XXVII. Fejezet - Váratlan vagy páratlan?

Íme itt a friss! Drágáim nagyon szomorú voltam, hogy csak pár komit kaptam az előző fejihez, de nem fogok rinyálni! Ezt a fejit Vikinek ajánlom, aki nemrég töltötte be a 14. szülinapját! Boldog szülinapot neki!:D
Nagyon szépen kérlek titeket, hogy hanyagoljátok a máglyán égetést, vasvillára hányást, s egyéb rám életveszélyes tevékenységet. A fejezet csak olyannak ajánlott, aki nem labilis érzelmi állapotú!
Ezer puszi Nektek:

Nesszi

A jövő szerelme
XXVII. Fejezet - Váratlan vagy páratlan?

/Renesmee szemszöge/

Josh ajkai lassan csúsztak az enyémre, s finoman, nagyon lágyan kezdték ízlelgetni. Amint összeért az szánk, valami robbant bennem. A testem automatikusan közelített Joshhoz, s karjaim erősen karolták át a nyakát. Kezeivel végigsimított az oldalamon, majd a csípőmnél megállva megemelt. Éreztem, hogy a víz már csak a combomat érinti, s azt is, hogy a mellkasaink súrolják egymást. Lábaimmal erősen fontam körbe a derekát, s még mindig a tarkójába kapaszkodtam. Csókunk kezdett elmélyülni, s azonnal apró nyögés hagyta el a számat, amint édes nyelve végigsimított az alsó ajkamon. Visszafogottan mosolyogtam egyet, s még erősebben húztam magamhoz, amikor hideg, bársonyos tenyerei a hátamra csúsztak. Ám nem engedhettem, hogy még jobban belemerüljünk az élvezetbe, ugyanis én még tartoztam egy vallomással. Lassan eltoltam magamtól, s a homályosan csillogó vörös szemeibe néztem. Vágyódást láttam benne, s szenvedélyt. Ezek emlékeztettek arra, hogy meg kell vele osztanom az érzelmeimet. Mosolyogva vettem apró levegőt, s felkészültem arra, hogy szerelmet valljak.

- Nessie - suttogta egy hang mögöttem. Azonnal megriadtam, s ijedten fordultam hátra. Josshal találtam szemben magam, aki már épp a hátamnál térdelt.

- Mi…mi történt? - kérdeztem összezavarodva. Az előbb még engem tartott a patakban, most meg a hátamnál az erdőben. Ahogy körülnéztem láttam a folyó vizét előttem folydogálni, de nem voltam benne. Egyikünk sem volt benne.

- Elaludtál. Nem akartalak felébreszteni, sajnálom - szabadkozott. - Gyere, hazaviszlek - nyújtotta felém karjait. Álmodtam. Minden, amit az előző percekben a legboldogabb perceknek hittem, csupán a tudatalattim csúnya tréfálkozásai. Nem szeret, sosem csókolt meg, ennek így kellett lennie. A szívem sajgott, ahogy felidéztem az álmom mámorító képeit, s akaratlanul is egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Hirtelen kaptam észbe, s próbáltam letörölni, de Josh észrevette. Túl késő volt. Egy másodperc töredéke volt, mialatt előttem termett, s leguggolt.

- Mi a baj? Én…tettem…

- Nem, dehogy - hadartam, amint rájöttem, hogy magát okolja. - Csak álmodtam, semmiség.

- Rosszat álmodtál? - ült le mellém - Meséld el, hátha könnyebb lesz - suttogta, s engem újra elöntött az a bizonyos szívmelengető érzés, amit csak az Ő közelében éreztem.

- Semmiség, inkább te mond el, hogy milyen volt életed első igazi, erdei étkezése - a lehető legészrevehetetlenebbül fújtam ki a levegőt, majd magamra erőltettem ugyanazt a boldog, tökéletes kedélyű álarcot, ami tizennyolc évig volt a börtönöm. Felé fordultam, de még mindig kényesen ügyeltem a ruhámra állására.

- Fantasztikus - mosolygott, s én - mielőtt a szívem heves verdesése  elárulhatott volna - lehajtottam a fejem, de nekem is mosolyogni támadt kedvem. - Úgy érzem, hogy tele vagyok energiával. El sem tudom mondani milyen jó érzés, hogy a létemmel nem ártok senkivel. Majd kicsattanok az örömtől - szélsebesen pattant fel, s csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Körbepillantottam, s láttam, hogy már a folyócska túl oldalán áll, s nekem integet.

- Ez nem volt szép tőled. Én sokkal lassabb vagyok, te pedig ilyen csúnyán átversz - álltam talpra én is, s kezeimet durcásan összefontam a mellkasom előtt. Örültem, hogy jól érzi magát, így én sem tudtam - még a lelkem mélyén sem - egy cseppnyi bánatot érezni. Bár nagyon fájt, hogy az álmom nem valóság,  úgy döntöttem barátként fogok hozzá közeledni.

- Sajnálom Nessie - annak ellenére, hogy bocsánatkérő szó is elhagyta a száját, hangjában semmi ehhez hasonlót nem mutatott. Mint, ahogy láttam, arcán hatalmas vigyor  terült el, s egyre lejjebb ereszkedett. Nem tudtam mire készül, egészen addig, ameddig meg nem éreztem a kellemetlenül hűvös vízcseppek áradatát. Csak úgy záporoztak felém, én pedig akarva-akaratlanul is az arcom elé emeltem a kezeimet.

- Ne csináld….ne…kérlek - nevettem, de nem gondoltam komolyan.

- Ahogy gondolod - sóhajtott, s mikor újra Rá kaptam a tekintetem, láttam, hogy már derékig a folyóban áll. Kezeit a víz felszínére simította, a mosoly lehervadt az arcáról. Pedig ha tudta volna mire készülök…

- Köszönöm, hogy hagysz nekem időt a visszavágóra - kacagva csobbantam mellé, s mielőtt megszólalhatott volna, én is rázúdítottam az "áradatot".

