A jövő szerelme
34.fejezet - Igazság
Sziasztok! Hát, végre ez a nap is elérkezett. Új fejezetet hoztam, és remélem a lendületem jó ideig nem fog megtörni. ^.^ Sajnálom ezt a borzalmasan hosszú szünetet, de ígérem, hogy ezentúl nem kell sokat várnotok a frissekre, és az események felpörgésére sem. Örülök, hogy itt vagytok és olvastok, és azt mérhetetlenül köszönöm, hogy megértettétek az indokaimat. Kívánok nektek felejthetetlen élményekben gazdag nyarat.
Kellemes Olvasást!
/Renesmee szemszöge/
Az a pár óra délig pillanatok alatt elszállt. Folyamatosan a lehetőségeimet latolgattam, mit mondhatok el, és mit nem. A létezésem fekete árnyéka most ott lebegett a fejem felett, s bármelyik pillanatban beteríthetett. A folyosón még mindig hallottam a csodálkozó tanulók sugdolózásait, de mindegyik csak halvány morajnak tűnt a bennem tomboló lelkiismeret furdaláshoz képest. A tény, hogy el kell mondanom neki mi vagyok, és a következmény, hogy ezzel életveszélyes helyzetbe hozom őt és a családját szörnyű párost alkotott. A szívem hihetetlen gyorsan dobogott ahogy egyre közelebb értem az ebédlőhöz. Lassan léptem be a terembe, de még így is elemi erővel csapott meg a brokkoli elviselhetetlen illata, amitől szinte felfordult a gyomrom. Szememmel azonnal Karolinet kutattam. Egy kis asztalnál üldögélt egyedül és a salátáját ette.
Remegve foglaltam helyet a vele szemben lévő székre. A nyikorgás hatására - amelyet a műanyag keltett a padlón - úgy éreztem, mindenki rám figyel.
- Jó étvágyat - mondtam a salátáját kotorászó Karolinenek, aki azonnal eltolta maga elől a tálat.
- Van, ami sosem változik. Még mindig pocsék az ebéd - mosolyodott el keserűen. A torkom égett, de nem a szomjúságtól, hanem a fojtogató igazságtól. A kettőnk között beálló csend magával hozta a várakozás kicsit sem kellemes érzését. Tudtam, hogy valamikor elérkezik ez a pillanat, de mindig is tartottam tőle. A szívem legmélyén reméltem, hogy soha nem kerül rá sor, vagy ha mégis, akkor a távoli jövőben.
- Ha jól emlékszem, épp megakartál magyarázni valamit - emelte rám a tekintetét, kizökkentve ezzel a merengésemből.
- Karol, ez közel sem olyan egyszerű - tétováztam tovább. Az időhúzás kézenfekvő lehetőségnek tűnt, mialatt egy csodára vártam: egy hirtelen ide toppanó diákra, tűzriadóra, vagy csak egy sima csengőszóra, amely az étkezési idő végét jelezné, de semmi.
- Fel bírom fogni - kezdett idegesen dobolni ujjaival az asztal lapján.
- Nem mondhatok el mindent, de nem azért, mert nem bíznék benned, ez nem így van.
- A legjobb barátnőd lennék. Mi az, amit nekem nem mondhatsz el? - hangja sértett és elkeseredett volt.
- Éppen azért nem tehetem, mert a legjobb barátnőm vagy. Nem keverhetlek ilyen dologba Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam esne neked, vagy a családodnak bármi baja.
- Miért fogalmazol ilyen titokzatosan? - kérdezte élesen - Tanúvédelmi program, maffia, drogüzlet, illegális munkahely? - hadarta a feltételezéseit.
- Nem az vagyok, akinek látszom - suttogtam a levegőbe.
- Kérlek, ne játszunk barkóbát. Nem az erősségem. Mond el, hogy miért nem voltál hajlandó velem beszélni az elmúlt hetekben - nézett rám várakozóan - Én csak ennyire vagyok kíváncsi. Mi volt olyan halaszthatatlanul fontos, hogy megfeledkeztél rólam?
