37. Fejezet - Kétséggel, vagy kétség nélkül

Kedves Olvasók! Sajnálom, hogy elhúzódott a fejezet készítése, de sajnos sok minden közbeavatkozott. Megpróbálok pár fejezetet "előgyártani", hogy ne kelljen sokat nélkülöznötök az iskola beköszöntével sem, de nem ígérhetek semmit. Remélem a megtört jég elvarázsol benneteket. Nem a legjobb, de én sem vagyok épp a toppon. A kezem iszonyatosan fáj, és sajnos a gépelés sem megy valami fényesen az utóbbi néhány napban. De nem akarok nyavalyogni, inkább kellemes olvasást kívánok!
Használjátok ki még a rendelkezésre álló időt, a verőfényes napsütést!

A jövő szerelme

37. Fejezet - Kétséggel, vagy kétség nélkül

Mámorító boldogságban úszva siettem haza. Alig vártam, hogy átöltözhessek és újra Josh karjaiba vethessem magam. Míg a lábaimat sebesen kapkodtam a hideg talajon, gondolataim szüntelenül azon cikáztak, hogy este bemutatom Őt anyának. Iszonyatosan vágytam arra, hogy ne kelljen titkolóznom, vagy  becsempésznem őt a házba, arra kötelezve, hogy elrejtse magát a képességével. Őszintének kellett lennem, erre a tegnap éjszaka történtek ébresztettek rá. Szeret - ez az egy szó, egy névvel párosulva az egész világomat jelentették. Mintha egy csodás, rózsaszínű fellegben repülnénk Josshal, csak ketten, ölelkezve és csókolózva. Az első csókom - merültem el az emlékben.

Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Hogyan láncolhat örökre magához egy kósza érintésével? Megfejthetetlen kérdések tobzódtak bennem, de nem is akartam kibogozni őket. Tökéletesek voltak így. Újak, erősek, fontosak. Azt akartam, hogy mindig így legyen, hogy soha ne változzanak meg. Josht akartam. Minden idegszálam küzdött azért, hogy eltudjam engedni egy pár perce, s azzal vigasztaltam önmagam, hogy kevesebb mint egy óra és ismét magamhoz szoríthatom. Még ott égett a bőrömön a karjának hűvössége és fel tudtam idézni vörös tekintetét az enyémbe mélyedni.

            - Megjöttem - kiáltottam felszabadultan. Legszívesebben ordítottam volna, torkom szakadtából üvöltöttem volna, amíg csak lehet. Ha erre nem figyelt fel senki, gondoskodtam róla, hogy az ajtó hangos csapódására már felkapják a fejüket.

            - Fent vagyok kicsim - hallottam anyát. Ha őszinte lettem volna eddig, akkor felszaladhattam volna. A nyakába borulva oszthattam volna meg vele, hogy szerelmes vagyok. Halványan elpirulva sztorizgathattam volna arról, hogy Josh mennyire lehengerlő, hogy ellenállhatatlanul jóképű, férfiasan erős, emellett nagyon gondoskodó. De nem tehettem. - Gyere nyugodtan, csak virágokat öntözök.

Még nem tehettem. Bezárkóztam a fürdőbe, s az ajtónak támaszkodva motyogtam néhány terelésre szánt mondatot.            

            - Tíz perc, csak lezuhanyozok.

Nem érezhette meg Josht. Tisztában voltam vele, hogy nem vetette be semmilyen erejét, hogy ne telepedjen rám bódító aromája. A ruháimat ledobáltam, majd erőtlenül magamhoz szorítottam a felsőmet, hogy belélegezhessem Josh bőrének kábító illatát. Mindent beszórtam a mosógépbe, hogy még csak véletlenül se fogjon gyanút idő előtt. Nekem kell elmondanom és neki tőlem kell megtudnia. Ez így helyes. Szomorúan emlékeztettem magam arra, hogy apa valahol messze, egy teljesen téves nyomot követ és hogy megszállottan üldözi a nagy senkit. Amint hazajön, leülök vele beszélgetni - ezzel a kikötéssel álltam a zuhany alá, s képzeltem azt, hogy a forró vízcseppek Josh ujjai.

            - Beszélhetnénk? - kopogtattam be szüleim hálószobájába. Az ajtó nyitva volt, de úgy viselkedtem, mint egy megszeppent kisgyerek, akit valami nagyon rosszon kaptak rajta. Rossz dolgot tettem, ezt beláttam. Hazudtam annak a személynek, aki a legtöbbet tette értem a világon, s aki a saját életét feláldozta születésemért.

            - Persze - csukta be anya a kezében tartott könyvet. Megütögette maga mellett az ágyat, jelezve, hogy helyezzem magam kényelembe. Ösztönösen húztam magamon még jobban össze a köntöst, idegességem legegyértelműbb jeleként.

            - Miről szeretnél beszélni? - dőlt az ágytámlának. Kíváncsian fürkészte az arcomat, bíztam abban, hogy semmit nem tud leolvasni róla.

Összeszedtem a bátorságomat, erőt véve magamon egy feltörő sóhaj után képes voltam belekezdeni abba, ami megváltoztathatja a belém vetett hitét, vagy akár gyökerestől ki is tépheti azt.

            - Azt mondtad, hogy veled bármit megoszthatok - suttogtam lehajtott fejjel, mire már ő is rádöbbent, hogy nem egy kellemes témát fogunk boncolgatni.

            - Igen, bármit, ami a szívedet nyomja - simította tenyerét a vállamra bátorítóan. A felőle áradó anyai szeretet majd' összepréselt és többször ismételtem el magamban, hogy mennyire örülök annak, hogy az ő lánya lehetek.

            - Bízol bennem? - kérdeztem félénken.

            - Amennyire csak lehet - válaszolta habozás nélkül.

            - Hiszel abban, hogy képes vagyok érett, felelősségteljes döntést hozni? - folytattam.

            - A legjobb tudásunk szerint neveltünk, nem csak mi apáddal, hanem az egész család. Ha te nem tudsz, akkor senki sem.

            - Köszönöm. - Volt annyi józan lélekjelenlétem, hogy felé fordítsam az arcomat. - Mindig jók voltatok hozzám, amit nem így kellett volna értékelnem, de nem szeretnék tovább titkolózni. Megismerkedtem egy sráccal - fújtam ki a levegőt. - Egy végtelenül csodálatos, emberséges fiúval, akit szeretek. Egy olyan iszonyatosan nagylelkű vámpírral, aki nem a mi táplálkozási módunkat követi, de mindent megtesz annak érdekében, hogy ez megváltozzon.

Kimondtam. Csak ez járt a fejemben. Végre őszintén ülhettem vele szemben, nem hazugsággal és titokkal tele. Ez jó volt. A következményektől függetlenül tudtam, hogy ez a helyes. Felháborodásra számítottam. Normális, anyai ösztönre, tízévnyi szobafogságra, csalódottságra. Arra, hogy megrendül.  Arra vártam összekuporodva, hogy megszólaljon. A némaságra kárhoztatott hosszú pillanatok nem repültek. Megfagyva telepedtek a mellkasomra, még elviselhetetlenebbé téve a rá nehezedő több mázsás súlyt. Megdermedtem.

            - Mióta vagytok együtt? - kérdezte rezzenéstelen arccal.

            - Tegnap este mondta azt, hogy szeret. Addig azt hittem, hogy csak én érzek így iránta, mert már vagy egy hónapja csak barátok vagyunk.

