XIV.Fejezet-Kor

Hát összejött a 8 komi, szval itt a friss! Mindenkinek köszönöm aki komizott! Sajnos se bétázásra, se átnézésre nem volt idő. Esetleges mellékhatásokért elnézését kérem. Kommihatár 8. 4 után ízelítő. A verseny itt is érvényes! EMAIL-cím KELL! Csak így tudom elküldeni a fejit! Köszi, Puszi:
Nesszi

(Josh szemszöge)

Már jó ideje ültünk a fán, és boldogságom egyre fokozódott. Ezzel együtt Renesmee minden szívverése lágy dallamként hatott, és képes volt melegséggel eltölteni a testem, de egyben fájdalmas is volt. Ahogy megdobbant a szíve, és eloszlatta a vért az ereiben, torkom lángolni kezdett, és én próbáltam a csillapíthatatlan vágyat elnyomni, még ha csak ideiglenesen is..

-Renesmee. Kérdezhetek valamit? -Kérdésemre határozott válasz érkezett, és én egyre jobban zavarban éreztem magam.

-Nem.-Megőrjitett magabiztosságá, és majd belehaltam, hogy megtudjam elutasításának az okát. Végül is, válaszra sem kellene méltatnia. Nem vagyok elég jó hozzá, hogy akárcsak szóba álljon velem.-Addig nem, ameddig Renesmeenek hívsz-Határozott arcán megvillant egy mosoly, amely minden félelmemet elüldözte a távolba.

-Akkor talán Reni, vagy Messie?-Láttam, hogy ezekre a szavakra már nem mosolyog, és éreztem, hogy nem épp ezek a megfelelő megszólítások.

-Inkább Nessienek hívj.-Szerintem örült, hogy nem szólítom Renesmeenek, majd hirtelen az a kérdés foglalkoztatott, hogy miért pont Renesmee a neve. Az természetes, hogy egy angyali teremtéshez angyali név tartozik, de kiváncsi voltam a teljes történetre.

-Miért épp Renesmee?-Kérdeztem, lehet, hogy kicsit mohón, de ő boldogan válaszolt.

-Anyu ötlete. Az egyik nagyim Renee, a másik pedig Esmee. A nevem a kettő kombinációja.-Öröm volt hallgatni, ahogy a szerettei nevét odaadással, és hálával ejtette ki.

-És a Carlie? -Tudakozódtam, mert minden szavát öröm volt hallgatni.

-Charlie az anyukám, Carlisle pedig az apukám apja. -Mintha Charlie nevénél szomorúság költözött volna csodálatos lelkébe.

-Lehet, hogy….rosszul láttam, de…-Ekkor már tudtam, hogy a látásommal nincs semmi baj, mert gyönyörű, tökéletes vonalú arcán egy könycsepp gördült le.-Sajnálom, ha valamivel megbántottalak.-Leugrott az ágról, és a fa törzséhez támaszkodva lecsúszott az avarba, míg hátát a kéregnek nyomta.

-Nem te tehetsz róla.-Ujjaim most is kísértést éreztek letörölni a sós cseppeket, amik bár tökéletesen mutattak az arcán, nem voltak méltók rá, hogy ott legyenek.-Tudod Charlie ember, és ezért nem láthattam…Vagyis…-itt hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet.-találkozhattam volna vele, de féltem, hogy bántani, fogom.így…-a cseppek újra ostromba vették a tökéletesség várát, és én letérdeltem elé. Nem tudtam ellenállni, és ujjaimmal elemeltem a könnyeit.-Így sohasem láttam, de már késő.-Suttogta bűntudattal telt hangon, mely mély fájdalmat keltett bennem.

-Nem bírom nézni, hogy szomorú vagy.-Leültem mellé, és egy ideig szótlanul bámultuk a vizet.-Beszélgessünk valami másról!-Még mindig búslakodva ült, és rosszkedve kezdett rám is hatással lenni. Mintha egy lelkünk lett volna. Közelében boldog, és önfeledt voltam, ha ő is. De ha csak egy kis szomorúság keveredett tiszta lelkébe, akkor úgy éreztem elvesztem, és 1000 felé szaggatnak, megnyugvásom nem lehet, mert azért élek, hogy boldoggá tegyem.

-Van valami képességed?-Kérdeztem, miközben próbáltam lenyugtatni a bennem ébredező szörnyeteget, de legfőképp a szerelmes kisfiút, aki magához akarta láncolni azt a tündért.Mohó gyerek voltam, aki nem tudott betelni ennek a csodálatos lénynek minden tulajdonságával.

-Tulajdonképpen van.-Mosoly ült az arcára, melytől enyhülni látszott a kín, amit boldogtalansága okozott.

-Na! Ne csigázz! Mond el!-Biztattam félig kuncogva, mert közben azon gondolkoztam, hogy: Mi lehet a képessége? Képes a világ összes fiúját, férfiát az ujja köré csavarni? Esetleg felveszi egy istennő alakját? Képes megbabonázni mindenkit?

-Ezt talán könyebb megmutatni, mint elmagyarázni.-Kezét kinyújtotta, és én kapva kaptam az alkalmon. Megfogtam bársonyos kezét, melyet most maga ajánlott fel. Amint összeért a bőrünk, képek sorozata vetítődött le bennem. Amikor legelőször követtem, vagy amikor először beszélgettünk. Ezek a képek már bevésődtek az agyamba, de így még csodálatosabb látványt adtak. Úgy éreztem ezek a pillanatok neki is jelentenek valamit, mert emlékszik rájuk. Úgy gondolja, fontosak a számára. Fontosak. Talán én is az lehetek majd egyszer a számára.

Hogy juthat ilyen az eszembe? Méghogy én neki? Fontos? Még magamat is képes vagyok befolyásolni. Ez egyre jobb, nemsokára megőrülök. Egyszer lehet, hogy arra ébredek, hogy a feleségem, és boldogan élünk, de aztán kiderül, hogy ez életem legszebb vágya, míg neki csak egy rossz álom. Soha nem szeretne belém. Igaza is van. Miért egy ilyen kellene neki mint én? Mint…

-Hát ez az.-Gondolataimból csilingelő hangja húzott ki, és képességétől ámulatba estem.-Képes vagyok megmutatni a gondolataimat bárkinek, egy érintéssel.-Nagy fájdalmamra elhúzta a kezét, majd kérdőn rám nézett.

-És neked? -Tudakozódott. Eszembe sem jutott, hogy talán ő is megkérdezi tőlem. Nagyon zavarban voltam, mert a képességem, valahogy nem működött jól az elmúlt időkben.

