amilyen a támadómnak volt. Először megijedtem, de az egyikük elmagyarázta, hogy nincs mitől félnem, mivel vámpír lettem. Elmondták, hogy ők is halhatatlanok, s hogy hogyan találtak rám. Katarina egy párkapcsolati tanácsadó és van egy rovata az egyik újságban. Ő épp New York-ban tartózkodott este és megérezte a vérem illatát. Meglátta, hogy Alison megtámadt, s úgy gondolta, hogy megment. Állítólag nagyon hasonlítok a kistestvérére. Tudod, az ő húga Ashley. Ashley és Katarina vérszerinti testvérek, és volt egy öcsikéjük. A kisfiúnak éppen a tizenharmadik születésnapját ünnepelték, s ő azt kérte, hogy a nővéreivel had menjen el az erdőbe kempingezni. A lányok imádták, így engedélyt kértek a szüleiktől, akik belementek. Az erdőben történt a katasztrófa. A kisfiút, a vámpírok megölték, a lányok szervezete viszont erősebb volt, így ők átváltoztak.

- Biztos nagyon fáj nekik.

- Minden héten ellátogatnak a testvérük sírjához.

- Ashley csodás virágokat visz, vagyis inkább életre kelti őket. Az ő képessége az, hogy megtudja javítani a tönkrement dolgokat és újra tudja éleszteni a növényeket, és ha van elég ereje akkor az állatokat is. Katarinának nincs különleges képessége, de még is különleges. Olyan mint egy második anyuka. Hozzá kerültem a legközelebb a családból.
Ash párja Mark. Ő rendőr volt, de amikor az egyik nap bankrabláshoz riasztották, és kiderült, hogy a rabló nem közönséges ember, vagy inkább nem is ember. Amint Mark bejutott a bankba, azonnal megharapta a vámpír. A férfi nem akarta megölni,nem is követte, így Mark még épp eltudott menekülni. Volt annyi lélekereje, hogy elrejtőzzön. Miután átváltozott, rájött, hogy mivé vált, s elfogadta. Épp vadászott, amikor Ash és Kat rátaláltak. Ashley és Mark között azonnal robbant valami és így lettek egy család. A másik aki a szobában tartózkodott amikor felébredtem, Daisy volt. Ő kicsit sablonos és felszínes, de ha megismered, akkor rájössz, hogy nem lehet nélküle élni. Nagyon vidám és energikus. Az ő családját is vámpírok ölték meg, de ő megmenekült. Amikor Ashley Katarina és Mark hallottak a tévében az esetről, hogy egy családot brutálisan megöltek és a tizennyolc éves lány eltűnt, azonnal oda utaztak, s az egyik üresen álló ház pincéjében rátaláltak Daisyre. Így csatlakozott ő is a Conrad családhoz. Az, aki még előttem került a családba, Peter. Mérnök volt és egy építkezésen zuhant le. Ő is úgy ébredt, hogy nem tudta mi történt vele. Nem tudjuk pontosan hogyan változott át, de az a fő, hogy velünk van. Az ő felesége Daisy. Peter eleinte nem hitt a természetfeletti dolgokban, de aztán persze rájött, hogy minden valóság. Aztán jöttem én, a történetemet pedig ismered - amint befejezte rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem.

- Hogyan vagytok képesek együtt élni? Mert, ahogy hallom a ti kapcsolatotok nem a táplálékszerzésen vagy a túlélésen alapul.

- Jól látod. Katarina és Ashley nézete változtatott meg mindenkit. Őket a testvérük halála sokban befolyásolt, közös vonásuk, hogy nagyon érzelgősek, ami nem is gond. Úgy tartják, hogy az ugyanolyan sorsra ítéltek között mindig lesz egy összetartó kapocs, s megtalálhatják egymásban a jó tulajdonságokat. Igazi családi hangulatot teremtettek, egy világot építettek nekünk - nézett a szemembe.

- Ez elképesztő. Nagyon különlegesek -  suttogtam meghatottan. Az a tudat, hogy két testvér mennyi mindenre képes, ledöbbentett.

- Szerencsénk van, hogy rájuk találtunk - mondta mosolyogva. Láttam a szemében megcsillanni a szeretetet, ahogy a mostani családjáról beszélt.

- Van még valakinek képessége közületek?

- Igen. Daisy megérzi ha hazudik neki valaki, Peter pedig irányítja a négy elemet.

- Húú - csak ennyit bírtam kinyögni.

- Most gondolj bele milyen nehezen lehet eltitkolni Daisy elől valamit. Nemrég volt a születésnapja és vettünk neki egy kocsit. Mikor rákérdezett, hogy "Ugye nem autó?" akkor azt sem tudtuk mit mondhatnánk - kuncogott.