- Csaló - kiabálta, s nem kíméltük egymást. Nem foglalkoztam a szégyenlőségemmel, azzal, hogy a ruhám alja a víz tetején alkot körülöttem kört, csak jól éreztem magam. Nem tudom, hogy meddig fröcsköltük egymást, de mindketten nagyon eláztunk.

- Add fel, úgysem nyerhetsz - dallamos kacaja a szívemig hatolt, s akármit megtettem volna a kedvéért, de előtte megkellett kérdeznem valamit.

- Miért? Mi a nyeremény? - faggatóztam, s abbahagytam a tevékenységem. Kicsit feszültnek tűnt, talán zavarban lehetett.

- Öhmm…mit szólnál…mondjuk ahhoz, hogy ha én nyerek, akkor megmondod Alicenek, hogy nagyon szépen köszönöm? - értetlen arcot vághattam, ugyanis halvány lila gőzöm sem volt a dolgokról. Mit köszön Alicenek? Vagy talán tetszene neki? Elképzelhető, hisz Alice tényleg gyönyörű, ellenben velem. Próbáltam nyugodt maradni, sem mint elkeseredett. De még is csak magától értetődő volt, hogy Josh vonzódik Alicehez. Annak ellenére, hogy tudtam Nénikém sosem hagyná el Jasper, valamint engem sem sértene meg, kínzott a tudat, hogy Josh csakis Alice miatt van a közelemben.

- És ha én nyerek? - megint magamra kaptam az idők során kialakult maszkom amit - a mi kis "versenyzésünk" alkalmával - a partra sodortak a folyó hullámai.

- Akkor azt kérsz, amit akarsz - vált ellenállhatatlanul lággyá a hangja.

Mond már ki, hogy mit akarsz! Vágd rá, hogy ha nyersz, akkor meg kell csókolnia. Hisz Ő is akarja, miért vagy vak? Ha megakar csókolni téged, akkor hagy nyerni, ha pedig mégsem - amit erősen kétlek - akkor kézzel lábbal harcol majd a győzelemért. Veszíteni valód nincs. Vágj bele! - üvöltötte rosszabbik énem, de igaza volt. Hittem neki.

Ne tedd! Ha kimondod, hogy mit szeretnél - nyerjen akárki - Ő elmegy és te sosem látod viszont. Lehet, hogy ha te nyersz és megcsókol, akkor még mérges is lesz rád, amiért kikényszerítetted belőle, s meggyűlöl. Hát ezt akarod? Maradsz a biztos barátja, vagy megpróbálsz a "nem biztos szerelme" lenni?- A gondolkodó, logikus felemre hallgattam végül. Nem kérhettem Joshtol olyat, amit Ő ne tenne meg. Az kegyetlen lett volna Vele szemben.

- Mond el, hogy miért kell köszönetet mondanod A            lice-nek - ez tűnt a leg megfelelőbb kérésnek az adott helyzetben.

- Rendben. Addig küzdünk, ameddig az egyikünk fel nem adja. Ha estig nem végzünk, akkor a kevésbé vizesebb nyer - mondta.

- De még is, hogyan akarod eldönteni melyikünk a legvizesebb, amikor …. - hirtelen folytatta a harcot, s be sem tudtam fejezni. Gondolkodni sem tudtam. Csak csapkodtam a vizet Felé, s bíztam benne, hogy eltalálom. A rám hulló "eső"  eltűnt, nem érkezett több, én pedig kinyitottam a szemem. Mielőtt megtudtam volna szólalni hideg karok fonódtak a bokámra, s rántottak bele vízbe. Mikor kicsit kitisztult a kép Josh vigyorgó képét láttam magam előtt. Új terv fogalmazódott meg bennem, s ehhez szükségem volt a - még gyermekkoromban tanult - befolyásomra. Bár anyától nem sok színészi gént örököltem, lévén, hogy neki sosem volt, reméltem, hogy apa ajándékozott nekem valamicskét.

A lehető legszomorúbb arcot vágtam, s a felszínre úsztam. Még annyit észre vettem, hogy Josh ijedten kap utánam, de elrántottam a kezem. Amint újra a levegőn voltam rögtön a száraz föld felé vettem az irányt.

- Nessie mi a baj? - kérdezte aggódva. Nagyon jó volt, hogy háttal álltam neki, mert gonoszul elmosolyodtam.

- Túl erősen rántottál le - suttogtam a lehető legszomorúbb hangon. Pedig ha tudta volna milyen gyengéd volt, vagy hogy milyen jó érzés volt, mikor az ő hűvös, puha bőre az enyémmel találkozott…

- Nem akartam. Én…én…sajnálom - már alakul - valóban nem akartam, kérlek bocsáss meg - egy fokkal jobb. - Eltört valamid? - eddig fantasztikus - Ó bárcsak kimondtam volna, hogy feladom - Győzelem!

Amint elhagyta a száját a bűvös szó rögtön Rá ugrottam. Berántottam magunkat a vízbe, s összezavarodott arca láttán nevetnem kellett.

- Hát nem fáj semmid? - kérdezte hebegve.

- Nem vagyok törékeny, már említettem. De térjünk csak a lényegre! Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy feladod - mosolyogtam, ekkor tudatosult bennem, hogy mi történik. Éreztem a helyzet bensőséges varázsát, olyan hihetetlennek tűnt, hogy a testem csupán centikre van az övétől, s az én kezeim a mellkasán pihennek. Vámpírsebességgel kaptam el azokat onnan, amint megéreztem, hogy megremeg.

A te érintésed melegebb az övénél - magyarázott a belső hangom. - Biztos, hogy kellemetlen számára.

- El akartam menni. Nem akartam itt maradni.

- Mi? - döbbentem le azonnal. Átcikázott rajtam még a félelem, a szomorúság, az elhagyatottság. Pokolian rossz volt. - Mégis miért? - a hangom erőtlenül szállt felé a levegőben, mialatt pár lépésre távolodtam Tőle. Belülről emésztett a tudat, hogy itt akar hagyni. Fojtogatóan szörnyű volt, én pedig csak hajszálnyira álltam attól, hogy könnyeim előbukkanjanak.