-Hát tudod…nekem végül is két képességem van…de nem igazán…szóval…-Dadogtam, mert nagyon elszégyeltem magam. Ő annyira tökéletes, gyönyörű, kifinomult, és bájos. Én meg? Egy rozzant újszülött.

-Nem hiszem, hogy annyira rosz, sőt, talán már tudom is mi az.-Káprázatos mosolya elkábított, és illatát felém fújta egy lágy, kicsit enyhébb szellő.

-Eltudom rejteni az illatomat mások elől. Ha akarom nem érzik, hogy a közelükben vagyok. -Erre egy halk nevetés tört fel melkasából, mely eddig hol egyenletesen, hol szabálytalanul emelkedett meg, a levegővétel hatására.

-Kipróbáljuk? -Kérdezte vigyorogva. Hát ki tudna neki ellenállni? Nincs olyan lény a földön, aki, vagy ami képes lenne nem-et mondani neki.

-Ha akarod.-Egyeztem bele, és lágy félmosolyt erőltettem az arcomra.

(Renesmee szemszöge)

-Ha akarod.-Válaszolta, mire egy félmosoly telepedett tökéletes arcára, és teljesen megbabonázott. Ott helyben úgy éreztem a rabja vagyok, de ezeket hamar kiakartam verni a fejemből. Egyszer csak feszülten elkezdte nézni a földet, de mámorító illatát ugyanolyan intenzivitással éreztem, mintha magához húzott volna. Nem tudtam vele betelni, és mohón kapkodtam levegő után.

 -Na? Sikerült?-Puhatolózott, mire csak egy fejrázással tudtam szolgálni. Attól tartottam, ha megszólalok elcsulik a hangom, így megvártam amig lenyugszik a testem és a lelkem is.Szomorú arcát nézve, úgy éreztem, ez az én hibám. Miattam érzi így magát. Nem hagyhattam, hogy elkeseredjen, így nyugtatni kezdtem.

-Ha ez vigasztal, akkor megsúgom, hogy a családtagjaimnál működött. -Próbáltam mosolyogni, már amennyire a körülmények engedték.

-Akkor próbáljuk ki a másikat.-Hangja boldogabban csengett, mire a bennem dúló háború csitulni kezdett.-Hunyd be a szemed.-Suttogta, és azt hittem elolvadok. Lágy hangja simogatta a bőrömet, hideg lehelletét már éreztem az arcomon, majd egyre közelebb hajolt a fülemhez. -Ne szólalj meg, csak tedd, amit érzel!-Megborzongtam a jóleső hidegtől, és kész voltam feltétel nélkül bízni benne.

-Nessie! Hallassz?-Kérdezgette lágyan, és azért voltam hálás, hogy a szemem nincs nyitva, mert különben már megcsillant volna a szavai hallatán.

-Igen hallak!-Válaszoltam kicsit megijedve. Nem éreztem volna különösebb változást, egy szimpla beszélgetésnél, de a közelsége felemelő volt.

-Nézz rám.-Lassan ráemeltem a tekintetem, és meglepődve láttam, hogy a szája nem mozog.

-Na? Rájöttél a képességemre? -Vigyorgott, de szája egyetlen egy betűt sem formált.

-Azt hiszem.-Mosolyogtam rá vissza.

-Gondolatban tudok beszélgetni azzal, akire koncentrálok. Csak az hallja a szavaimat, akinek megengedem,és fordítva.-Vigyora levakarhatatlan volt, de nem is akartam eltűnteni.

-Most kiváltságosnak érzem magam.-Próbáltam viszonozni a kedvességét. Gondolatban azon töprengtem milyen jó lenne ez a képesség dogáknál. Vagy éppenséggel…apánál. Megőrülne, hogy anyun kívül más is képes elzárni a gondolatait előle. Ez az elképzelés kicsit felcsigázott.

-És, amúgy hány éves vagy?

-21.-Ekkor a boldog arckifejezése köddé vált, és megint úgy éreztem, hogy mindent elszúrtam.

-Nem nézel ki többnek 17-nél.-Próbálkoztam elviccelni a dolgokat.

-És te?Tudom hogy nem illik ilyet kérdezni, szóval ha… -Kérdezett viissza.

-Nemrég töltöttem be a 18-at, de már 7 évesen úgy néztem ki mint egy 17 éves.-Magyaráztam meg a helyzetet.

-Mivan? -Mintha felháborodott volna.-Egy nappal nem nézel ki többnek 16-nál. -Erre megnyugodtam, és folytattuk a beszélgetést. Életem egyik legszebb estéje volt. Megosztottuk egymással a gondolatainkat, és nem titkolóztunk. Hosszú órákig voltunk kettesben, és azt akartam, hogy ne legyen vége. Bár örökké tarthatna ez az este. Egy tökéletes befejezés, egy tökéletes lénnyel. Először akartam teljesen vámpír lenni, azért, hogy vele beszélgethessek az idők végezetéig. Minden gyönyörű, és varázslatos volt, de az álom kezdett magához hívni, és nem tudtam ellenálni annak a világnak, amit kínált.

Előzetes a XIV.fejezetből

-Nessie! Hallassz?-Kérdezgette lágyan, és azért voltam hálás, hogy a szemem nincs nyitva, mert különben már megcsillant volna a szavai hallatán.

-Igen hallak!-Válaszoltam kicsit megijedve. Nem éreztem volna különösebb változást, egy szimpla beszélgetésnél, de a közelsége felemelő volt.

-Nézz rám.-Lassan ráemeltem a tekintetem, és meglepődve láttam, hogy a szája

XIII.Fejezet-Együtt

Itt a következő friss! Beteg vagyok, így az is lehet, h holnap friss, mivel napközben az írással kötöm le magam. Remélem tetszett, és nem fogtok csalódni. A kommihatár 8.  4 komment után ízelítő, a 8. után pedig friss! A verseny itt is él!
Mindent köszönök! Puszi:
Nesszi

XIII.Fejezet-Együtt

(Josh szemszöge)

Ahogy ott ültünk kettesben, abban reménykedtem, hogy nem veszi észre, hogy a lélegzetem elakadt. Gyönyörű bronzos haja, aranyszínű szeme, tökéletes alakja, hófehér bőre, telt ajkai, azt az érzetet keltették bennem, hogy a mennybe kerültem. Ebből az ábrándból csak az rángatott ki, hogy nem tudok meghalni, és ha ez mégis megtörténne, akkor is pokolra juttnék. Úgy döntöttem nem foglalkozok ezekkel a gondolatokkal, és élvezem a csodálatos látványt, ameddig csak lehet. Legalább a közelében lehetek egy angyalnak, de nem tudom mivel érdemeltem ki. Ajkai egy pillanatra megremegtek, és beteges vágyat éreztem, hogy megszüntessem a mozdulatokat, és ajkaimat az övéhez érintsem. Ekkor rengeteg még megnem történt kép furakodott az elmémbe, és segítségükkel úrrá lettem a vágyon. Az egyikben mohón szívtam a vérét, és csak pillanatok múlva döbbentem rá, hogy mit is tettem. A másikban darabokra szaggattam, és csak a tetemeit szorítottam magamhoz. Volt egy, ahol csókunk közben olyan hevesen, és szenvedélyesen öleltem magamhoz, hogy csontjai hangos roppanások közepette adták meg magukat. Mindegyik borzalmas volt, így jobbnak láttam elterelni a figyelmemet.