- Egyáltalán nem feledkeztem meg rólad. Sokszor elhatároztam, hogy felhívlak, vagy beszélek veled, de mindig közbejött valami. Sajnálom, az én hibám - mentegetésem süket fülekre talált -, megismertem egy srácot - nyögtem ki a lényeget, hátha ez kicsit tompít a "vámpír vagyok, vért iszok" részen.
- Ó, szóval egy égből pottyant pasi fontosabb neked, mit én. Értem… - motyogta.
- Nem, dehogy.
- Ne tagadd! Amíg túl teszem magam a sértettségen, addig mesélhetnél többet is. Lacrossos, rögbis, úszó? Ismerem? - vált izgatottá Karoline. Oly' sok idő után most először tudtam a szemébe nézni - Várj! Nem még ez sem ment fel téged az alól, amit tettél, de per pillanat a kíváncsiságom erősebb, szóval… - a feszültség kézzel fogható volt, de hamar elillant - mesélj már!
Érdeklődése feledtetni tudta velem egy pár perc erejéig azt a tényt, hogy létezésem sokkal veszélyesebb rá, mint azt ő gondolná.
- Egyik sem. Csak nemrég jött a városba, igazából nem is itt lakik, vagyis azt hiszem. Gimnáziumba pedig már nem jár egy ideje - kerestem azokat a szavakat, amelyekkel Johst egyszerűnek állíthattam be, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, hisz Ő minden szempontból különleges. Több egy újszülöttnél, benne nem volt mindennél erősebb a gyilkolási ösztön. Embersége fent maradt, ott lüktetett már nem dobogó szívében, s egy kőtestbe zárva várt az örökkévalóságra.
- Egyetemista? - döbbent le hirtelen barátnőm, majd lecsavarta az ásványvizes üveg tetejét, s nagyot kortyolt belőle.
- Hasonló korú, de nem jár egyetemre - az épkézláb magyarázat ezen a téren eléggé nagy kihívásnak bizonyult.
- Remélem tudod, hogy örülök, hogy boldog vagy vele. Boldog vagy vele, igaz? - meg sem várta a válaszomat, már folytatta is - de engem akkor is zavar, hogy csak úgy hanyagoltál. Megértem, hogy vannak más fontos dolgaid, de nagyon fájt, hogy eltűntél és nem mondtál semmit.
A lelkiismeret furdalásom ha lehet még nagyobbra nőtt, ahogy megláttam elkínzott arcát. Az igazság, miszerint cserben hagytam őt, szinte pofon vágott, pedig a tudatomban végig ott motoszkált cselekedetem keserű következménye. Valóban szembesülni a dologgal teljesen letaglózott.
- Nagyon, nagyon sajnálom és tudom, hogy neked ezzel nem lesz jobb, de megbántam. Ha van valami, amivel kiengesztelhetlek, akkor mondd el, hogy mi az. Azt is megértem, hogy haragszol rám, hisz lehetetlenül viselkedtem, de a legjobb barátnőm vagy - csuklott el a hangom - és rengeteget jelentesz nekem.
- Ne csináld ez többet, ez lenne az első kérésem, a második pedig, hogy mond el, ki is vagy valójában.
- Ha megosztom veled, már nem leszünk barátok.
- Mi mindig barátok leszünk Nessie, ezt már megtanulhattad volna - mondta elfúlóan - a barátság alapja a bizalom.
Teljesen igaza volt. Már csak a családommal kell közölnöm a dolgot. Egy ember beavatása a titkainkba közös döntés. Joguk van tudni róla.
- Rendben. Ha vége a tanításnak elviszlek hozzánk és mindent elmondok amire csak kíváncsi vagy - adtam meg magam akaratának.
_______________________________
- Megbízol benne? - kérdezte anya a vonal túlsó végéről. Egy szikráját sem mutatta annak, hogy rossz döntésnek tartaná az ötletem.
- Igen - szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy helyesen cselekszem.