            - Akkor ez mindent megmagyaráz - rázta meg fura mosollyal a fejét.

Nem értettem, mire gondol. Ezt ő is észre vette, az arcomat fedő vastag megdöbbenés ugyanis nyitott könyv volt a számára. Ez volt az a kifejezés, amit mindig is megfejtett. Többnyire. 

  

            - Azt a sok kimaradt napot a suliból, hogy elhanyagoltad Karolinet, hogy a ma éjszakát is máshol töltötted, a gyors zuhanyzóba rohanásodat, a különleges illatot a levegőben, de legfőképp a mosolyodat, amelyet mostanában egyre többször látok. - Kényszerített, hogy ne fordítsam el a fejem, de nem is akartam. Megkövülve hallgattam. - Nem az számít, hogy mit eszik. Hogyan is ítélhetnénk el őt azért, mert más? Itt az a fontos, hogy szeret téged és te is őt, és én is kedvelem, mert végre valaki boldoggá tesz téged. - Láttam, hogy anya tekintete elhomályosul. Sírt. Nem volt szükség legördülő könnycseppekre, vagy ütemtelen lélegzetvételre. Csak a szemébe kellett nézni. Ez mindent elárult. Megkönnyebbültem. Minden teher, amely eddig rám hárult, teljesen elpárolgott. Létezésem darabkái összeforrtak, a Karolinehoz fűződő barátságom, a Josh iránt érzett szerelmem, az anya iránt érzett tiszteletem mind összetartották a képet, de csak kicsit feledtették velem apa hiányát.

            - Annyira jó, hogy így gondolod - borultam a nyakába meghatódva. - Már csak apának és a család többi tagjának kell elmondani - nyögtem elkínzottan, miután elhúzódtam tőle.

            - Nem lesz semmi gond. Mindenki fantasztikusan fogja fogadni a hírt - mosolygott erőt öntve belém. - Mikor is indulsz? - szegezte nekem váratlanul a kérdést.

            - Honnan tudod, hogy készülök valahová? - háborodtam fel nevetve.

            - Kilátszik a köntösöd alól a nem rég vett szoknyád - forgatta szemeit.

            - Oh - sóhajtottam. - Ugye elengedsz? - Kiskutya képpel bámultam rá, bár a választ jól tudtam.

            - Nyomás! Ne várakoztasd szegénykét! - parancsolt rám kacagva. - Vigyázzatok magatokra!

            - Rögtön indulok, de előtte még megkérdezem, hogy este bemutathatnám-e neked Josht? - tudakoltam egy roppant széles vigyorral a képemen.

            - Nagyon várlak titeket Josshal - kacsintott anya - Érezzétek magatok jól!

            - Úgy lesz. Majd jövök, ígérem - nyomtam gyors puszit az arcára.

Euforikus állapotban vetetettem ki magam a házból, hagytam, hogy a hajamat összeborzolja a szél. Majdnem tökéletes - visszhangzott a fejemben. Nekem az az állapot kifogástalanul megfelelt. Minden mozgott. A levelek, ahogy a szellő elsuhant mellettük, az állatok, akik érezték, hogy közelgek menekülőre fogták. Olyan átlagos volt. Amit egykor hidegnek, üresnek láttam, most megtelt színnel, s barátságos kisugárzással köszöntött. Megváltozott a környezetem. Minden sokkal szebb volt.

            - Anya máris oda van érted, pedig csak a nevedet tudja - ráztam a fejemet hitetlenkedve, egy nevetés kíséretében. Hogy vehet le mindenkit a lábáról?

            - Hát, legalább nem tiltja el tőlem az egy szem lányát - mondta teljes komolysággal.

            - Arra fogadni mernék - könyökömmel megtámaszkodtam az ablaknál, s elmerengve néztem tovább Josh hófehér bőrét, a bőrkabátba bújtatott izmos felsőtestét, s azt a furcsa, édes bizsergést ígérő mosolyát.

            - Kérdezhetek valamit? - Néhány perc csendet követően végül ő törte meg a hallgatást. Nem volt szükség beszédre, csak tovább sütkéreztünk a mi saját, boldogságot árasztó ragyogó, mindenki másnak láthatatlan napunk alatt.

            - Persze - vágtam rá rögtön, bár ha tudtam volna, hogy a világ legnagyobb ostobasága jár a fejében, akkor azonnal nemet mondok.

            - Anyukád valóban nem volt kiakadva, hogy embereket öltem? Nem félt Téged tőlem? Megérteném, ha azért titkolnád mert aggódsz, hogy hogyan jövünk majd ki, de nem akarom, hogy a kapcsolatod a szüleiddel miattam menjen tönkre. Nem sértődöm meg, ha nem szívesen látna körületted. - A kétség, mely ott lapult a hangjában mardosott. Hogyan adhattam volna a tudtára, hogy amit most mondott az egyszerűen soha nem történne meg? Még akkor sem, ha nem hagyott volna fel az életmódjával.

            - Elismétlem még egyszer Josh - simítottam a kezemet a combjára, s fejemet a vállának döntöttem. - Sőt, ha kell több ezerszer elismétlem újra, újra meg újra, hogy anyában még csak fel sem merült az, hogy veszélyes lehetnél rám. Látta, hogy veled önmagam lehetek és, hogy elképesztően szeretlek. Ő ezt tartja szem előtt. Ameddig ilyen gyakran mosolygok majd és nevetek, és nem szaladok fel  a szobámba depressziósan, te bérgyilkos is lehetnél,  akkor is elfogadna. - Az autó hirtelen állt le, de nem volt időm körülnézni. Josh hirtelen magához rántott, s ajkaink lágyan keringőzni kezdtek. Gyengéden kisimított egy tincset az arcomból, én pedig a tarkóján köröztek körmömmel. Lélegzetvisszafojtva csókoltuk egymást, az egyre fülledtebbé vált levegő, mintha jeges fájdalommal hasított volna le rám, amikor a szám elvált az övétől.

            - Ugye nem vonzódsz a bérgyilkosokhoz? - felvont szemöldöke láttán kibuggyant belőlem egy kuncogás.

            - Hát, ha ilyen jóképűek, akkor mindenképpen - nem törődöm arckifejezésem mögött ott volt a vidám, ezer vattos vigyort mutogató énem, aki csak arra várt, hogy Josh ismét közelebb kerüljön hozzá. Amint ez megtörtént, ezer darabban hullott re rólam a vékony kis álarc, mely egy apró részletet sem tudott elrejteni Ő előle.

            - De ha az anyukádnak mégsem lennék szimpatikus, akkor  - mielőtt befejezhette volna ezt az őrült elképzelését, összeforrt ajkainkkal hallgattattam el.

            - Gyere, még mielőtt itt ragadunk! - rázta meg a fejét, s villámgyorsan kinyitotta előttem az ajtót. Csak akkor tűnt fel, hogy már meg is érkeztünk. A házuk, eszméletlenül csodaszép volt, a zöld gyep kiemelte az épület makulátlan fehérségét. Ahogy ujjaink összefonódtak, lassan andalogtunk a bejárat felé, s elakadt lélegzettel pásztáztam a környék minden részét.

            - Gyönyörű - nyögtem ámuldozva, mire Josh a vállgödrömbe puszilva halkan megjegyezte:

            - Üdv az otthonomban!