-Talán sikerül felfognom-Ez volt az első amit ki tudtam nyögni, és belül félelem töltött el, annak a gondolatnak a felidézésekor, hogy talán most rájött, elkápráztatott.

-Anyu ember volt, amikor terhes lett velem. Apu vámpír, és így én a kettőnek a keveréke vagyok.-Itt egy pillanatra megállt, míg felfogtam mit is mondott. Egy vámpír beleszeretett egy emberbe, és erre megszületett ez a gyönyörű teremtés.

Ha nekik sikerült akkor talán….Nem! Kikell vernem a fejemből.! Méghogy ő összejönne velem? Előbb halna meg, sem mint, hogy hozzám tartozzon. És ha mégis, akkor meg nekem nem lenne elég önuralmam, és biztos, hogy előbb utóbb végeznék vele. Csak így tudom megóvni.

-Bella, a születésemkor rengeteg sebet szerzett. Összetörtem a belső szerveit-Hangja elcsuklott, és szemeibe könnyek ültek. Lekaratam törölni őket, és magamhoz húzni, megnyugtatni, megóvni mindentől. De a legnagyobb veszélyt én jelentettem rá.

-Megöltem, de apu megmentette,és időben átváltoztatta-Folytatta szívszaggató történetét, melynek végére már a könnyek egyre gyorsabban, és sűrűbben folytak le csodálatos, hófehér arcáról. Mit nem adnék, ha letörölhetném őket róla. Ha örök boldogságot adhatnék neki.

Nem! Ezt akor sem lehet! Alig ismerem, és nem szerethetek bele! Ez nem történhet meg. Talán barátok lehetünk, de még az is komolyan veszélyeztetné az életét. Ha már nem csókolhatom, nem ölelhetem meg, akkor talán az lenne a legjobb ha megnyugtatnám.

-Biztos vagyok benne, hogy a családod nagyon szeret, és nem neheztelnek rád.-Ez biztos, hogy így van, még akkor is ha nem ismerem őket. Egyáltalán ki tudna neheztelni, egy ilyen angyalra? Minden szempontból tökéletes. Bájos, aranyos,, csinos, önzetlen, segítőkész….Most kell befejeznem.

-Inkább beszéljünk másról.-Próbáltam a beszélgetés útvonalát, valami kellemesebb felé vezetni.

-És a te családod? -Kérdezte puhatolózva, mire a kezeit kihúzta az ujjaim alól. Nem is csodálom, hogy gyűlöl. Ki tudna szeretni egy ilyet, mint én? Ártatlanokat gyilkolok, és nem tudok leállni. Mindenre képes vagyok, mindenen, és mindenkin átgázolok csak azért, hogy egy kis vérhez jussak. Borzalmas szörnyeteg vagyok, aki arra sem méltó, hogy ránézzen erre a csodára. Ha már ennyire tudni akarja, akkor kívánsága számomra parancs.

-Tudod, én csatlakoztam egy klán-hoz, ők segítenek abban, hogy ne öljek meg mindenkit, akivel találkozok, de eddig nem nagyon sikerül.-Magamban azon gondolkoztam, hogy ez nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Nincs akkora kontrolom, hogy megtudjam állni a vér csábitását.

-Biztos? -Kérdezte lágyan, és vidám csengéssel a hangjában.

-Igen, sajnos biztos.Nincs olyan ember, aki megúszta volna a velem való találkozást.-Erre felpattant és elindult az idevezető ösvény felé. Nagyon meglepődtem, és a torkom az előbbieknél egyre jobban égett, ami iszonyatosan fájt, de nem akartam elengedni.

-Hát mostmár lesz.-Mondta, mosolyogva, mire leesett, hogy mire gondol. Ő félvér, és ő az egyetlen aki már túlélte, hogy összefutottunk. Nem hagyhattam, hogy elmejnen, így az útjába álltam.

-Tudod, nem is számít már annyira.-Mondtam, majd felényújtottam a kezem, hogy leüljünk.

-Ennek örülök.-Mondta, és én újra elkezdtem gyönyörködni arany szemei tengerében, csodás mosolyában, hófehér bőrében, melyet a csillagok egy picit megragyogtattak, és úgy éreztem hogy élek. Halott szívem feléledt, és átvette ennek a tüneménynek a szívritmusát. Felé nyújtottam a kezem, és ahogy elfogadta, és bőrünk összeért, vére mégjobban énekelt nekem, minden elviselhetetlen szintre emelkedett, ennek ellenére létezésem egyik legcsodálatosabb pillanata volt.

Mintha megbízott volna bennem, és elfogadott volna engem, egy újszülöttet. Talán, ha én is olyan lennék mint ő, és a családja, akkor elfogadna a valóságban is, és nem kellene hamis ábrándokba, illúziókba temetkeznem. Két súly nehezedett a vállamra, egy ördögi, és egy angyali. Az ördögi a fülembe, a leggonoszabb, de néha a legjobb szavakat suttogta.

-Ne legyél gyáva! Tedd ami ösztönös! Arra teremtettél, hogy érezd a rendes, emberi vért, és nem érheted be, holmi állati vacakkal.Hát nem jó érzés, amikor az áldozat szíve egyre lasabb ütemet diktál? Ahogy a maradék erő is elhagyja a testét? Hogy kézzel-lábbal kapaszkodik a nyavajás, és mit sem érő életéért, amit már sohasem érhet el? Nem felemelő ahogy az illata, ahogy a vérének  a mámorító  illata a tüdődbe jut, aztán az ajkaid megérzék az éltető nedűt?Ezt nem érdemes senkiért sem feladni!