- Akkor sok szerencsét kicsim - szinte éreztem, a belém fektetett hitét, s azt, hogy mosolyog. Mindezek ellenére az én gyomrom még mindig görcsbe rándult, ha arra gondoltam, hogy elmondom mi is vagyok.
- Anya, Alice nem lát semmit? - kérdeztem remegve, azt remélve, hogy kapok valami segítséget. Az elkövetkezendő órák megkönnyítésére, a félelmem csökkentésére.
A távolban már fel is tűnt Karoline.
- Sajnos nem - suttogta Alice.
- Most megyek, mert megérkezett, de előtte még tudnom kell valamit. Carlisleék mit fognak szólni majd hozzá? - a másik labilis téma elkerülése sem volt ajánlatos. Visszaemlékezve Rosalie ellenszenvére anyával kapcsolatban, valószínű volt, hogy nem fog repesni a boldogságtól.
- Azt majd mi elintézzük drágám, te csak koncentrálj arra, hogy a kelleténél ne ijesztd meg jobban. Sok sikert - nyomta ki a telefont.
A kocsi ajtaja kinyílt, s egyre közelebb éreztem a barátságunk végét. El sem tudtam képzelni, hogy is reagálhat a színvallásomra, elvégre nem mindennap történik vele hasonló.
- Bocsi a késésért, nem tudtam kinyitni a szekrényem. Apropó, a kocsimmal mi lesz? - nézett rám, miután bekapcsolta a biztonsági övét. Ez még csak meg sem fordult a fejemben. Ha sikítva elszalad, nem futhat egészen otthonáig. Ahogyan jobban elmerültem a helyzet elemzésében rájöttem, hogy így legalább kénytelen lesz végighallgatni.
- Hahó Nessie. A kocsimmal mi lesz? - kérdezte még egyszer az orrom előtt hadonászva - jól vagy?
- Persze, csak eltöprengtem. Visszahozlak, hogy el tudd vinni, ha neked megfelel.
- Rendben. Siessünk, mert már rettentő kíváncsi vagyok.
Olyan természet ellenesnek tűnt az egész. Kíváncsi arra, hogy mi vagyok, arra, hogy egy kegyetlen gyilkos szándékkal megátkozott lénynek születtem.
Az úton teljesen átlagos témák kerültek szóba. Az iskolával kezdtük, majd áttértünk a családi témákra. Amikor leparkoltam a ház elé, azt éreztem, hogy elfogok ájulni. Amint kinyitottam az ajtót már levegőt sem kaptam. Borzalmasan féltem. Talán elvesztek egy barátot, az egyetlen barátomat. Megéri? De igazat kell neki mondanom. Nem csaphatom be.
- Kérsz valamit inni? - kérdeztem tőle, amikor letelepedtünk a nappaliban.
- Igen, egy pohár üdítő jól esne, köszi.
Nagyon lassan mentem ki a konyhába, hátha meggondolja magát, de nem volt mákom. Egy pohár kólával tértem vissza, hisz az a kedvence. A lehető legtávolabb ültem le tőle a kanapén, hogy ne érezze magát fenyegetve.
- Na, elmondod végre? - kezdett sürgetni. Hogy húzhatnám még a dolgot? Erre nem vagyok kész, nekem ez nem megy.
- Előtte meg kell jegyezned pár dolgot. Soha, soha, de soha nem bántanálak téged, de senki mást sem
- Kezdesz megijeszteni… - hangja ijedten csengett.
- Jegyezd meg azt is, hogy nem kell tőlem félned.
- Na jó, most már tényleg a lényeget akarom hallani.
- Épségben haza fogsz jutni, bárhogy reagálsz. Ha megijedsz, akkor én holnap elmegyek Forksból.
- Ne beszélj hülyeséget, csak nyögd ki, hogy mi van!
- Vámpír vagyok.
Hát, ennyi volt a mai rész ^_^ Tudom, hogy gonosz vagyok, de valamivel el kell érnem, hogy vissza gyertek a következő fejezetért. Kérlek írjatok véleményt.
XOxO:
Nesszi Pierce