XoXo:

Nesszi Pierce

-.-

Sziasztok! Most értem haza egy kis kikapcsolódás után, de nem éppen kellemes meglepetés fogadott. 56 rendszeres olvasóm van, ebből 8-an mindenképp elolvastátok az új fejezetet, de nem írtatok egy árva szót sem! Sajnálom, hogy ennyire ki vagyok borulva, de ez lesokkolt. Tudom, hogy nem lett valami eszméletlenül jó, de rengeteget vesződtem vele és végre megkaptátok a nagy áttörést is. Azt hittem, hogy legalább vagy 2-3 kedves vagy kellemetlen szót fogok kapni, de senki nem vette a fáradtságot. Elnézést a kiborulásomért, de azt hiszem, hogy igazam van. Nem itt akartam befejezni, nem így szerettem volna, de ha titeket nem érdekel a történet, akkor miért pazaroljam rá az időmet? Annyi ötletem van és még oly' sok meg nem valósult történetem, hogy az energiámat, melyet ebbe a blogba fektetek a kedvetekért, másra is tudom összpontosítani. Értem, hogy nyár van, nyaraltok, de 8 ember elolvastam és senki nem méltatott annyival, hogy megírja: egész jó volt, vagy hogy jobbra számítottam, vagy hogy pocsékul írtad meg. Semmi...
Elkeseredett, szomorú, mérges és csalódott vagyok, borzalmasan. Ezek után mit írhatnék még?

36. Fejezet - Varázslatos ébredés

Kedves Olvasók! Bocsi, a késői időpontért és a hibákért. Iszonyatosan sietek, fél óra múlva indulunk, hogy elkerüljük a csúcsforgalmat és én még nem vagyok kész. A kövi fejezet 2 hét múlva, nem is húzom tovább a szót.

Xoxo: Nesszi Pierce

A jövő szerelme
36. Fejezet - Varázslatos ébredés

 Idegesen toporogtam a kisházban. A szememre simuló fekete bársonyt bármikor letéphettem volna, de Josh egy halk kérése teljesen megakadályozott benne.

            - Ne vedd le, még nem vagyok kész - suttogta a fülem mellett. Édes lehelete a bőrömet súrolta, tenyerével végigsimított a vállamon, ezzel jóleső remegéshullámokat ajándékozva nekem. A szellő mely ismét a távozását jelentette, nem tartogatott szomorúságot. Csodás illata beszivárgott az ablakon, jelezve, hogy nincsen messze. Elmerengtem a délutáni eseményeken, mialatt Joshra vártam, aki valami titokzatos meglepetést készített odakint.

Felhőtlenül boldog voltam. Karolinenak végre bevallottam az igazat, s ráadásul nem futott el fejvesztve. Éles képekként éltek bennem, hogy újra és újra átbeszéljük a dolgot. Végre őszinte lehettem vele, s nem kellett minden mondatomra odafigyelni a közelében. Viszonylag hamar kicsinosított. A hajamat csupán besütötte, halvány sminket kent az arcomra, majd az eredetileg választott sötétkék ruha helyett, egy világoskék mellett döntött, melyet tökéletesen megkoronázott egy magassarkúval. A látványt, amellyel a tükör előtt szembesültem szinte eltudtam volna fogadni. Az aprócska esélyt azonban azonnal elkergette Karoline kijelentése, miszerint Josh szerelmes belém. Olyan hajthatatlan volt ezzel kapcsolatban…

Mégis miért hittem volna el? Akaratlanul óvtam magam a csalódástól. Az agyam irracionálisabb fele nem tudta volna elfogadni a tényt, hogy valaki szerethet engem. Ha ez a valaki pedig Josh volt, akkor még inkább nem.

Mélyeket lélegeztem, higgadtnak kellett maradnom. Már akkor hevesen vert a szívem, amikor az erdőben bekötözte a szememet és azt motyogta, hogy gyönyörű vagyok. Minden testrészem áhítozott utána, hogy több varázslatos pillanatot tölthessek vele. Vágytam a csókjára, az ölelésére, érintéseire.

Vissza kellett térnem a valóságba, mielőtt meggyulladok. A levegő ugyan hűvös volt, én mégis kimelegedtem az ábrándozásban. Idiótának éreztem magam. Egy reménytelenül szerelmes kamasznak, aki a soha el nem érhető férfi után sóvárog.

            - Ha megengeded - hangja lágyan hatolt át a kettőnk közötti távolságon. Kezei a derekamra és a combomra simultak, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, már az ölébe is kapott. Ösztönszerűen fontam karjaimat nyaka köré, de fejemet nem mertem a vállára hajtani. Rettegtem az elutasításától, bár teljesen tisztában voltam azzal, hogy sosem bántana meg. Nem sietett. Emberi tempóban haladt a kert felé, s a másodpercek ragyogásukat őrizve haladtak el mellettünk. Óvatosan a lábamra helyezett, de nem engedett el. Teste továbbra is szorosan préselődött az enyémhez, a belőle áradó hideg hatására libabőrös lettem. Puha tenyerét kínzóan lassan húzta végig az alkaromon, ujjait az enyémbe fűzve. Az anyag súrlódása töltötte be a kettőnk között beállt várakozó csendet. A selyem lehullott, de még mindig lehunyt szemmel simultam védelmező ölelésébe. 

            - Kinyithatod a szemed - megborzongtam a hangja finomságától és a benne megbúvó visszafojtott erőtől. A látvány lehengerlő volt. Két hatalmas kerti fotel díszelgett egy tucat párnával, a fények kiemelték a hely hangulatát, s a kifeszített fehér vászont. A fák ágai takarást biztosítva nyúltak a kis hely felé, az egész elképesztően festett. A szám tátva maradt, a lélegzetem elakadt egy hosszú szívdobbanásig.

            - Tetszik? - kérdezte bátortalanul Josh, ellépve a hátamtól. Tekintetem még mindig fürkészően cikázott pontról pontra. Elém toppant, vörös íriszei rabságba ejtettek. Önkéntes fogoly voltam egy mesebeli börtönben, melyből soha nem akartam szabadulni.

            - Egyszerűen tökéletes - akadt el a szavam. Josh féloldalasan elmosolyodott, óvatosan húzott a matracok felé.

            - Arra gondoltam, hogy talán nézhetnénk filmet - húzott le az egyik fotelre maga mellé. Tétovázott. Megfeszült izmai erről tanúskodtak. - Nem vagyok éppen egy főszakács, de még emberkoromban isteni spagettit tudtam csinálni - folytatta bizonytalanul -, így főztem neked egy kis vacsorát - fejezte be. Arcvonásai elernyedtek, de a nyugtalanság még akkor is ostromolta őt.

            - Imádom a spagettit - nevettem el magam határozatlansága láttán. Esetlennek tűnt, mint aki először tanul járni. A vámpírtestbe zárt ember gyámoltalan oldalát villantotta fel előttem, mely teljesen elbűvölt.

           

            - Isteni - sóhajtottam, amikor az utolsó  sütit is eltűntettem. Josh rendületlenül mosolygott, az esti meglepetések sorozatának következőn állomását megjelenítve előttem. Ki hitte volna, hogy sütni is tud? Rafinált volt, hiszem képességével elrejtette előlem az ételek illatát, s nagyon boldog volt, amikor a meglepettség kifejezése ült az arcomra.

            - Ennek szívből örülök. És? Milyen filmet szeretnél megnézni? - kérdezte, majd eltűnt valahol a fák sűrűjében.