-Még Renesmeeért sem? Nem muszály ártatlan embereket gyilkolni, ők nem tehetnek semmiről. Senkinek sem ártottak. Az a feladatunk, hogy megvédjük őket attól a világtól, amibe belekerültünk.Adasson meg nekik az, ami nekünk már nem lehet. Egy normális élet, veszélyek nélkül. Az erőnk, a gyorsaságunk, nem azért van, hogy rossz dolgokra használjuk,hanem a világ, és az élet jobbá tevésére.Ha lemondassz a vérről, akkor lehet, egy boldog életed Renesmeevel, megtalálhatod a szerelmet. Bízz benne, és hagyd, hogy segítsen! Ne hallgass másra, csak a szívedre, és olyan életet élhetsz, ami másnak nem adatik meg. Renesmee az élő példa, hogy nem a testi tulajdonságok számítanak. Lehet igaz szerelem az oroszlán, és a bárány között. Csak érezd!-Mondta az angyal, és ekkor már tisztán láttam. Renesmee az, akire vágytam, és aki jobbá tud tenni. Mindent megteszek, hogy az enyém legyen. Az ördögöt, mintha elfújta volna a szél, mintha nem is létezett volna. Az angyal körvonalai mögött a szerelmem arcát láttam, és úgy gondoltam meg kell tennem, ki kell mondanom, meg kell kérdeznem, tudnom kell.

-Valóban segítenél? -Magamban nagyon féltem az elutasítástól, de próbáltam kívül semmit sem mutatni. Újra magamra kaptam az álarcot, mely találkozásunkor a földre hullott.

-Mármint,hogy olyan legyél mint én? -Kérdezett vissza, mire még rosszabbul éreztem magam. Hallottam ahogy a szívverése felgyorsul, majd még mindig összezárt kezünke segítségével egy fához vittem, aminek biztonságot nyújtó ágai közé menekültünk.

-Igen. Úgy érzem ez a helyes.-Válaszoltam dadogva. Féltem, hogy a tegnapi felajánlása, már nem áll.

-Ez egy döntés. Tudod, egyszer azt hallottam, hogy minden egy döntéssel kezdődik, és ha te meghozod azt a döntést, akkor én ott leszek, és segítek, bármi legyen az.

-Már döntöttem, és nem akarok szörnyeteg lenni. Szeretnék a körülményekhez képest jó lenni.-Hangom elhalkult, majd elvettem a kezeim az övéitől, és a térdemre tettem.

-Tudod, ismerek valakit, aki az egyik legjobb lény a világon, annak ellenére, hogy vámpír. A nagypapám: Carlisle. Annak idején tudta, hogy ki akar lenni, és sikerült neki.-Közelebb hajolt, és biztató szavai megérintették a szívemet.

-Én is ismerek egyet. Itt ül melettem.-Na ez mos nagyon jó. Majdnem kiakartam önteni neki a szívem. Nem gyengülhetek el. Nem szabad, és nem bánthatom.-Attól félek..hogy nem lesz….elég erőm végigcsinálni.-Szavaim akadoztak, ahogy illata belekerült a tüdőmbe, és vére egyre jobban hívogatott.

-Tudom, hogy van. -Annyira bizakodó. Képes hinni bennem-Együtt megtudjuk csinálni.-Az utolsó kijelentésére arcomra döbbenet, boldogság, szerelem költözött.

-Együtt.-Ismételtem ezt a szavát, és az álarc már véglegesen lekerült rólam, mert tudtam, hogy mellette önmagam lehetek, és megtalálhatom az elvesztett dolgokat, amikről már lemondtam.

Előzetes a XIII.Fejiből

Itt az ízelítő! A 12. fejezethez még kell 4 komi, és felteszem a 13-at. Remélem tetszett. Nyitottam egy új blogot, melynek bannere oldalt! Mindent köszi:
 Nesszi

/Josh szemszöge/

-Ne legyél gyáva! Tedd ami ösztönös! Arra teremtettél, hogy érezd a rendes, emberi vért, és nem érheted be, holmi állati vacakkal.Hát nem jó érzés, amikor az áldozat szíve egyre lasabb ütemet diktál? Ahogy a maradék erő is elhagyja a testét? Hogy kézzel-lábbal kapaszkodik a nyavajás, és mit sem érő életéért, amit már sohasem érhet el? Nem felemelő ahogy az illata, ahogy a vérének  a mámorító  illata a tüdődbe jut, aztán az ajkaid megérzék az éltető nedűt?Ezt nem érdemes senkiért sem feladni!

-Még Renesmeeért sem?

XII.Fejezet-Talán nem is volt hiába való...

Nagyon szomorú vagyok, de megpróbálom magam túltenni mindenen, és újra önfeledten írni. Ez a feji elégge rövidke lett, de remélem hogy tetszeni fog. A verseny itt is érvényes! Annyit elmondhatok, hogy a kövi 2 fejiben meglepetésekre számíthattok, szval 4 kommi után előzetes, 8 kommi után frisselek! Ha nem jönnek össze a komik, akkor kövi feji 05.24-én! Köszönök mindent!
Puszi:
Nesszi

(Edward szemszöge)

Péntek óta Port Angelesben vagyunk a testvéreimmel. Nagyon örültem, hogy Emmet és Jasper is velem tartottak. A helyzet elkeserítő, de nem adjuk fel. Nem nyugszom addig, ameddig véglegesen le nem állítom az újjszülötteket. Már vészesen közel merészkedtek a területünkhöz, és ezt nem hagyhatom annyiban, főleg, mivel a lányom félig ember. Mi lesz, ha összefut az erdőben egy ilyenfajta őrült gyilkossal? Miért pont a vámpírfogak tudnak rajta sebet ejteni? Például ott a rák. Mennyi lenne az esélye, hogy Nessie rákban halljon meg? És mennyi az esélye annak, hogy egy óvatlan pillanatban, megtámadja egy vámpír, és a kicsikém védtelenül, és kiszolgáltatottan magára marad, mindenfajta segítség nélkül?

-Ed nyugodj le!-Csitított Jasper, miközben elfoglaltuk a szobáinkat. Egy nagy adag nyugtató hullámot küldött, de nem segített valami sokat.

-Bocs, csak nagyon féltem a többieket.-Aggodalmam a tetőfokára rúgott, amikor a liftes fiú gondolatai betörtek az elmémbe.

 -Tudom, hogy volt ott valami. Nem vagyok bolond, nincsenek képzelgéseim sem. Tudom mit láttam, és biztos, hogy nem hétköznapi volt. Inkább természetfeletti. Ahogy ott állt, a nő felett, mintha ő tette volna, sőt, inkább biztos. Nem számít, hogy a rendőrség mit gondol rólam, én tudom mit láttam.-

Amint kinyílt az ajtó, és beléptem a szobába, nem tudtam mit tegyek. Egyszerre uralkodott el rajtam a pánik, a félelem, az aggodalom, és a tehetetlenség. Egész péntek este Port Angeles utcáin mászkáltunk, de hiába.Végül bementünk egy autókereskedésbe, ahol azonnal megtaláltam a kislányomnak megfelelő kocsit.Ebben legalább nem töri össze magát. Hiába hallhatatlan, számomra mindig ember lesz, akit megkell óvni.