- El akartam menni, nem akartam a szemedbe nézni azok után, amit tettem. Még utoljára eljöttem ide, s akkor találtam rá Alice levelére, amit olvasva rádöbbentem, hogy nem tűnhetek el. Ezt akartam megköszönni neki - csuklott el a hangja.

- És akkor most mit fogsz tenni? Elmész, vagy maradsz? - próbáltam nem elsírni magamat, de nem néztem a szemébe. Akkor nem bírtam volna visszafogni az érzéseimet.

- Csak azt tudom, hogy nem akarok senkit sem bántani. Meg akarok változni és olyan lény akarok lenni aki… - elfordult, s én csak akkor mertem felemelni a fejemet.

- Aki? - ismételtem utolsó szavát.

- Olyan akarok lenni, akit te megérdemelsz…

Pls. Komikat!

XXVI. Fejezet - Újdonságok délelőtje

Sziasztok!
Remélem nem siettem el a dolgokat, majd meglátjátok miért mondom ezt! A fejezet kicsit rövid lett, de talán a tartalma kárpótol. :D Először is szeretném megköszönni a támogatásotokat. Másodszor pedig a komikat. Közkívánatú fejezet lett. Ti akartátok! Csak ennyit mondhatok!Puszi nektek!
Ui: Legyen szép hetetek!

Nesszi

A jövő szerelme
XXVI. Fejezet – Újdonságok délelőttje

/Renesmee szemszöge/

Hosszú percek óta sétálgattunk némán, szótlanul, de nem bántam. Olyan erő áradt a testéből, amit még soha sem láttam. Bal karom az Ő karján pihent, így haladtunk észak felé. A nap már felszökött az égre, így voltak olyan pillanatok, amikor megcsillant rajtunk a fénye. Nem kellett beszélnünk, ez a csend megnyugtató volt. Néha rá pillantottam, de mikor a tekintetünk találkozott, zavartan lesütöttem a szemem. Áldást adtam a Sorsnak, hogy nem tudok elpirulni, de a szívemnek már senki és semmi sem szabhatott határt. Olyan intenzitással dübörgött a mellkasomba, hogy az már szinte fájt. Majd' kiugrott a helyéről, s minden egyes dobbanásnál furcsa érzés töltött el. Boldog voltam, annak ellenére, hogy csak barátként nézett rám. Boldog voltam, mert mellette lehettem. Boldog voltam, mert Őt is annak láttam.

Hirtelen csapott meg egy hegyi oroszlán illata.

– Állj! – suttogtam , s Ő azonnal kővé dermedt.

– Mi az? Mi a baj? – aggodalmaskodott, miközben, maga felé fordított. Ellenállhatatlan vörös szemei voltak, perzseltek, megbabonáztak.  – Nessie – mondta a nevemet  egy kicsivel hangosabban.

 – Shh – tettem mutató ujjam a szájára, s olyan volt, mintha megremegett volna. – Megérkeztünk – vettem el onnan az ujjam, mikor rádöbbentem, hogy mit tettem.

 – Én…én még nem…még nem érzem az…az illatát – a hangja rekedt volt és mély, annyira káprázatos…Nessie! Ki kell verned a fejedből. Számára csak egy barát vagy, csak barát. Semmi több. Ne gondolj többre…- szóltam magamra. Mély levegőt vettem, majd annyi önuralmat kapartam össze az elmém eldugott zugaiból, hogy megtudjak szólalni.

– Zárd ki az illatomat. Most pedig csak hagyd, hogy eluralkodjanak feletted az ösztönök. Végy, egy mély levegőt – nagyon halkan szóltam Hozzá, mert  féltem, hogy hallatja a hangomon a vágyódást  iránta. Vágyódás? Nem! Nem! Nem akarhatom Őt, hisz Ő sem akar engem – próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezen egyszer túl leszek, hogy ez idővel el fog múlni, s egy bizonyos pontig ment is. Egészen addig, ameddig az arcom túl közel nem került a testéhez.   Érintsd meg, csak egy apró mozdulat. Lassan csúsztasd a kezed a vállára, s simíts végig a karján. Mintha megnyugtatnád. Azt már nem kell tudnia, hogy neked ez sokkal többet jelent -  magyarázta az elmém egy darabja. Vagyis nem is az elmémé, hanem a szívemé, talán. S hallgattam rá. A háta mögé  léptem, jobb tenyeremet lassan érintettem hozzá a kézfejéhez, s onnan kínzó lassúsággal csúsztattam fel az al – majd, felkarján. A bőröm égett, ahogy az ingén keresztül megtapintottam  jéghideg bőrét. Isteni tűz lángolt testünk között, de nem szabad volt túl messzire mennem. Amint felértem a nyakához, kezemet lassan ejtettem le a hátán, s érzékeltem, hogy megremeg.  

– Mit érzel? – kérdeztem. 

– Egy…egy oroszlán? – kijelentése kérdésbe fulladt.

– Hol érzed?

– Előttünk.

– Engedd el magad, s próbálj meg csak a vérére koncentrálni. Nincs itt más, csak ő és te! – újra megtöltöttem a tüdőm levegővel – Most pedig kapd el – susogtam a fülétől alig pár milliméterre. Ő pedig azt tette, amit mondtam. Vámpírsebességgel haladt még északabbra, s már hallottam is, ahogy az leteríti a vadat. Nem mertem közelebb menni. Nem Tőle féltem, inkább attól, ami bennem lezajlódott. Nem kerülhettem Hozzá túl közel, bármennyire is akartam volna. Pedig olyan jó volt…

Nem! Csak barátok, akik elbeszélgetnek, meghallgatják egymás problémáit, segítenek a másiknak. Olyan emberek – mi esetünkben vámpírok – akik támogatják egymást, megértik a másik problémáját – merengtem továbbra is, miközben leültem egy sziklára megnyugodni.

– Isteni volt. Te nem vagy szomjas? – ugrott hirtelen mellém Josh, s összerezzentem a hideg szellőtől.  – Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Látom elgondolkodtál – ült le mellém. Bánatosan lógattam a lábaimat, s számoltam a magas sarkúm ütemes csapódását a sziklán.