            - Rád bízom a döntést - motyogtam a teljes csöndbe. Hátradőltem, tekintetemet a lombokra emeltem. A levelek rengetege közé, néhol beolvadt az égbolt feketesége, melyen apró csillagok tündököltek. Josh alakját láttam elsuhanni, de csupán homályosan. Nem telt bele sok időbe, míg újra érezhettem a közelségét. Váratlanul ugrott le az ágról, bizonytalanul megállva mellettem. Tétlenkedett, habozott. A film kockái lassan kezdtek leperegni, a főcím már elhangzott, amikor összegyűjtöttem minden bátorságomat.

            - Gyere, feküdj ide - húzódtam arrébb. Josh azonnal oda telepedett, megtámaszkodott az egyik alkarján és felém fordult. Perzselően hatott rám jéghideg közelsége, az idegeim pattanásig feszültek. Egyikünk sem nézte a vászont, egymás tekintetében vesztünk el hosszú percekre. Az agyam nehezen fogadta el, hogy Josht milliméterek választják el tőlem, hogy tényleg itt van, velem. Rettegtem attól, hogy ez csak egy álom, hogy elaludtam és a képzeletem játszik velem. Tudnom kellett, hogy ez valóság, szükségem volt az érzésre, hogy mindez nem egy elillanó ábránd. Ujjaimat lassan fűztem az övéibe. Josh szólásra nyitotta száját, féltem, hogy a tiltakozás szélsebesen hagyja majd el ajkaitt, de ehelyett valami olyat mondott, amit még soha sem hallottam senkitől.

            - Azóta várok már erre, mióta megismertelek. A találkozásunk kezdetétől fogva elakarom neked mondani, hogy megbabonáztál. Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok és nem ítélkezel felettem. Soha nem találkoztam hozzád hasonló nővel. Csodás vagy, éppen ezért szeretlek - suttogta halkan. - Szeretlek - ismételte hangosabban, hangja megőrizte az eredeti lágyságát, s ettől megremegtem. A szívem hevesebben kezdett verni, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedett fel, az összes vér az arcomba tódult. Szeretett. A csalóka kívánság végre ténnyé forrta ki magát. Tartoztam még neki valamivel. Az illúziókeltette csalódás fájdalma végre szertefoszlott, s kiakartam mondani. Csak ez választott el attól, hogy igazán boldog legyek. Már nem féltem. A karja között értettem meg, hogy a rettegésem már nem fog többet eluralkodni rajtam.

            - El sem tudod képzelni, hogy hányszor akartam ugyanezt mondani neked - nem volt értelme tovább titkolóznom. Láttam vörös szemeiben felragyogni valamit. Ajkain soha nem látott elképesztő mosoly játszott, felém gördülve simított ki egy tincset az arcomból. Rózsaszín köd telepedett ránk, az összes épeszű gondolatomat száműzve. Hangos szívdobogásom zaja irányított minket.

            - Remélni sem mertem, hogy esetleg te is így éreznél. Annyiszor fojtottam magamba, mert nem akartalak megijeszteni és elveszíteni, bárcsak előbb - mutatóujjamat a szájára tettem, nem volt szükségünk több értelmetlen szóra, főleg nem az önostorozására.

            - Szeretlek - mondtam végigsimítva az állán.

            - Én is szeretlek - újra hallani a bűvös mondatot kifogyhatatlan energiával töltött fel. Kábultan feküdtem, mialatt egyre közelebb hajolt hozzám. A várakozás édes és kínzó folyamata beszippantott magába minket. Lehunytam a szememet, a sötétség azonnal megszűnt, a szikrázás betöltötte az egész lényemet. Megéreztem puha, mézédes ajkait az enyémekhez érni. Lassú mozdulatai magával ragadtak, érzéki, óvó simogatásai teljesen az őrületbe kergettek. Csókja ízétől elbódultam, a világ forogni kezdett körülöttem, s csak ő volt a biztos pont. Elgyengült karjaimmal húztam még közelebb magamhoz. A levegőm vészesen fogyott, de nem érdekelt, csak az, hogy végre megcsókolhatom. Ajkaink tovább kóstolgatták egymást. Végre teljesen egész voltam. Boldog és őrülten szerelmes.

Zihálva váltunk el egymástól, de amint tekintetünk összekapcsolódott mindketten elmosolyodtunk. Josh megkönnyebbülten felsóhajtott, mint akiről egy mázsás követ vettek volna le. Nem értettem a viselkedését.

            - Minden rendben? - kérdeztem tanulmányozva átszellemült arcát.

            - A lehető legnagyobb rendben - sóhajtotta. - Csak rájöttem, hogy én csókoltalak meg - vigyora letörölhetetlen volt. - A vámpír, akinek csak a vér számít jó mélyen elszigetelődött - felszabadult volt. Nekem eszembe sem jutott, hogy féltenem kellene az életem. Olyan könnyű volt megfeledkezni arról, hogy Ő veszélyes is lehet. Sokkal jobban illett rá az isteni jelző.

Szája újra az enyémre talált, csókunk most vadabb volt. Tökéletes éjszakát töltöttem vele. Ölelő karja védelmezően húztak mellkasára. Szorosan préselődtem hozzá, s így néztük a filmet, bár mindketten inkább egymás közelségét és a bódító csókok áradatát élveztük ki.

A reggel váratlanul ért. Szemeim lassan szoktak hozzá a hatalmas fényáradathoz. Már nem kint feküdtem, a régi szobám ágyán hevertem, még mindig Joshsal magam mellett. A felfoghatatlan csak most ért el igazán, az éjszaka eseményei távoli, mégis világos emlékekként öntötték el a gondolataimat.

            - Jó reggelt Szerelmem - nyomott apró puszit a homlokomra. Hihetetlennek tűnt, hogy csupán pár óra alatt ennyi minden megváltozott. Fantasztikus volt vele ébredni.

            - Neked is - hajoltam az arcához, s forró ajkaimat hideg bőréhez nyomtam. Megremegett, s ezt kihasználva végigsimítottam a felsőtestén. Csak egy apró puszinak szántam, de nem tiltakoztam, amikor maga alá fordított, s hevesen megcsókolt. Felnevettem, amikor lihegve elszakadt tőlem.

            - Ennél jobb nem is lehetne - suttogta leheletfinom csókokkal borítva az államat.

            - Mertem remélni - fordítottam vissza eredeti testhelyzetünkbe, s kipattantam a karjai közül. A takarót magam köré csavartam, kicsit feszélyezve értem magam abban a hálóruhában. Anya szekrényéből szedtem ki, bizonyára itt hagyta, amikor költöztünk. Josh pillanatok alatt előttem termett, szája elszánt mosolyra húzódott.

            - Mit terveztél mára? - kérdezte. Hangjában megbújt az a furcsa titokzatosság. Kitervelt valamit, pontosan tudtam. De vajon kérdezzek rá arra, hogy mégis mit szeretne?

            - Tegnap délelőtt még semmit, viszont az este hatására - köhögtem tettetetten - talán ha ráérsz, akkor eszembe jutna  pár elképzelés.

            - Rendben. Bár akkor kicsit el kell halasztani amivel készültem - karjait keresztbe tette, s olyan könnyedén beszélt, hogy először fel sem tűnt, hogy keresztbe húztam a számításait.  Gondoltam, bele megyek a játékba, elvégre mindketten jól tudtuk, hogy az ő programja fog ma minket lekötni, s hogy biztosan felejthetetlen lesz. Az utóbbit mondjuk csak sejteni tudtam…

            - Akkor ma a városba megyünk. Elviszlek táncolni, aztán megnézünk egy unalmas filmet, ha már tegnap nem sikerült - húztam magammal a nappali felé.