Néhol felfedeztünk egy-egy illatfoszlányt, de semmi több. Minden nyom, egy szakadékhoz vezetett, mely hatalmas ugrás volt, még számomra is. Végeláthatatlan mélység tárulkozott elénk, és nem láttuk, csak a sötétséget. Egyszerűen nem lehetett áttekinteni a vastag sötétségen, mely magába foglalta az ismeretlent. Azt a félelmemet, amitől valójában a lányomat féltettem. Nem akartam, hogy csalódjon. Vigyázni akartam rá, ameddig lehet. Beakartam pótolni, azokat az elvesztegetett napokat, amikor Bellát nem tudtam megvédeni. A félelem egyre gyülemlett a testemben, ahogy elérkezett a szombat. A vasárnap enyhülést hozott, mikor újra láttam Bellát. Mostmár négyen kutattunk a nyomok után, és vártuk a fordulatot. Reménykedtünk abban, hogy a rémálomnak hamarosan vége. Ahogy a szoba aranyszínű falait nézegettem, belépett Emm és Jaz.

-Elmentünk újra körülnézni, de semmi. -Mindketten szomorúak voltak.

-Úgy tűnik, hogy már elmentek.-Mondta Jaz, akinek a gondolatai nem voltak épp nyugtatóak, de felfogtam a lényegét. Többet nem tehetünk. Jobb lenne, ha visszamennék Forksba, Alice úgyis lát majd valamit, ha baj van.

-Igazad van-Néztem Jasperre-Azonnal felhívom Alicet, hogy holnap hazamegyünk. -Bellával elkezdtünk összecsomagolni, akárcsak Jaz és Em. Alice az egyik nap meglátogatta a férjét, de tudtam mennyire hiányzik nekik a másik. Ezért sem akartam tovább itt maradni, hisz nem szakíthatok el két szerető szivet egymástól csak azért, mert nekem az a rögeszmém, hogy a lányom veszélyben van.

Hétfő este nem volt más dolgom, megbeszéltem Bellával, hogy elmegyek utoljára körülnézni, csak a biztonság kedvéért. Nem akartam belerángatni a többieket, így is megtettek mindent, hogy megnyugodjak. Kisétálltam a legközelebbi sikátorba, de semmi. Sem egy illatminta, vagy lábnyom, egy vértócsa, de még egy leszakadt ruhadarab sem. Mintha a föld nyelte volna el őket. Reméltem, hogy ez igaz, és hogy soha többé nem jönnek ide. Nem akartam kocsiba ülni, nehogy lemaradjak valamiről. Úgy döntöttem elsétálok ahoz a könyvesbolthoz, amelyiknél évekkel ezelőtt megmentettem Bellát. Ekkor hirtelen megéreztem azt a szagot amit kerestem. Folyamatosan követtem az illatot, mely egyre intenzívebb lett.  Már úgy éreztem a közelében vagyok, amikor megszűnt az egész.

Elvesztettem a nyomot. Hogy lehetek ennyire béna? Csak követni kellett volna, de ez sem megy. Elhatároztam, hogy szerdán visszajövök, de egyedül. Nem hiányzik, hogy belekeveredjen bárki is. Holnap hazamegyek, átadom a lányomnak az ajándékot, egy kicsit megnyugszok, és visszajövök. Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen.-Amint ezeken gondolkoztam, a reggel vészesen közeledett, és arra lettem figyelmes, hogy a nap már felkelőben van.

(Renesmee szemszöge)

-Szia! -Köszöntem bátortalanul, és félve. Nem tőle féltem, hanem attól, hogy elmegy, és nem jön vissza. Mindent megtennék, hogy megbízzon bennem, és segíthessek.

-Szia! -Üdvözölt ő is, mire felállt, és közelebb lépett. Arcán értetlen csodálkozás volt.

-Hát nem félsz tőlem?-Kérdezte meglepetten, és visszaült a sziklára. Megfordult, és vörös szemeiből azt éreztem, hogy oda kell ülnöm mellé. Lassan elindultam a szikla végéhez, nem akartam, hogy felálljon.

-Miért félnék? Ha megtámadsz legfeljebb elfutok.-Próbáltam viccesre venni a figurát, miközben mellé ültem.

-Nem találkoztam még hozzád hasonlóval.-Ahogy ránéztem, tekintetem átrohant tökéletes vonásain, hófehér bőrén, majd szívverésem is hasonló iramra váltott. Közelsége melegséggel töltötte meg kihallt, kopár szívemet, és úgy éreztem most élek igazán.

-Mivel mutáns vagyok-Tapintottam a lényegre, és felmértem a kettőnk között lévő szakadékot,. Ő egy tökéletes lény, akinek vannak sorstársai. De én? Nem vagyok se szép, se okos, sőt se ember, sem vámpír. Csak egy senki vagyok, aki azt hiszi, hogy több lesz, ha segít valakin. Nem mintha tudna változtatni is a helyzeten a próbálkozásom.

-Nem úgy értettem. -Erre megdöbbentem, aztán szembe fordult velem, egyik lábát feltette a sziklára, míg elvesztem a szemeiben.-Sohasem találkoztam olyan lánnyal, aki képes egy gyilkossal cseverészni. Annyira sajnálom, hogy bunkó voltam, de féltem attól, hogy bántalak-Még mindig szótlanul tanulmányoztam szemeit, majd észrevettem erős, izmos vállait.

-Komolyan, semmiség.-Eloszlattam a bocsánatkérését, és a patak felé fordultam, mielőtt kővédermedtem volna hideg, tökéletes teste előtt, mely kellemes borzongást kelltett a testemben.

-Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy.-Mondta, majd kezeit a sziklán heverő kezemre csúsztatta, és azt hittem hideg érintésétől nem megfagyok, hanem elolvadok. Úgy égette a bőrömet, de nem akartam, hogy elengedjen.

-Tudom milyen érzés.-Hallkultam el, és próbáltam visszakerülni a földre, az 1000 méteres magasságból, ahol azokban a pillanatokban éreztem magam.

-Te is öltél már…-Itt hangja elcsuklott, és éreztem, hogy kínosan érzi magát, így feladatomnak tekintettem a gyors választ.

-Nem. Vagyis…igen, de ez bonyolult.-Mondtam.