– Nem ijesztettél meg. Köszi, de nem vagyok szomjas. És nagyon örülök, hogy ízlett – a hangom elkeseredetten csengett. Miért pont én? Miért pont nekem kell beleszeretnem valaki olyanba, aki sosem lesz az enyém?   

- Biztos nincs semmi…- kérdezett volna valamit - …mi ez a bűz? – bökött ki belőle a kérdés. Én már éreztem egy ideje, de nem foglalkoztam vele. Természetesnek tűnt…természet…fenyő...

- Farkasok – akadt el a lélegzetem, s már hallottam is a mancsok ütődését a kövön. Többen voltak. Talán az egész falka. Jake bácsi.

– Mik? – hitetlenkedett.

 – Sajnálom, de nincs időm elmagyarázni – gyorsan felálltam, s tekintetemmel körbepásztáztam a terepet. Az egyetlen esélyünk a folyó volt. A mi területünkön haladt át, így ha engedtünk volna a sodrásnak, a falka nem követhetett volna. – Ugrás! – fogtam meg a kezét, s a másikkal a ruhám szélét. Elrugaszkodtam, majd hangos csobbanással rántottam magammal Josht a vízbe. Mindketten elmerültünk, s amint a –buborékoktól hemzsegő – folyó kitisztult előttem, láttam, hogy  felém úszik.  Olyan helyes volt, ahogy a haja ide-oda lengett, s a ruhája hol szorosan tapadt a felsőtestére, hol pedig teljesen elállt Tőle. Újra felé nyújtózkodtam, s a folyó áramlásával egy irányba kezdtünk haladni. 

A farkasok megérkeztek, de az illatunkon kívül semmi sem bizonyította az ottlétünket. Már csak azon kellett gondolkodnom, hogy miként fogom Vele közölni a vérfarkasos történetet. Lehetetlennek tűnt. Ám a gondolatmenetem azonnal megszakadt, ahogy megéreztem Josh tenyerét a derekamra simulni. Hirtelen ragadott minket valami magával, s én erősen hozzá préselődtem, átfontam karjaimmal a nyakát, s fejemet a mellkasába temettem. Zuhantunk. Lábaim gyengén fogták közre a derekát, hideg keze pedig a hátamat simogatta.  Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha újra és újra átfutna a rajtam a melegség. Csodás volt. Ajkaim ruhán keresztül értek hozzá , teste egy pillanatra megmerevedett, majd még szorosabban húzott magához. Mintha rádöbbent volna valamire, hirtelen elakart engedni, de ezt nem hagyhattam. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy eleresszem, így még szorosabban bújtam hozzá. Meghaltam volna lelkileg, ha elenged

Csobbantunk.

Újra körbevettek minket a buborékok, s már nem éreztem magamon Josh érintését.  Üres voltam. A következő pillanatban láttam, ahogy Ő a felszín felé mutogat, s – még mindig kábultan sodródó  - testem felfelé húzza. Együtt bukkantunk fel a napfényben, mely mindkettőnket megcsillogtatott. Vizes haja rátapadt a homlokára én pedig óvatosan hátra simította, hogy a szemébe nézhessek. Igézően vörös pillantása újra rabul ejtett, ajkai pedig hívogatóan közelítettek az enyémhez.  

– Nessie – mondta elfúló hangon. Kezeink a felszín alatt újra összekapcsolódtak. Nem tudtam megszólalni, csak a szemébe nézni. Egymást bámultuk, míg végre kimondta azt, amitől a szívem hatalmasat dobbant – én szeretlek – motyogta, s száját lassan csúsztatta az enyémre.

XXV. Fejezet - Színvallás

Sziasztok! Meghoztam a 25.Fejezetet, amit minden ide kattolónak küldök. Elérte a blog a 10.000. kattintást, így én befűtöttem egy picit a JSZ házban. Rövidke feji lett, de remélhetőleg a tartalma kárpótol titeket. Kérlek komizzatok, de komihatár nincs. Nagyon örülnék a megjegyzéseknek.
Puszi:

Nesszi

A jövő szerelme – XXV. Fejezet
Színvallás

/Renesmee szemszöge/

Futottam az erdő mélye felé, futottam Alice és a rózsaszín holmik elől. De a futás nem bizonyult valami jó ötletnek. A rajtam lévő mini ruha ide-oda lengett a szél hatására, a magas sarkúm pedig nem terepre volt szabva. Így hát megálltam, megigazgattam a szinte semmit sem takaró rózsaszín anyagot, s lassú léptekkel haladtam tovább. A harmat csábítóan szikrázott a zöld leveleken, a madarak felébredtek, s megkezdték ébresztő szerű dallamukat. Éreztem a növények illatát a friss reggeli levegővel keveredni. Ám ez egy idő után megváltozott. A megszokott finom aroma közé csúszott az az édeskés, ellenállhatatlanul fenséges aroma. Ő volt. Tudtam. Futni akartam Hozzá, rohanni, hogy újra láthassam. Megérinthessem Őt a szemeimmel, végigfuttathassam tekintetem csodás vonásain. De nem tehettem. Alice, vagyis a ruhám miatt… így beletörődtem a kínzóan lassú séta átkába.

A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy pár lépésre álltam Tőle. Láttam kirajzolódni az alakját, elmélyülten nézett valamit. Percekig csak gyönyörködtem volna a látványban, de erős késztetést éreztem, hogy megszólaljak. Azt akartam, hogy rám nézzen, újra át akartam élni, hogy a tekintete felperzseli a bőrömet.

- Örülök, hogy látlak – mondtam bátortalanul.

- Nessie – suttogta. A hangja megremegett, az én szívverésem pedig a kétszeresére gyorsult. Valamit a zsebébe csúsztatott, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Csak Őt néztem.

- Zavarok? – csak udvariasságból kérdeztem, semmi kedvem sem volt elmenni, nem tudtam volna. Nem tudtam volna ott hagyni. Nem fordult meg, továbbra is a folyó vizét kémlelte.