            - Oké, remekül hangzik, de adj egy öt percet, hogy felhívjam Katarinat és megmondjam neki, hogy nem kell olyan hosszú időre elmenniük, mert mégsem ma mutatom meg neked az otthonomat - a csábító ajánlatnak nem lehetett nemet mondani, s ez Josh vigyorán is látszott. Nevetve ugortam a nyakába, s szemöldököt ráncolva színleltem kedvtelenséget.

            - Na jó, ha ennyit vesződtél, legyen - nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá, amikor összezavarodva ledermedt. Válaszul ismét magához rántott, s egy szédületes csókkal ajándékozott meg. A reggel, ennél varázslatosabb nem igen lehetett volna.

New Blog

Sziasztok!

A jövőhéten érkezik a friss, de addig is hoztam nektek valamit. Nyitottam egy új blogot, amelyen az első, saját szereplős, misztikus történetemet olvashatjátok. Az ismertető már fent van, holnap pedig a prológus is megérkezik. Kérlek nézzetek be és jelentkezzetek rendszeres olvasónak. 

KILL OR BE KILLED

XoXo:

Nesszi P.

35.Fejezet - Új világ

Sziasztok!

Megérkezett az új fejezet, amelyben kicsit előre lépünk Nessie és Karoline barátságában. Mivel ezentúl a fejezetek ütemezetten fognak érkezni ezért bevezetem a kommenthatárt. 5 megjegyzés és jövőhét szombaton kaptok új részt. Ha ez nem jön össze addig, akkor csak két múlva. Sajnálom, de szomorú vagyok, hogy csak ketten írtok nekem (Nekik nagy köszönet jár). Remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, végre nincs több titkolózás! : ) Lehull a lepel. Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy a következő fejezetben már felbukkan a mi kis szívtiprónk is ; )

Kellemes Olvasást!

A jövő szerelme

                          35. Fejezet - Új világ

            Nevetése az egész házat betöltötte, könnyei kicsordultak. Heves köhögésbe kezdett, miután nagyot kortyolt az üdítőből. Viselkedését nem tudtam mire vélni. Azt hiszi, hogy ez egy vicc? Teljesen megkövülve ültem, abban bízva, hogy egészséges félelme támad, aztán én megnyugtatom és mindent megbeszélünk, de arra, hogy kiröhög nem számítottam. Hogy mondhatnám meg neki, hogy épp egy olyan lényt nevet ki, aki bármelyik pillanatban elvehetné tőle az életét?

            - Na jó, most már a hangulat is megfelelő. Rátérhetnénk arra a fene nagy titokra? - mosolygott rám mit sem sejtve. Valahogy megkellett győznöm arról, hogy igazat mondok. Lehetőleg úgy, hogy ne rohanjon el.

            - Karoline. Vámpír vagyok, már 18 éve. A szüleim is azok, az egész családom az. Mi tényleg igazi vámpírok vagyunk - minden mondatot alaposan tagoltam, hogy biztosan felfogja mondanivalóm súlyát. Olyan gyanútlanul nézett rám, hogy belesajdult a szívem.

            - Ha az lennél, miért nem öltél már meg? - hitetlenkedett. A feltételezés is fájt, hogy elképzelhetőnek tartja, ártanék neki. A legjobb barátnőm, hogy juthat ilyen az eszébe? Próbáltam magamnak megmagyarázni a kérdését. A rengeteg könyv és film által kreált hamis illúziók teljesen eltorzították a valóság - nem sokkal jobb - képét. Karoline sokat olvas, biztos csak általánosít - gondoltam magamban, s mély levegőt véve belekezdtem a helyzet tisztázásába. Az oxigén, mintha marta volna a torkomat, a gyomrom görcsbe rándult.

            - Megkértelek, hogy jegyezd meg: soha nem bántanálak, és amúgy is, mi állatvéren élünk - határozott és halk voltam, a legkisebb jelét sem mutattam a bennem tomboló bizonytalan és rettegő szörnynek. Láttam a tekintetében, hogy elmereng. Félelmem már szinte teljesen szétszabdalt, némasága az őrületbe kergetett. A szobára feszült csönd telepedett, magába szívta erőteljes szívdobogásom és szabálytalan lélegzetvételem. Majd' szétrobbantam a várakozás kicsit sem kellemes hatásától, de inkább ezt választottam volna, mint, hogy meghalljam, mit mond.

            - Tudod mit? Engem nem fogsz az orromnál fogva vezetni. Megbocsátottam, és cserébe csak annyit kértem tőled, hogy légy velem őszinte, de te ilyen baromságokkal próbálsz átvágni. Jobb hazugságot is kitalálhattál volna, mint egy ősi, hihetetlen rémtörténetet, mert ez eléggé gyenge. Ha készen állsz arra, hogy megoszd velem az igazat, akkor hívj fel - idegesen pattant fel a kanapéról, s rohamos léptekkel a kijárat felé sietett. Dühös volt és hitetlenkedő, így nem engedhettem el.

            Minden bátorságomat összeszedtem és döntést hoztam. Amikor elfordult, az ajtóhoz rohantam, vámpírgyorsasággal. A számat már szinte véresre haraptam, a szemeimet összeszorítottam, de azonnal kinyitottam, hogy ha elájul, akkor eltudjam kapni.

            - Ezt meg… mégis…hogyan? - nyílt tágra a szeme, s tekintetét többször végigfutatta a nappali és a bejárat közötti területen.

            - Most már hiszel nekem? - emeltem fel a fejemet kétkedve

            Egy rémült, rettegő tinédzsert láttam magam előtt, akinek tönkre tettem az életét. Bár visszafordíthattam volna az időt, megváltoztathattam volna a dolgokat, és nem vittem volna véghez az elhatározásom! Az, hogy el kell költöznünk csak másodlagos szempont volt ahhoz viszonyítva, hogy belerondítottam egy ember életébe, és rá szabadítottam mindazt ami vagyok, aminek születtem.

            Joshtól is el kell válnom. Apa összezavarodva beszél majd Aliceel, aki közli vele, hogy az otthon már nem Forksot jelenti a számunkra. Carlislet megfosztom a munkájától, Esmeet az árváktól, szegény gyerekeket egy törődő felnőttől. Emmettet és Jaspert az erdőben élő rengeteg állattól, anyát a régi emlékektől. Rosalie…egyedül őt nem sérteném túlzottan.

            - Ez király volt - elhomályosultan láttam, ahogy szája tátva marad.

            - Micsoda? - rá kellett kérdeznem, hisz az is lehetséges volt, hogy csak a képzeletem játszott velem. A lelki állapotom teljesen labilis volt, soha nem éreztem ekkora terhet a vállamon. Kaphat egy vámpír sokkot? - merengtem magamban a válaszára várva.

            - Hogy csináltad? Ez…elképesztő - nyögte, bal kezét a szívére szorította, másikat a szája elé emelte.  - Te tényleg vámpír vagy?! - kiáltott fel meglepetten, de hangjában felcsendült némi riadalom is. - De akkor hogy-hogy nem égsz el a napon? A fokhagymától sincs semmi bajod? Most akkor hogy is van ez? - zúdította rám kérdéseinek áradatát.

            - Menjünk fel a szobámba és elmondok neked mindent - léptem el mellette.