- Megszokjátok. Az én családomnak is megkellett szoknia, hogy apu olvas a gondolatainkban.

- Az is borzalmas lehet. Magánélet nélkül. Nem zavar? - tudakolta teljes testével felém fordulva. Lábait felhúzta, az enyémek pedig a sziklán pihentek.

- Dehogynem. Egyszerűen szörnyű. Alice és anya az egyetlenek akik kitudják játszani - Alice. Vár. Hogy nekem mennyire kiment a fejemből. - Alice - pattantam fel.

- Mi baj? - állt fel Josh is, s arca megint aggódást tükrözött.

- Biztos hogy vár rám. Mennem kell - hebegtem.

 - Mit szólnál hozzá ha holnap találkoznánk a folyóparton? - nyúlt a kezem után, s ahogy hűvös bőre az enyémhez ért a pulzusom azonnal felgyorsult, a légzésem szabálytalan ritmust vett fel, a vér száguldott az ereimben.

- Természetesen - vágtam rá a lehető legnagyobb izgalommal, amit még időben visszafogtam.

- Mikor lenne neked jó?

- Nekem igazán mindegy - az időpont tényleg nem számított, csak az, hogy vele leszek. Az, hogy újra láthatom, s a többi dolog teljesen feleslegessé vált.

- Este?

- Hánykor?

- Mondjuk nyolc?

- Rendben - mosolyogtam vissza rá, s aztán újabb pillantást vetettem összekulcsolt kezünkre. Mintha álomból ébredt volna fel, elengedte a kezem, aminek nem nagyon örültem, de emlékeztettem magam arra, hogy csak barátok vagyunk.

- Szia - néztem újra a szemébe.

- Holnap találkozunk. Vigyázz magadra! - suttogta, s az arca közelíteni kezdett az enyém felé. Ajkait pillanatokon belül megéreztem bőrömön, édes illata a tudatomig hatolt, s kezeim erőtlenül csúsztak a vállára, s kulcsolták körbe a nyakát.

- Te is - motyogtam, majd ahogy szája hideg, kellemes érintése eltűnt az arcomról, az én karjaim is lecsúsztattam a testéről.

- Szia - mosolygott búcsúzóul.

- Viszlát - azzal még egy utolsó pillantást vetettem rá. Beleégettem képét a memóriámba, édes aromáját elraktároztam az agyam egy fiókjában, érintését pedig a bőröm egy pontján tároltam. Megfordultam, s lassan kezdtem eltávolodni tőle. Fordulj meg! - üvöltötte egyik felem. - Fordulj már meg! - kiabálta a másik még erősebben.

Én pedig engedelmeskedtem. De a Sors közbeszólt. Hallottam egy reccsenést, majd azt, hogy a földre zuhanok.

- Pazar - dünnyögtem. Ahogy a lábaimra néztem észre vettem, hogy a jobb cipőm sarka eltört. Bosszankodva húztam le mind a kettőt, s egyik kezembe fogtam a lábbelik pántjait. Mikor megfordultam láttam, hogy Josh már nincs ott, így elkezdtem futni a ház felé.

Elöntött a boldogság, ahogy a mai napra gondoltam. Elmondta a családja életét, megosztotta velem. Holnap pedig újra láthatom. Ezekkel a gondolatokkal elmémben nyitottam be a házba, ahol anya és Ros dühös pillantása fogadott.

- Nessie! Veled meg mi a fene történt? - kérdezte elképedve Rosalie, aki a kanapéról felkelve azonnal hozzám rohant.

- Jól vagy? - kérdezte vele egy időben anya, aki szintén hozzám sietett.

- Miért kérdezitek? - vágtam én is értetlen képet.

- Csurom víz vagy, a magas sarkúd a kezedben. Miért is kérdezném?! - mondta cinikusan Rose.

- Kiugrasz az ablakon, Alicenek pedig semmit sem mondasz. Aggódtunk. Miért nem szóltál? - vette el tőlem anya a tönkrement cipőt, s vizsgálgatni kezdte. - Ezzel meg mi lett?

- Szóltam Alicenek, hogy elmegyek. Azért nem mondtam neki konkrét helyet, mert magam sem tudtam, hová is akarok menni. Azért nem szóltam, mert azt hittem, hogy csak később jössz haza. Annak pedig - mutattam a kezében lévő "fegyvernek" - letört a sarka.

- Nessie! - szaladt le a lépcsőn nénikém, aki hiper sebességgel vetette magát a nyakamba. - Mesélj! Mi történt? Milyen volt? Látom jól szórakoztál. Ugye? Csak nem megérte?

- Miről beszéltek? - vált Ros hangja dühösebbé, én pedig a pokolba kívántam abban a percben Alicet és az izgága, kíváncsi természetét. 

PLS. Komikat!