Nem akartam az én problémáimmal is traktálni. Káprázatos arcán megjelent egy pár ránc, melyek vastag állarcot képeztek rajta. A felesleges arctakaró egyszer csak lehullot, és átláttam az érzelmein. Mérhetetlen fájdalom bújt meg a szemei mögött, és úgy éreztem mindent tudok róla, egyetlen pillanat alatt. Ekkor a vörös szempárban valami más is feltűnt. Eddig sohasem láttam még csak hasonlót sem, de úgy éreztem, mintha velem lenne kapcsolatos. Talán utálat, vagy gyűlölet, nem tudtam mi lehet az, de elmerengtem.Vagy talán az a bizonyos szerelem? Az nem lehet

Hosszú percekig ültem mozdulatlan, és minden perc egyre megnövelte a zavaromat. Abban bíztam nem néz hülyének, mert bámulom, de nem tudtam levenni róla a szemem. Akaratlanul is vonzotta a tekintetem, de ő sem szóllat meg. Az akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, sohase legyen vége. Minden egyes másodperc, amit a társaságában töltöttem belevésődött a szívembe. Nem az agyam irányított, hanem a szívem. Talán sokkal többször kellene rá hallgatnom…

Előzetes a XII.Fejiből

/Edward szemszöge/

-Bocs, csak nagyon féltem a többieket.-Aggodalmam a tetőfokára rúgott, amikor a liftes fiú gondolatai betörtek az elmémbe.

 -Tudom, hogy volt ott valami. Nem vagyok bolond, nincsenek képzelgéseim sem. Tudom mit láttam, és biztos, hogy nem hétköznapi volt. Inkább természetfeletti. Ahogy ott állt, a nő felett, mintha ő tette volna, sőt, inkább biztos. Nem számít, hogy a rendőrség mit gondol rólam, én tudom mit láttam.-

XI.Fejezet-Vásárlás két őrültel

Úgy döntöttem hamarabb kaptok friss fejit. Remélem tetszik, és nem okozok csalódást! A játék most is érvényes! Pls. Kommikat, mert 8 után friss, de ha nincs annyi, akkor csak 1 hét múlva!

Köszi, Puszi:

Nesszi

(Renesmee szemszöge)

-Jó reggelt!-Alice rontott be a szobámba egy hatalmas tálca reggelivel. Az étel elég lett volna 10 embernek is.

-Neked is.-Nagy nehezen felültem, és mire feleszméltem, már a reggeli az ölemben, nénikém pedig a gardróbomban volt.

-Keresek neked egy ruhát.-Az egyik kezében egy kanárisárga felső volt, amit sohasem láttam, a másikban egy zöld póló. Egyik rosszabb volt mint a másik. Felém nyújtotta a zöldet, míg a másikat visszaakasztotta.-Ehez mit szólsz?-Kérdezte mosolyogva. Mielőtt kitudtam volna mondani, már le is dobta.

-Úgy láttam nem tetszik. -Még az a szerencse, hogy a jövőbe lát. Így megkímélem őt a kritikáktól. Vagyis a ruha kritizálásától. Visszaaraszolt a cuccaim közé, és elmerült a blúzok és a nadrágok között.

-Majd én kiválasztom.-A tálcát az ágyra tettem, és a nénikém mögé léptem. Most egy lilás felsőt tartott, és egy farmert.

-Azt mondtad, hogy öltöztethetlek.-Vágott durcás, sértődött képet.

-Csak terveztem, de nem mondtam ki. -Szomorú bociszemeket vágott, aminek általában nem használnak, de most valahogy a szívemig hatoltak. -Na jó! Rendben.-Elvettem tőle a ruhákat, majd bevonultam a fürdőbe. Elkészülődtem, és Alice már a földszinten várt. Felkaptam a táskám, és az ajtóhoz léptem, mikor észrevettem, hogy kedvenc nénikém még mindig a nappali közepén áll.

-Valamit elfelejtettél!-Mondta izgatottan, és nem tudtam mi lehet az oka. Ekkor figyeltem fel rá, hogy valamit a háta mögött tart.

-Mire készülsz?-Léptem felé óvatosan, és félve a következményektől. Mire nyúltam volna az elrejtett tárgyért, előkapta azt, és úgy szegezte rám, mint egy fegyverert szokás a védtelen emberre. Komolyan úgy éreztem, mintha egy  harcmezőn lennék, védtelenül, és egyedül. Rám szegeznek egy puskát, aminek a ravaszát bármikor meghúzhatják. Előre éreztem, ahogy a gyolyó eltalálja gyenge, erőtlen testemet, és akadály nélkül áthalad rajta. Egy pillanatra lefehéredtem, majd visszatértem a jelenbe, ahol nénikém egy hajsütő társaságában várt.

-Csak egy perc.-Nem inkább egy óra? Gondoltam magamban. Bevonszolt a  fürdőszobába, és pillanatok alatt elkészült a frizurámmal.Folyamatosan néztem a tükört, de csak suhanásokat láttam. Lassan követte a tekintetem, és nem vettem ki az alakot, de tudtam, hogy Alice az. Magamat szinte fel sem ismertem. Láttam ahogy a hajam egyes helyeken hullámosabb, máshol egyenesebb.

-Kész is! Szertintem varázslatos.-Mondta, majd elindultunk a kocsihoz. Egész úton beszélgettünk.

-Tudod, elég ciki, hogy a nénikém visz suliba!-Kuncogtam az ülésen

-Már nemsokára egyedül is mehetsz.-Álj!Álj!Álj! Hogy érti hogy egyedül? Igaz, hogy már vezethetek, de nem fogok egy olyan autóval mászkálni, ami kibírná a következő világháborút.

-Ezt meg hogy érted?-Kérdeztem vissza, nénikém kijelentésére.

-Semmi, semmi felejtsd el!-Hadarta gyorsan. Tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad elmondania.

-Dehogy felejtem! Ha valami…-Alice gyorsított. Láthatóan hamarabb akart az iskolához érni. Biztos félt, hogy mindent kitudok belőle szedni.

-Megérkeztünk.-Vágott közbe. Nem volt más választás, kiszálltam. Forksban már mindenki jól ismerte a családunkat, és azt is tudták, hogy kiaz, aki ilyen autóval mászkál.

-Érted jövök, és elmegyünk vásárolni. Hívd Karolinet is.-Szólt utánnam, amit természetesen csak én hallottam, majd szélsebesen elhajtott. Az emlegetett személy, már mosolyogva várt a bejáratnál.