Fent letelepedtünk az ágyamra egy tál - még meleg - pattogatott kukorica társaságában. A fejem felett már kezdett kitisztulni az ég, de még mindig aggódtam, hisz a nagy része még hátra volt. Úgy kezdtünk beszélgetni, mint máskor. Elmeséltem neki minden különleges fizikai tulajdonságot, ami csak egy vámpíré.  Nem ítélt el, vagy gondolt rólam rosszat, ez látszott rajta. Olyan gyermeki izgatottsággal hallgatta végig minden mondatomat, hogy az már csodaszámba mehetett volna. Két órán át ecseteltem kérésére a vámpírlét előnyeit és hátrányait, de anya története kicsit kiverte nála a biztosítékot.

            - Bella ember volt amikor hozzáment a te vámpír apádhoz? - esett le az álla.

            - Igen. Nagyon szeretett volna vámpír lenni, hogy örökre apával maradhasson - meséltem tovább, közeledve a kínos "megöltem-az-anyámat" rész felé.

            - Ez annyira romantikus - mosolyodott el Karol, tovább hallgatva a történetet. Hát persze! Csak ő képes rá, hogy egy thrillerben szerelmi szálat keressen.

            - Csakhogy, akkor jöttem én - fintorodtam el. Karoline lélegzetvisszafojtva várta, hogy folytassam. Nem szólt közbe, észre vette, hogy egy kis időre van szükségem, ezért csak csendben megölelt.

            - Az, hogy anya terhes lett, egy eléggé veszélyes helyzetbe sodorta. Apa miatt én csak félig vagyok vámpír, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy a lehető legjobban megnehezítsem azt az egy hónapot amíg anya hasában voltam - olyan rossz volt erről beszélni neki. Még mindig tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni azt a napot, amikor tudomást szereztem erről. Olyan szürreálisnak tűnt. Szerettem őket és nem állt szándékomban fájdalmat okozni, nemhogy megölni bármelyiküket is.

            - Nem kell róla beszélned, ha nem szeretnél - mondta Karoline -, mert bár nem tudom, hogy mit éltél át, de megértem, hogy nem lehetett könnyű. Ha készen állsz arra, hogy kiadd magadból, akkor én itt leszek  - mosolygott biztatóan.

            - Köszi - viszonoztam kedvességét -, de igazából most nekem kellene így viselkednem.

            - Mi ért is? - tetette a tudatlant.

            - Hát, elméletben már megpróbáltam végiggondolni, hogy hogyan is reagálhatsz majd arra, hogy a legjobb barátnőd egy vámpír. Az én listámon szerepelt a sokk, a pánik, az ájulás, kiabálás, szívroham. Az extrémebb papíron pedig az, hogy kést ragadsz, vagy hogy kiugrassz az ablakon - nevettem. Most már olyan elképzelhetetlennek tűntek ezek a dolgok, annak ellenére, hogy  órákkal ezelőtt csak ezek jelentették számomra a megoldást.

            - Szerintem ez eléggé klassz dolog - rántotta meg a vállát közömbösen, felállva az ágyról.

            - Mármint, hogy képes lettél volna a nyakadat törni? - nem értettem miről beszél, de úgy tűnt, hogy ezt ő kifejezetten humorosnak találta.

            - Mármint az, hogy nem kell majd hajfestékekre és ránctalanító krémekre szórnod a pénzed, nem fogod átélni a klimax gyötrelmes időszakait és még sorolhatnám az öregedés következményeit, hisz te magad mondtad.  Lemegyek, lent hagytam a poharat - vonta fel a szemöldökét zavarodott képem láttán.

            - Várj! - kiáltottam - Talán jobb lenne, ha én mennék. Legalább teljesen szembesülnél azzal, hogy engem nem fogsz legyőzni tesi órán - csináltam viccet a képességemből, hiszen már világossá vált számomra, hogy bármit is mondok, vagy teszek, ő azt elfogadja, és hétköznapian kezeli.

            - Rendben - fonta karba a kezeit -, ám ne feledd, én mindig megfogom próbálni - tekintete elszánt, picit betegesen elvetemült, de boldogan csillogó volt. - Számolom a perceket - vigyorgott gonoszan.

            - Talán inkább a másodperc szót kellene használnod.

            - Majd meglátjuk - mire kimondta, már felé is nyújtottam a poharat. Ő csak megrázta a fejét és nevetve közölte - Elvesztettem a fonalat.

            Új ötlet fogalmazódott meg bennem. Már mindent elmondtam neki a közös vámpír jellemzőkről, a hideg, hófehér bőrről, amely a napfényben csillog, a nagy szemfogakról, a gyorsaságról, de még az egyéni "problémák" valahogy nem keveredtek a társalgási témáink közé.

            - Van valami, amiről még nem meséltem - ültünk újra le. Az éjjeli szekrényre tette az innivalót és felhúzta a lábait. Kíváncsi volt.

            - Hát, remélni sem mertem, hogy ennél van több, de nagyon érdekel, szóval - fújta ki a levegőt - ne kímélj!

            Átrágva magam a szituáción úgy döntöttem, hogy neki is úgy tálalom, mint Joshnak. Elvégre, baj csak nem lehet belőle. Ha eddig ilyen hidegvérrel tűrte, akkor ettől sem fakadhat ki nagyon.

            - Add a kezed! - eleget tett kérésemnek. Megfelelő emlék után kutattam az elmémben, valami olyat akartam neki mutatni, ami  nem rémisztő. Valami szép és kellemes élmény. Akaratlanul is Josh jutott az eszembe, amikor a folyóban játszottunk. Annyira jó volt. Létezésem eddigi legszebb pillanata.

            - Atya úr isten! Az a pasi is vámpír akiről meséltél? - rántotta el a tenyerét vigyorogva. - Miért nem meséltél nekem arról, hogy ennyire dögös? Abból, ahogy rád nézett úgy tűnik, hogy odáig van érted. Mikor is találkoztok újra? Igazán bemutathatnád - hadarta egy szuszra.

            - Állj, állj! Nem ott tartottunk, hogy megtudom mutatni a gondolataimat? - tereltem őt vissza egy fontosabb részhez.

            - Igen, persze, szuper. De akkor mikor is?

            Lehetetlen nőszemély - sóhajtottam magamban. Hogy lehet, hogy inkább ez érdekli?

            - Ma este az erdőben. A megjegyzéseidre visszatérve pedig nincs oda értem, bemutatni pedig még azért nem szeretnélek, mert csak most gyakorolja a vegetáriánus életmód alapjait. Nem akarom, hogy rád támadjon.

            - Ó, értem - húzta el a száját -, hát ha te úgy gondolod, hogy nem táplál semmilyen érzelmet irántad, akkor csak rendben. De legalább azt engedd meg, hogy kicsinosítsalak - ragadott karon és a szekrényhez vonszolt.

            - Én lennék a legboldogabb ha akarna tőlem valamit, de ez nem így van. Gondolom a szépítkezésbe pedig nincsen beleszólásom - motyogtam.

            - Mikor volt? - nevetett fel és kitárta az ajtót. - Amíg én választok neked egy csini rucit, addig te mesélj csak erről a  mutogatós-gondolatátviteles- érintős-izéről - motyogta felhőtlenül a koktélruhák között matatva.

            - Rendben - sóhajtottam. Feladtam, hogy megfékezzem, elvégre az még senkinek sem sikerült. Még nekem sem, sőt ami hihetetlen, de igaz, hogy Alicenek sem. Bár ő nem is próbálta…

            - Tehát, nem mindegyik vámpírnak van ilyen képessége, nagyrészt semmilyen képességük sincs. A családban rajtam kívül anya, apa, Alice és Jasper rendelkeznek vele. Mindegyik képesség különbözik, nincs két egyforma - elmélyülten keresgélt, én pedig megnémultam egy kis időre.