- Dehogy – vágta rá rögtön, s végre rám nézett. Apró mosolyra húztam a szám, s láttam, hogy az írisze elfeketedik. Nem értettem mitől, de kicsit zavartan éreztem magam - …mármint nem zavarsz, én…én csak…gondolkodok – fordult újra el.

- Mi a baj? Történt valami? – guggoltam mellé, s ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig abban a kockás, lenge kis ruhában vagyok, amit az én drága nénikém adott rám. Amilyen gyorsan tudtam, leültem mellé, hogy a lehető legtöbbet takarja rajtam az anyag.  Nem szólalt meg, feszült, idegtépő csönd állt be kettőnk között. Tekintetem elkalandozott az arcán, mely fájdalmat tükrözött. A szemei visszanyerték vörösben pompázó kinézetüket, hófehér bőrén lágyan megcsillant a fény. – Nekem elmondhatod.

- Megfogsz gyűlölni. Én…én nagyon sajnálom, de nem ment…- felém fordult, s csak centik választottak el az ajkaitól. Édes lehelete simogatta az ajkaimat, s legszívesebben előre hajtottam volna a fejem, hogy megízleljem az övéit, de nem tehettem. Ő nem érzett így irántam.

 - Soha, soha nem tudnálak meggyűlölni, bármi történjen is – sejtettem, hogy valami rosszat akar közölni, s nekem akaratlanul is eszembe jutott Apa. Mi van, ha valaki megölte, Ő pedig már nem tudott rajta segíteni? Az illatát biztos felismerte volna a múltkori miatt. Hatalmas gombóc kezdett növekedni a torkomban. – Kérlek…mond – nyögtem.

- Én …túl szomjas voltam…és…- vett egy nagy levegőt, de nem tudtam Rá nézni. A földet kezdtem fixírozni, mintha olyan különleges lenne – megöltem egy embert.

Megölt valakit? Hát ennyi lenne? Természetesen nem haragudtam volna Rá, mert nem akar vegetáriánus lenni, nem kényszeríthettem, így is szerettem volna. Már nem tudott mit tenni. Nagy kő esett le a szívemről, hogy csak ennyit közölt. Nem örültem neki, de nem voltam képes haragudni. Tiszteltem az emberi életeket, de tudtam, hogy mindez a sors kegyetlen "ajándéka".  

-  Nem várom, hogy ezek után is segíts, nem akartalak megbántani, esküszöm, hogy megbántam, én csak nem tudtam ellenállni. Megbántam, és sajnálom iszonyat…- mielőtt folytathatta volna, mutató ujjamat a szájára tettem. 

 - Komolyan azt hiszed, hogy megbántottál? Ez egyszerűen a legképtelenebb dolog amit hallottam.  Ez a létünkkel jár. A tiéddel és az enyémmel is, mindkettőnkével. Ez ugyanúgy megtörténhetett volna velem is. Megértem, ha nem akarod, hogy segítsek…  - tisztáztam a helyzetet.

Kezem lecsúszott az ajkáról, mely mintha égetett volna. Kellemes érzés volt megérinteni sima, tökéletesen ívelt ajkát. Annyira selymes és puha volt, hogy a mondandóm közben végig az járt a fejemben, hogy nem szabad hagynom, hogy a hangom határozatlannak tűnjön, vagy hogy Ő hallja benne a remegést.  Tenyerem végig siklott az ingbe zárt hideg, erős kőtestén, ami azonnal áramütésekkel kezdett bombázni. Mielőtt a nadrágja széléhez értem volna elkaptam a kezem, s magam mellé szorítottam. Újabb – az előbbinél sokkal kellemesebb – hallgatásba burkolóztunk, mire Josh megszólalt.

- Olyan akarok lenni, mint te, olyan, aki együtt tud élni az emberekkel a nélkül, hogy ki               akarná szívni a testükből a vért. Meg akarok változni, veled akarok megváltozni – a szavai hallatára szárnyalni kezdtem. A gyomromban apró pillangók repkedtek, majd' felrobbantam belülről.  Arra eszméltem, hogy ujjai az arcomat cirógatják, s tekintete az enyémbe fúródik.  Hideg kezével az állam alá nyúlt, közelebb húzva magához.  Olyan fantasztikus, varázslatos pillanat volt, hogy az arca az enyém felé közelített. Lehunytam a szemem és vártam. Aztán megéreztem a hűvös érintést az arcomon. Azonnal kinyitottam a szemet.

- Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy – suttogta a fülembe, majd elhúzódott.  Nem csókolt              meg, de miért is tette volna? Számára csak egy barát voltam. Semmi több, s erre emlékeztetnem kellett magamat, mielőtt még elvesztettem volna a szívem felett az irányítást. El kellett terelnem a témát valami felé.

Engem fürkészett, szorosan mellettem ülve, s felidéztem azt a pillanatot, amikor hideg, puha ajkai az én felforrósodott bőrömhöz érnek. Az a leírhatatlan érzés elemi erővel vett engem újra birtokba, s a vér ezerszeres erővel kezdett száguldozni  az emlék hatására az ereimben.

Nem szabad! Ő csak egy barát, nem lehet több. Ő nem szerelmes belém! – mondogattam magamnak, mikor a kezem elindult volna Érte.  Kikellett találnom valamit, mielőtt valóban megőrültem volna, így kimondtam azt, ami először az eszembe jutott.

 – Mit szólnál hozzá, ha megtanítanálak vadászni? – kérdeztem bátortalanul.

– Vadászni? – ismételte. – Mármint állatra?

– A vegetáriánus élet alapja. Egy kis reggelit? – mosolyogtam értetlen arcát látva.

– Nem tudok…még soha sem csináltam.

– Akkor itt az ideje. Na gyere – álltam fel, persze nagyon diszkréten, nehogy ennél is többet mutassak magamból.  Ő is feltápászkodott, s bizonytalanul nézett körbe. 

– Mit szeretnél? Növény evőt, vagy ragadozót?

– Melyiket ajánlod?