-Szia, csingiling-Köszönt, mire felkaptam a fejem a gondolataimból. Vásárlás ma Aliceel, és Karolineval? Hát ez remek. Ha már természetes úton nem hallhatok meg, akkor majd megtalálnak egy ruhaüzletben évszázadok múlva. Régi rongyokat fogok az ujjaim között tartani, és a bankkártyám pedig el lesz kopva. Az egyedüli társaság, a csomagok lesznek. Már előre látom, ahogy magamhoz szorítom őket, és még holtan sem hagyom, hogy bárki hozzáérjen. Borzalmas…Vásárlásos kínzás.

-Mi? -Kérdeztem vissza köszönés, és egyéb nélkül.

-Nem láttad még magadat? Tiszta csini.-Mosolygott. Utáltam amikor úgy viselkedik mint egy született díva. Amúgy nagyon kedves, és szeretetreméltó lány. Nincs eszállva magától, és megvan elégedve önmagával. Elfogadja amit kell, és javít azon, amin van mit javítani. Mindig megértő, és segítőkész. De van egy kis probléma: Ha vásárlásról van szó, elborul az agya. Alice emberi kiadásban. Apropó vásárlás:

-Alice szeretné, ha csatlakoznál hozzánk, egy délutáni vásárlásra.-Na, felébredt benne a szörnyeteg. Az amelyik képes lerombolni egy egész plázát, hajlamos sikoltozva berohanni az üzletbe, ha meglát egy neki tetsző felsőt, képes lenne verekedni azzal, aki a magának kiszemelet felsőt elmarja előle. Szemében láttam a csillanást, mely minden egyes "vásárlás" szó hallatára feltűnt.

-Nagyon szívesen.-Bementünk a suliba, és eltöltöttünk egy unalmas napot. Kar egész idő alatt küldözgetett nekem cetliket, amikre ezek voltak írva:

"Alig várom a délutánt, de ha ugyanaz a ruha tetszik meg mindkettőnknek, akkor az az enyém"

Ezt kellett eltűrnöm egészen 14-ig. Ha minimum 20 ilyen cetli nem került a táskámba délig, akkor egy sem.  Közben azt tervezgettem, hogyan kellene megszökni. Nem bírok ki 5 óra hosszát azzal, hogy ruhákat próbálgatok, és bájosan cseverészek értelmetlen dolgokról.

Aliceel hazamentünk, majd elugrottunk Karolékhoz. Kari anyukája kínálgatott minket, és elég furcsának találta, hogy Alice nem eszik semmit. Biztos azt gondolta, hogy valami különleges diétán van. Egy ideig furcsán tekintett rá, de jól ismerte Carlislet, és Esmet is. Az ő gyermekeikről senki sem gondolta volna, hogy bárkinek is tudnának ártani. Ez így is igaz. Senkit sem bántanak, inkább segítenek ahol tudnak. Csak én lógok ki a családból. Egész életem során nem tettem semmi jót. A pláza tele volt, de gondolom senki sem tudta, hogy jövünk. Alice szinte mindenkit elgázolt, Karolineval együtt. Úgy rohantak a butikok között, mint két óvodás, akik most látnak először játékot. Nénikém képességének köszönhetően mindig tudta melyik boltba érdemes bemenni, 3-szor annyi ruhát tudott felpróbálni, mint  bárki más. Nem akartam sietni, így csak minden 4. vagy 5. boltban értem őket utól. Alig bírtam lábra állni, és a kezeim majd leszakadtak. Annyi szoknya, felső, cipő, és kiegészítő után, soha nem fogok vásárolni, kivéve egy hatalmas szekrényt, amibe ezeknek a ruháknak a fele belefér. A 100. bolt után leültem egy székre, és úgy döntöttem: Addig nem mozdulok, amíg valaki ki nem cipel. Lábra sem bírok állni, nemhogy még a kocsiig sétálni. Míg egy kicsit összeszedtem magam rendeltem egy kólát, közben azon gondolkoztam vajon mit csinálhatnak apuék? Miért félt ennyire?

-Indulhatunk? -Kérdezte Karol miközben lelkesen lehuppant mellém temérdek táska kíséretében. Bólintottam, majd lassan felálltam, és körülnéztem.

-Mi az, valami baj van? -Alice is aggódik. Miért nem értik meg, hogy már nem vagyok gyerek. Nem kell ennyire félteniük, és akkor nem is rólam volt szó.

-Csak azt nézem hány bolt áll még az épületben.-Erre mindketten összenéztek, majd haragos tekintetüket felém fordították, végül arcukra mosoly került.

-Nagyon vicces! De annyi jó ruhát láttunk-Alice bűnbánóan nézett, majd egy pár csomagot átvállalt. Annyira vicces volt látni, ahogy ez a pöttöm lány majdnem nagyobb táskákkal mászkál, mint saját maga. Karolt hazavittük, aztán mi is elindultunk, hogy lepihenjünk. Vagyis hogy én lepihenjek. Alicenek meg sem kottyant, és kezdtem úgy érezni, hogy egyre nagyobb terhet jelent elviselni az emberi tulajdonságokat, és a vámpír teendőket. A torkom annak ellenére, hogy nemrég vadásztam, rendületlenül égett, míg a testem nem vágyott másra, csak egy puha ágyra, és egy forró fürdőre.

-Gyere! Lekell pihenned!-Alice felsegített a szobámba, majd később a csomagokat is behozta.

-Elmehetek enni? -Kérdeztem Alicet fáradtan, és összezuhanva.

-Hozok neked valamit. Mit szeretnél? Szendvics? Piritós? Vagy más valami? -Kérdezte, pedig jól tudta mire gondolok.

-Másfajta ételre gondoltam.-Láttam a szemeibe, hogy valamit titkol.

-Talán most ne..-Ezt bátortalanul, és félszegen mondta. Mostmár biztos, hogy titkol valamit, mert a lendületlenségét elég nehéz megtörni. Vagyis inkább lehetetlen feladat. Egyedül apu tudja felbosszantani, ami bevallom kicsit jól esik nekem, de akkor méginkább bepörög. Most lassú csigára emlékeztetett, aki megfontol minden lépést, minden egyes mondatot, szót, és még a kiejtést is.

-Mit titkolsz?-Nem akartam tovább táncolni az idegein, így belevágtam a közepébe.

-Josh kint van a pataknál, és nem akarom, hogy oda menj. Nem biztonságos.-Lehajtott fejjel ült az ágyam végére.

-Azt hiszem eltudom dönteni, mi veszélyes, és mi biztonságos. Már felnőtt vagyok.-Kiabáltam, pedig semmi okom nem lett volna rá. Örülnöm kelett volna, hogy félt, és aggódik értem, ahelyett, hogy ordítok.-Bocsi, nem akartam kiabálni.-Kértem elnézést, és megöleltem.