            - Folytathatod, figyelek - kezében egy sötétkék ruhát tartogatott. - Mennyire vagy fázós?

            - Szerencsére semennyire - mondtam, ő pedig az ágyra dobta a ruhadarabot.

            - Akkor amíg beavatsz a ti kis családi titkaidba, addig én szerzek hozzá illő cipőt - ült le a szőnyegre a lábbelik elé. Mire észbe kaphattam volna, már kinyitott dobozok halmai vették körbe.

            - Alice jövőbelátó, Jasper tudja és irányítja mások érzéseit, anya elméje körül mentális pajzs van, ami megvédte őt apa gondolatolvasásától.

            - Edward gondolatolvasó? - pattant fel. - Oké, hogy Alice megérzi, mi fog történni, sejtettem. Mindig hátborzongatóan pontosan tudta, melyik üzletbe érkezik új szállítmány. Jasper akkor ilyen átérzőféleség, ami szintén nagyon csúcs. De Edward hallja a gondolatokat? Ez annyira kiborító. Nem zavar? Vagy rajtad nem használja? - kérdezte egy fekete magassarkút felemelve.

            - Tényleg rossz, de megszoktam. Sajnos nem lehet kikapcsolni, de már egy jó ideje nem tudja használni rajtam - tekintetem elhomályosult az előtörő könnyektől. Újult erővel tört rám apa hiánya. Hetek óta nem láttam. Mégis miért? Az én titkolózásom miatt, de akkor is szörnyű volt, hogy fontosabb neki egy újszülött, aki nem is ment el, mint a családja. Nem látja, mennyi minden más lehetne fontosabb.

            - Mi a  baj Nessie? - simította kezeit a vállamra Karoline. A tokromban hatalmas gombóc kezdett növekedni, szemeim égtek.

            - Apa hetek óta elment…- suttogtam megtörten. Karoline magához szorított.

            - Shhh, nem lesz semmi baj. Visszajön.

________________________

Bocsi, hogy ilyen rövid lett, de most csak ennyire futotta.

Kommenthatár: 5

Kérlek írjatok megjegyzést, hogy jövőhét szombaton érkezhessen a következő fejezet.

xOxO:

Nesszi Pierce

34. fejezet - Igazság

A jövő szerelme

34.fejezet - Igazság

Sziasztok! Hát, végre ez a nap is elérkezett. Új fejezetet hoztam, és remélem a lendületem jó ideig nem fog megtörni. ^.^ Sajnálom ezt a borzalmasan hosszú szünetet, de ígérem, hogy ezentúl nem kell sokat várnotok a frissekre, és az események felpörgésére sem. Örülök, hogy itt vagytok és olvastok, és azt mérhetetlenül köszönöm, hogy megértettétek az indokaimat. Kívánok nektek felejthetetlen élményekben gazdag nyarat.

Kellemes Olvasást!

/Renesmee szemszöge/

           

            Az a pár óra délig pillanatok alatt elszállt. Folyamatosan a lehetőségeimet latolgattam, mit mondhatok el, és mit nem. A létezésem fekete árnyéka most ott lebegett a fejem felett, s bármelyik pillanatban beteríthetett. A folyosón még mindig hallottam a csodálkozó tanulók sugdolózásait, de mindegyik csak halvány morajnak tűnt a bennem tomboló lelkiismeret furdaláshoz képest. A tény, hogy el kell mondanom neki mi vagyok, és a következmény, hogy ezzel életveszélyes helyzetbe hozom őt és a családját szörnyű párost alkotott. A szívem hihetetlen gyorsan dobogott ahogy egyre közelebb értem az ebédlőhöz. Lassan léptem be a terembe, de még így is elemi erővel csapott meg a brokkoli elviselhetetlen illata, amitől szinte felfordult a gyomrom. Szememmel azonnal Karolinet kutattam. Egy kis asztalnál üldögélt egyedül és a salátáját ette.

         Remegve foglaltam helyet a vele szemben lévő székre. A nyikorgás hatására - amelyet a műanyag keltett a padlón - úgy éreztem, mindenki rám figyel.

         - Jó étvágyat - mondtam a salátáját kotorászó Karolinenek, aki azonnal eltolta maga elől a tálat.

         - Van, ami sosem változik. Még mindig pocsék az ebéd - mosolyodott el keserűen. A torkom égett, de nem a szomjúságtól, hanem a fojtogató igazságtól. A kettőnk között beálló csend magával hozta a várakozás kicsit sem kellemes érzését. Tudtam, hogy valamikor elérkezik ez a pillanat, de mindig is tartottam tőle. A szívem legmélyén reméltem, hogy soha nem kerül rá sor, vagy ha mégis, akkor a távoli jövőben.

         - Ha jól emlékszem, épp megakartál magyarázni valamit - emelte rám a tekintetét, kizökkentve ezzel a merengésemből.

         - Karol, ez közel sem olyan egyszerű - tétováztam tovább. Az időhúzás kézenfekvő lehetőségnek tűnt, mialatt egy csodára vártam: egy hirtelen ide toppanó diákra, tűzriadóra, vagy csak egy sima csengőszóra, amely az étkezési idő végét jelezné, de semmi.

         - Fel bírom fogni - kezdett idegesen dobolni ujjaival az asztal lapján.

         - Nem mondhatok el mindent, de nem azért, mert nem bíznék benned, ez nem így van.

         - A legjobb barátnőd lennék. Mi az, amit nekem nem mondhatsz el? - hangja sértett és elkeseredett volt.

         - Éppen azért nem tehetem, mert a legjobb barátnőm vagy. Nem keverhetlek ilyen dologba Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam esne neked, vagy a családodnak bármi baja.

         - Miért fogalmazol ilyen titokzatosan? - kérdezte élesen - Tanúvédelmi program, maffia, drogüzlet, illegális munkahely? - hadarta a feltételezéseit.

         - Nem az vagyok, akinek látszom - suttogtam a levegőbe.

         - Kérlek, ne játszunk barkóbát. Nem az erősségem. Mond el, hogy miért nem voltál hajlandó velem beszélni az elmúlt hetekben - nézett rám várakozóan      - Én csak ennyire vagyok kíváncsi. Mi volt olyan halaszthatatlanul fontos, hogy megfeledkeztél rólam?

         - Egyáltalán nem feledkeztem meg rólad. Sokszor elhatároztam, hogy felhívlak, vagy beszélek veled, de mindig közbejött valami. Sajnálom, az én hibám - mentegetésem süket fülekre talált -, megismertem egy srácot - nyögtem ki a lényeget, hátha ez kicsit tompít a "vámpír vagyok, vért iszok" részen.

         - Ó, szóval egy égből pottyant pasi fontosabb neked, mit én. Értem… - motyogta.

         - Nem, dehogy.

         - Ne tagadd! Amíg túl teszem magam a sértettségen, addig mesélhetnél többet is. Lacrossos, rögbis, úszó? Ismerem? - vált izgatottá Karoline. Oly' sok idő után most először tudtam a szemébe nézni - Várj! Nem még ez sem ment fel téged az alól, amit tettél, de per pillanat a kíváncsiságom erősebb, szóval… - a feszültség kézzel fogható volt, de hamar elillant - mesélj már!

         Érdeklődése feledtetni tudta velem egy pár perc erejéig azt a tényt, hogy létezésem sokkal veszélyesebb rá, mint azt ő gondolná.