– Hát először  talán könnyebb lenne egy gyengébbel kezdeni, mint például az őz, de viszont a vérszomjas vadaknak sokkal jobb az ízük, de ez maga után vonja azt is, hogy egy picivel        nehezebb elbánni velük – kíváncsi voltam rá, hogy mit választ.

– Akkor Kisasszony , megmutatná, hogy merre találom a legfinomabb ragadozó vadakat? – udvariasan meghajolt, s én is követtem a példáját. 

– Ez esetben északra kell mennünk.

– Mit szólna hozzá, ha sétálnánk? – nyújtotta felém a karját, én pedig automatikusan léptem hozzá. 

Együtt indultunk, s a lehető legboldogabb ember, vámpír, ember-vámpír voltam mellette. Teljes biztonságban voltam. Az erdő teljesen felébredt, a környék megtelt élettel. A vállaink egymáshoz préselődtek, de én egy pillanatra elhúzódtam. Nem volt szabad túl közel kerülnöm Hozzá. Az nem vezetett volna jóra. 

– Amúgy miért nem vagy suliban? – tudakolta.

– Alice újabb mániája, de én sem akartam menni. Reggel berontott a szobámba és kijelentette, hogy vásárolni megyünk. Rám aggatta ezt a förtelmet, de nem bírtam tovább az állandó csacsogását. Megkértem, hogy nyugodjon le mire hazaérek – világosítottam fel a történtekről.

– Szerinted az mennyi idő? – arcára ellenállhatatlan mosoly került, s én kelletlenül fordítottam el Róla a tekintetemet, mielőtt elárultam volna magam testemnek heves, éltető dobbanásaival.

– Talán egy óra, vagy kettő, de lehet, hogy egészen délig eltart – ennek a nagy része igaz volt, de arra játszottam, hogy minél több időt tölthessek Vele. Egy újabb szemkápráztató mosolyt kaptam, s továbbra is lassan sétáltunk az északi területek felé

XXIV. Fejezet - Rossz érzések kavalkádja

Sziasztok! Meghoztam a következő fejit. Nem bírok magammal, így a következő részben már beindulnak a dolgok. Remélem nem gond. Végül is már a 24. fejezetnél tartunk…
A kommenteknek nagyon örültem, igazán boldoggá tettetek. Köszönöm szépen!

Puszi:

Nesszi

XXIV. Fejezet - A jövő szerelme

Rossz érzések kavalkádja

/Renesmee szemszöge/

- Ki a szerencsés? - kérdezte újra halkan Jasper. Az ereimben lassan áramló vér hirtelen megdermedt, a sokk és a félelem lebénítottak. Nem tudtam megszólalni, nem ment. Csak álltam és próbáltam úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna. De nem sikerült…

- Nessie? Ez nálam nem fog bejönni. Érzem, hogy félsz…  - suttogta Jasper. Hirtelen Alice jelent meg mellettem.

- Jasper! Mit szólnál hozzá, ha elmennénk egy közös vadászatra? Csak te és én. Kettesben…beszélgethetnénk…érzésekről…téves…érzésekről - tolt a háta mögé nénikém, s egyenesen Jasper szemébe nézett.

- Szóval te is tudod - hajolt közelebb Jasper Alicehez, s már csak annyit láttam, hogy finoman megcsókolja feleségét. Az érzések újra elöntöttek, akaratlanul fordult meg a fejemben, hogy talán én is átélhetném Josshal. Jasper hirtelen kuncogni kezdett, amit Alice minden bizonnyal észre vett, mert szorosan magához húzta, így elfojtva a kitörő nevetést.

- Renesmee, gyere! Enned kell - hívott anya, s kilépett a konyhából.

- Nem vagyok éhes, köszönöm - ahhoz képest, hogy nemrég milyen lendülettel ültem az asztalhoz, ez eléggé nagyon átlátszó kifogás volt, hogy magára hagyjam az én "cinkostársamat" egy "tanú" karjaiban. Hallani akartam, hogy Alice hogyan magyarázza ki a helyzetet, hisz nyilvánvalóan erre játszott. Bár én lettem volna gondolatolvasó…

- Mindenképp enned kell. Aztán elmehetnénk vadászni. Mit szólsz hozzá? - kérdezősködött Rose kedves mosollyal.

- Rendben, de vadászni egyedül szeretnénk - a döntéseimet eléggé gyakran váltogattam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Egy dolgot kivéve. Azt, hogy Vele szeretnék lenni. Ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam. Ez egy megmásíthatatlan érzés volt a szívemben, egy meseszép virág. Egy rózsa. Szép és megérinthetetlen. Csak egy álom, ami soha nem lehet az enyém.

- Ahogy akarod - mondta szomorúan Rosalie, én pedig elszégyelltem magamat. Nem akartam megbántani. Bár az utóbbi időkben keveset beszéltünk, vagy csináltunk közös programokat, attól én még ugyanúgy szerettem.

- Nem ellenetek szól. Csak szeretnék egy kicsit magam lenni. Gondolkodni, olvasni, vagy csak sétálni az erdőben - de legfőképp Josht látni - tettem hozzá gondolatban.

- Megértem, de ha bármi gond van, akkor csak szólj! - nyomott egy puszit az arcomra Rosalie, s elkezdett a konyhába húzni. Még hallottam, ahogy Alice és Jasper elhagyják a házat. Én is velük akartam menni, de nem tehettem ilyen feltűnő módon, így csak ültem és ettem.

Esmee és Anya végig mellettem voltak, Rosalie is rám vigyázott. Carlisle elment, mert sürgős hívást kapott.

Olyan idegen volt nekem minden. Hiába voltam boldog attól a gondolattól, hogy szeretek valakit, mégis élt bennem egy kis sötétség. Félelem, hazugság. Hazudtam a szeretteimnek, azoknak, akik mindent megtettek értem, s féltem, mert nem tudtam, hogy mit szólnának a történtekhez. Csalódnának bennem, ezt sejtettem.