         - Egyik sem. Csak nemrég jött a városba, igazából nem is itt lakik, vagyis azt hiszem. Gimnáziumba pedig már nem jár egy ideje - kerestem azokat a szavakat, amelyekkel Johst egyszerűnek állíthattam be, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, hisz Ő minden szempontból különleges. Több egy újszülöttnél, benne nem volt mindennél erősebb a gyilkolási ösztön. Embersége fent maradt, ott lüktetett már nem dobogó szívében, s egy kőtestbe zárva várt az örökkévalóságra.

         - Egyetemista? - döbbent le hirtelen barátnőm, majd lecsavarta az ásványvizes üveg tetejét, s nagyot kortyolt belőle.

         - Hasonló korú, de nem jár egyetemre - az épkézláb magyarázat ezen a téren eléggé nagy kihívásnak bizonyult.

         - Remélem tudod, hogy örülök, hogy boldog vagy vele. Boldog vagy vele, igaz? - meg sem várta a válaszomat, már folytatta is - de engem akkor is zavar, hogy csak úgy hanyagoltál. Megértem, hogy vannak más fontos dolgaid, de nagyon fájt, hogy eltűntél és nem mondtál semmit.

         A lelkiismeret furdalásom  ha lehet még nagyobbra nőtt, ahogy megláttam elkínzott arcát. Az igazság, miszerint cserben hagytam őt, szinte pofon vágott, pedig a tudatomban végig ott motoszkált cselekedetem keserű következménye. Valóban szembesülni a dologgal teljesen letaglózott.

         - Nagyon, nagyon sajnálom és tudom, hogy neked ezzel nem lesz jobb, de megbántam. Ha van valami, amivel kiengesztelhetlek, akkor mondd el, hogy mi az. Azt is megértem, hogy haragszol rám, hisz lehetetlenül viselkedtem,  de a legjobb barátnőm vagy - csuklott el a hangom - és rengeteget jelentesz nekem.

         - Ne csináld ez többet, ez lenne az első kérésem, a második pedig, hogy mond el, ki is vagy valójában.

         - Ha megosztom veled, már nem leszünk barátok.

         - Mi mindig barátok leszünk Nessie, ezt már megtanulhattad volna - mondta elfúlóan - a barátság alapja a bizalom.

         Teljesen igaza volt. Már csak a családommal kell közölnöm a dolgot. Egy ember beavatása a titkainkba közös döntés. Joguk van tudni róla.

         - Rendben. Ha vége a tanításnak elviszlek hozzánk és mindent elmondok amire csak kíváncsi vagy - adtam meg magam akaratának.

_______________________________

         - Megbízol benne? - kérdezte anya a vonal túlsó végéről. Egy szikráját sem mutatta annak, hogy rossz döntésnek tartaná az ötletem.

         - Igen - szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy helyesen cselekszem.

         - Akkor sok szerencsét kicsim - szinte éreztem, a belém fektetett hitét, s azt, hogy mosolyog. Mindezek ellenére az én gyomrom még mindig görcsbe rándult, ha arra gondoltam, hogy elmondom mi is vagyok.

         - Anya, Alice nem lát semmit? - kérdeztem remegve, azt remélve, hogy kapok valami segítséget. Az elkövetkezendő órák megkönnyítésére, a félelmem csökkentésére.

         A távolban már fel is tűnt Karoline.

         - Sajnos nem - suttogta Alice.

         - Most megyek, mert megérkezett, de előtte még tudnom kell valamit. Carlisleék mit fognak szólni majd hozzá? - a másik labilis téma elkerülése sem volt ajánlatos. Visszaemlékezve Rosalie ellenszenvére anyával kapcsolatban, valószínű volt, hogy nem fog repesni a boldogságtól.

         - Azt majd mi elintézzük drágám, te csak koncentrálj arra, hogy a kelleténél ne ijesztd meg jobban. Sok sikert - nyomta ki a telefont.

          A kocsi ajtaja kinyílt, s egyre közelebb éreztem a barátságunk végét. El sem tudtam képzelni, hogy is reagálhat a színvallásomra, elvégre nem mindennap történik vele hasonló.

         - Bocsi a késésért, nem tudtam kinyitni a szekrényem. Apropó, a kocsimmal mi lesz? - nézett rám,  miután bekapcsolta a biztonsági övét. Ez  még csak meg sem fordult a fejemben. Ha sikítva elszalad, nem futhat egészen otthonáig. Ahogyan jobban elmerültem a helyzet elemzésében rájöttem, hogy így legalább kénytelen lesz  végighallgatni.

         - Hahó Nessie. A kocsimmal mi lesz? - kérdezte még egyszer az orrom előtt hadonászva - jól vagy?

          - Persze, csak eltöprengtem. Visszahozlak, hogy el tudd vinni, ha neked megfelel.

         - Rendben. Siessünk, mert már rettentő kíváncsi vagyok.

          Olyan természet ellenesnek tűnt az egész. Kíváncsi arra, hogy mi vagyok, arra, hogy egy kegyetlen gyilkos szándékkal megátkozott lénynek születtem.

          Az úton teljesen átlagos témák kerültek szóba. Az iskolával kezdtük, majd áttértünk a családi témákra. Amikor leparkoltam a ház elé, azt éreztem, hogy elfogok ájulni. Amint kinyitottam az ajtót már levegőt sem kaptam. Borzalmasan féltem. Talán elvesztek egy barátot, az egyetlen barátomat. Megéri? De igazat kell neki mondanom. Nem csaphatom be.

         - Kérsz valamit inni? - kérdeztem tőle, amikor letelepedtünk a nappaliban.

         - Igen, egy pohár üdítő jól esne, köszi.

         Nagyon lassan mentem ki a konyhába, hátha meggondolja magát, de nem volt mákom. Egy pohár kólával tértem vissza, hisz az a kedvence. A lehető legtávolabb ültem le tőle a kanapén, hogy ne érezze magát fenyegetve.

         - Na, elmondod végre? - kezdett sürgetni. Hogy húzhatnám még a dolgot? Erre nem vagyok kész, nekem ez nem megy.

         - Előtte meg kell jegyezned pár dolgot. Soha, soha, de soha nem bántanálak téged, de senki mást sem

         - Kezdesz megijeszteni… - hangja ijedten csengett.

         - Jegyezd meg azt is, hogy nem kell tőlem félned.

         - Na jó, most már tényleg a lényeget akarom hallani.

         - Épségben haza fogsz jutni, bárhogy reagálsz. Ha megijedsz, akkor én holnap elmegyek Forksból.

         - Ne beszélj hülyeséget, csak nyögd ki, hogy mi van!

         - Vámpír vagyok.

Hát, ennyi volt a mai rész ^_^ Tudom, hogy gonosz vagyok, de valamivel el kell érnem, hogy vissza gyertek a következő fejezetért. Kérlek írjatok véleményt.

 XOxO:

         Nesszi Pierce

Megnyitottam!

Sziasztok!
Ma, 2011. május 24-én megnyitottam az átalakított főoldalamat! Sok meglepetéssel várlak titeket, és remélem, hogy sok új dolgot mutathatok nektek. Nézzetek be, amíg el nem kezdődik a nyár - ezzel együtt pedig a frissek áradata -, hogy újra felkelthessem az érdeklődéseteket a történetekkel kapcsolatban.
Új oldalam elérhető ezen a címen: Nesszi Pierce Blogja

xOxO:
Nesszi P.