Hidegnek, ismeretlennek éreztem magamat. Folyamatosan a tányéromat bámultam, nem volt kedvem enni, aztán a kép változott. Magamat láttam. Egyre távolabbról. Már szinte kívülről figyeltem. Fentről szemléltem a testem, mintha nem én irányítanám.

A bronzos hajú lány, akire nem tudtam önmagamként tekinteni mosolyogva ette meg az ebédét, s távozott a házból. Bájosan mesélt előtte valamit Esmeenek, Rosalienak és anyának, de nem hallottam. Majd kilépett az ajtón, s elindult az erdő felé. Követtem, nem tudtam mást tenni. Aztán hirtelen robbant valami. Nem a környezetben, hanem bennem. Olyan erővel terített le, hogy már csak azt vettem észre, hogy a földön fekszek. Újra önmagam voltam, fájdalommal, szerelemmel,  bűntudattal, boldogsággal. Az érzések szétszaggattak.

Nagy nehezen feltápászkodtam, de a konyhában történtekre nem emlékeztem. Mintha valaki más irányított volna. Mások előtt maradtam a mosolygós, boldog Renesmee, az erdő sötétjében pedig a szomorú, reménytelenül szerelmes lány. Két véglet, két személy, két élet. A távolság a két felem között  

A folyóhoz akartam menni. Mikor feltápászkodtam nem foglalkoztam a ruhám letisztításával, csak rohantam. Egyenesen ahhoz a helyhez rohantam, ahol Őt láttam. Oda, ahol nem létezett a hazugság, a kín, a szenvedés, vagy a fájdalom, csak a szerelem. Csak Josh.

A levelek reszkettek mikor elhaladtam mellettük. Az állatok elszaladtak, csontjaikig hatolt a félelem. Tudták, hogy jövök, nem volt kétségük. Sebesen szedtem a lábaimat, hagytam, hogy felül kerekedjem rajtam a vámpír énem, felerősítse az szívemben lakozó érzéseket. Hagytam, hogy égessen, hagytam, hogy fájjon. Reméltem, hogy ennél már rosszabb nem lehet, bíztam benne, hogy Josh ott fog várni a fűben, s hogy akkor elmúlik minden. Arra a lelki nyugalomra vágytam, arra a földöntúli leírhatatlan boldogságra amit mellette éltem át.

Már éreztem a tóparti fák csodás illatát, s tovább vártam….Azt akartam, hogy az-az utánozhatatlan illat bekússzon az orromba, majd forrón égessen az ereimben. Nem fájdalmasan, hanem gyógyítón. Vele elfelejtettem, hogy ki vagyok. Elfelejtettem, hogy mutáns vagyok, Mellette minden a háttérbe szorult. A szívem dübörgött a mellkasomban, az erem száguldozni kezdett az ereimben, egészen addig, ameddig oda nem értem.

Senki…

Nem volt ott. Egyedül voltam. A fájdalom még elviselhetetlenebb lett, én pedig megszakadtam a súly alatt. Újra a földre rogytam, s kezeimet összekulcsolva, a fejem alá tettem őket. A szemeim viszkettek, s a könnycseppek újult erővel ostromoltak. Oldalamra feküdtem, s csak néztem a víz áramló zubogását. Ahogy a vízesés, az én arcomról is úgy  folytak a sós cseppek. Egyedül maradtam. Nem volt senkim. Elvesztem, meghaltam. Nélküle nem élhettem.

A sötétség szépen, lassan kerített a hatalmába én pedig engedtem neki. A hideg földön, könnyek között, összetört szívvel, sajgó testel aludtam el.

Erős fényre ébredtem. A másik oldalamra fordultam, hogy ne süssön az arcomba a nap. Valami puha ölelt körül. Takaró volt, az én ágyneműm. Az illatát felismertem. Halk kopogásra figyeltem fel, aztán pedig az ajtó nyitódására.

- Jó reggelt kicsim - köszönt anya, s egy tálcával együtt lépett a szobámba.

- öhmm…neked is - köszöntem bátortalanul. Finom illatok kezdtek terjengeni a helyiségben, én pedig még mindig csukott szemmel nyújtózkodtam egyet. Hirtelen jöttem rá, hogy nekem nem ott kellett volna lennem. Nem a szobámban, nem az ágyamban. A testem azonnal reagált, s vámpírgyorsasággal ültem ülő helyzetbe.      A takarót oldalra hajtottam, s láttam, hogy pizsamában vagyok.

- Ez…én…nem itt… - dadogtam össze vissza, mire anya letette a reggelit az éjjeli szekrényemre.

- Alice látta, hogy elaludtál az erdőben. Jasperrel a közelben vadásztak, így érted mentek és hazahoztak. Én pedig átöltöztettelek - mondta kicsit aggódó hangon.

- Köszönöm - sütöttem le a szememet

- Tudom, hogy neked is hiányzik apu, de nemsokára visszajön. Emmett segít neki megoldani ezt az egészet. Elmagyarázzák az újszülöttnek a törvényeket, még mielőtt a városba érne - suttogta. Ha tudta volna, hogy már itt járt…De állj! Az biztos, hogy apa hiányzik, de ezt most anya miért hozta fel?

- Ezt most nem nagyon értem - anya sóhajtott egyet, majd mellém ült.

- Alice és Jaz mesélték, hogy mikor rád találtak, akkor kisírt szemekkel feküdtél a földön. Jasper pedig azt mondta, hogy hiányzik neked apa - láttam az arcán, hogy szomorú. Utáltam, amikor nem boldog. Azt akartam, hogy minden pillanatnak örüljön. Kárpótolni akartam azokért a fájdalmas napokért, amikor belülről kínoztam. De folyamatosan csak bántottam. Még ha nem is tudott róla.

- Miért nem jön vissza? Miért neki kell elintéznie? Miért nincs velünk? - kérdeztem elfúló hangon. Hiányzott, sokkal jobban, mint azt elképzeltem. Nem tudtam eldönteni, hogy Josh vagy apa hiánya okoz nagyobb fájdalmat. Apu mindig mellettem volt, mindig segített. Kivéve az utóbbi időkben. Mióta találkoztam Josshal. De nem bántam. Semmit sem bántam meg. Csodás volt.

- Azért teszi, hogy ne legyen katasztrófa. Azt üzeni, hogy amint visszajön rengeteg időt fogunk együtt tölteni. Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk egy időre?

- Mi? Nem! Én nem akarok! - keltem ki magamból, a kipattantam az ágyból.

- Nessie! Csak egy ötlet volt. Nem kell elmennünk. De mi a baj? Történt valami? - vált a hangja újra kétségbe esetté.

- Nem…én…- hangosan kifújtam a levegőt - csak nem hiszem, hogy ahhoz, hogy több időt töltsünk együtt el kellene hagynunk Forksot - De nem ettől féltem. Az a tudat, hogy Josht elveszítem, még ha csak rövid időre is, de fájt. Fojtogatóan keserű érzés volt.

- Rendben, akkor maradunk. Én elmegyek vásárolni. Hozzak neked valamit? - állt fel, gondolom látta, hogy nem vagyok túl jó állapotban lelkileg. Nem akartam megbántani, de újfent sikerült.

- Sajnálom, nem akartam kiabálni veled - suttogtam megtörten.

- Semmi baj kicsim - lépett mellém anya, s megölelt. - Nemsokára minden olyan lesz, mint rég.

És ha én nem akarom, hogy olyan legyen? Ha én azt szeretném, hogy minden másképp történjen? - tettem fel magamnak a kérdést, amire nem tudtam a választ.

- Köszönöm - öleltem vissza.

- Szóval, mit szeretnél a boltból? - mosolygott halványan, mikor elengedett.

- Semmire sincs szükségem. Inkább elmennék egy kicsit sétálni - kértem engedélyt. Vissza akartam menni a folyóhoz. Látni akartam.

- Rendben, menj csak, de vigyázz magadra - azzal megpuszilt és kilépett az ajtón. Hallottam, ahogy elhajt, én pedig a reggelizés után elkészülődtem. Az erdőbe rohantam, a megnyugvást nyújtó vízhez. Ismét elkeseredtem, mikor Ő nem volt ott.

Napok teltek el Nélküle. Hosszú órák, Róla álmodozva, egyedül, szomorúan. Reggel, délben és este is kimentem az erdőbe, minden egyes nap. Vártam Rá, hogy egyszer csak felbukkan, s ahogy telt múlt az idő, a remény egyre csak fogyott, hogy valaha újra láthatom. Szinte csak aludni jártam haza. Könyveket vittem magammal az erdei sétáimra. Olyan voltam, mint egy zombi. Alice sokszor benézett, s elmondta, hogy Jaspernek nem hazudhatott, de nem mondott el mindent. Csupán annyit, hogy szerelmes vagyok, de nem tudom mit szólnának hozzá. Jazper megértette a helyzetet, nem kérdezősködött az illető kiléte felől, tapintatos volt.

Láttam, hogy felkel a nap, aztán a helyét átveszi a sötétség. Sokszor lezajlott ez a folyamat, s az én szívemre egyre nagyobb bánat terült. Már feladtam volna mindent, amikor egy reggelen Alice úgy robbant a szobámba mint a bomba.

- Jóóóó reggelt! - üvöltött, s széthúzta a sötétítőket.

- Ez aztán az….- morogtam.

- Ne csináld! Reggel hat van, ideje felkelni! - azzal lerántotta rólam a takarót. Mindig szívesen láttam, kivéve amikor ennyire bepörgött.

- Csak azt ne mond, hogy iskolába kell mennem - s egyik kezemmel megfogtam az ágyneműm, s húzni kezdtem.

- Renesmee Carlie Cullen! Rám bíztak, szóval azt teszed, amit mondok. Ne akard, hogy mérges legyek. Irány zuhanyozni, addig én keresek neked valami rucit - olyan erővel rántott egyet a takarón, hogy a földre kerültem.

Nem volt mit tennem, elindultam hát a fürdőbe. Miután mindennel végeztem visszamentem Alicehez, aki egy rózsaszín mini ruhával állt a kezében.

- Na ezt már nem! - fordultam sarkon, s vissza akartam menni a zuhany alá.

- De igen - makacskodott.

- Ebben nem megyek iskolába - jelentettem ki magabiztosan.

- Én nem is mondtam, hogy iskolába mész - vigyorgott.

- Nem érdekel. Nem veszem fel azt az anyagdarabot. Ez a törülköző nagyobb, mint az - mutattam végig magamon.

- Akkor ebben jössz velem vásárolni - mosolygott, s elindult kifelé.

- Rendben - egyeztem bele. Még sem mehettem törülközőben! Arról pedig, hogy megúszom a vásárlást nem is álmodoztam. Lehetetlen volt.

- Imádlak! Siess, mert még megkell csinálnom a hajadat, meg a sminkedet.

Annyira húztam az időt, amennyire csak tudtam. A felöltözés majd' egy óráig tartott, de ebbe beleszámoltam azt az időt is, amikor a fürdő kövén ülve számoltam a csempéket. Alice persze őrült módjára dörömbölt percenként az ajtón. Mikor óhajtottam kifáradni elmormolt egy monológot.

- A csiga is gyorsabban öltözik mint te. Tudod nálam nem jön be a késleltetés. Figyeltelek. Máskor megfogok haragudni. De nagyon. Mennyit aludtál? Több tonna sminkkel lehet csak eltüntetni ezeket a karikákat. A hajad gyönyörű, de miért nem vasalod ki? Ez a magas sarkú tökéletesen megy a ruhádhoz. Szerintem a természetes színek jól álnak neked, de ez a rózsaszín…egyszerűen fenomenális. Isteni lesz. Imádni való cuccok érkeztek tegnap a boltokba. Neked veszünk mini szoknyát, felsőket, fehér neműket…- sorolta volna tovább is, de én felpattantam.

- Én. Most. Elmegyek. Vadászni. Addig. Higgadj. Le - mondtam minden szót külön.

Alice, csak ördögien mosolyogva kilépett a szobámból, én pedig úgy, ahogy voltam, kiugrottam az ablakon.