-Én is sajnálom, hogy eltitkoltam, de a szüleid rám bíztak, és nem szeretnélek cafatokban visszaadni. -Visszaölelt, majd felállt, és az ajtó felé vette az irányt, de én gyorsabb voltam. Hamar lerohantam a nappaliba, és magamra kaptam a dzsekim.

-Amúgy Belláék holnap reggel jönnek.-Mondta, mire a félig rajtam lógó kabátról elvonta a tekintetem.

-Beszéltél velük? Mikor?...És én beszél…-Folytattam volna tovább is, de akkor már válaszolt.

-Délelőtt hívtak, és nem akartak zavarni. -Hozzámlépett és segített felvenni a dzsekit. -Vigyázz magadra!-Mondta, majd a telefont is felém nyújtotta-Biztos voltam benne, hogy mindenről tudni akar. Nem esett semmi bajom? Mikor jövök? Mit csinálok? Mintha nem látná…

-Ha bármi baj van, úgyis meglátod-Bíztattam.

-Azért vidd csak magaddal, végszükség esetére.-Megöleltem, majd kirohantam az ajtón. A távolból, már csak annyi hallatszódott, hogy:

-A 2-es gomb a gyorshívóm.

Nem törődtem vele, csak fékevesztetten rohantam a patak felé, ahol állítólag Josh tartózkodott. Fejembe véstem a 2-es számot, de nem nagyon érdekelt. Ahogy futottam eszembe se jutott, hogy egy normális helyzetben, mikor az emberi önmagam az úr, simán orraesnék minden lépésnél. Most, hogy vámpírénem szabad kezet kapott, önfeledten, és akadályok nélkül suhant az erdőn keresztül. Se egy pislákoló fénysugár, sem  a csillagok, de még a hold sem látszott. Mindent vastag, fekete felleg takart, mintha gyász időszak lenne. A rengeteg sötét homályba, és tiszta csendbe, hallgatózásba burkolódott. Mindent csak én zavartam meg. Az állatok már aludtak, néhol még az éjszakaiak is. A fák szinte körbeölelték magukat, és leveleiket védték az esttől, de úgy éreztem legfőképp tőlem. Gyorsaságom egyre nőtt, és már minden összefolyt melettem. Nem láttam semmit, csak akkor lassítottam, amikor Josh mámorító illata megtöltötte a tüdőm minden egyes szegletét, és úgy éreztem, biztonságban vagyok.

Renesmee ruhája:

X.Fejezet- Ha Alice nem lenne...

Mivel tartom azt amit ígértem, így itt van a következő feji! Ezen a héten friss eső volt, így legközelebb csak a névnapomon kaptok friss fejit. Ezzen csak sok-sok kommival tudtok változtatni. Félre ne  értsetek! Nagyon boldog vagyok, mert olyanok is komiztak, akik eddig nem szoktak. Remélem, hogy úgy is fogtok írni komikat, ha nincs komhatár. Sajnos bétázásra nem volt időm. A verseny itt is érvényes! Az első komizó, aki megírja a mail-címét megkapja a kövi fejit. Ízelítő a 11. fejiből 5 komi után lesz. 

Nagyon boldog vok, és köszönöm, puszi:

Nesszi

(Renesmee szemszöge)

-Újszülött.-Ordította nénikém-Neked teljesen elment az eszed. Nem esett bajod? Hogy vagy képes találkozni azzal?

-Kérlek! Hallgass meg.-Könyörögtem, de ő azonnal a telefonjáért nyúlt, és már gondoltam mit akar vele kezdeni.

-Most azonnal felhívjuk  Belláékat, mielőtt tönkre teszed magad.-Már csak a "hívás" gombot kelett volna megnyomni, amikor egy könycsepp gördült le az arcomon, és elöntöttek az érzelmek. Lehajtotta a telefonját, és mellém lépett. Könnyeim zuhatagként folytak le az arcomon, majd a sós cseppek egyesével a padlóra zuhantak.

-Kér-lek. Ne..-Hangom néhol elcsuklott és rendületlenül sírtam nénikém vállán.

-Rendben. Nuygodj meg, de aztán mondj el mindent.-Leültetett a kanapéra, majd egy zsepit nyújtott felém, amivel felitattam a nedvességet az arcomról. Körülbelül 1-2 óráig ültem zokogva. Alice vigasztalt, de hiába. Azok a gondolatok törekedtem az elmémbe, amelyektől féltem. Miattam megölhetik. Apu nem fogja annyiban hagyni az egészet. És mi lesz akkor, ha megtudják a ma történteket? Edward képes lenne bántani? Vagy megértené, hogy segítek neki? Amint hazajön elmondok mindent. Nem fogok titkolózni, és akkor lehet, hogy ők is segítenek. Miután már olyan állapotba kerültem, hogy beszélhessek Alicel, felemeltem az arcom a zsebkendőből, és felé fordultam.

-Joshal nemrég találkoztunk. Először pénteken, amikor megszöktem az iskolából-Eddig tudtam folytatni, aztán újabb könycseppek gördültek le az arcomon.A hangom így is remegett.

-Te csak úgy eljöttél? -Kérdezte. -Megkell kérnünk Carlislet, hogy írjon neked igazolást.-Azt hittem, hogy ordítani fog velem, de Alice mindig megtudott lepni.

-Az erdőben követett, de nem mutatkozott. Másnap is láttam, az erdőben, majd itt a háznál.-A zsebkendővel törölgettem a cseppeket, de mostmár egy kicsit kezdtem lenyugodni.

-Itt járt a házban?-Kérdezte felháborodva Alice.-Hogy-hogy nem éreztem?-Ugrott fel mellőlem, és leült az egyik fotelbe, miután pár kört tett a nappaliban.

-Nem tudom. Olyan volt, mintha nem éreznétek az illatát. -suttogtam halkan, még mindig szomorú, elkeseredett állapotban.

-Akkor, te hogyan vetted észre? -Értetlenkedett, és én is összeszedtem a gondolataimat, és mindent amit róla tudok.

-Én érzem az illatát. Nem tudom, hogyan. Nem tudom, miért, de érzem.

-Erre talán én tudom a választ.-Újra mellém telepedett, és egy kicsit felrázott a kábult állapotból.

-Hónapokkal ezelőtt volt egy fura látomásom. Téged láttalak, egy fiú oldalán kézenfogva, és ölelkezve. A barátodnak aranyszínű szeme volt. Ez volt az egyik. Majd..-Itt nyelt egy nagyot, és tudtam, hogy valami olyasmit fog közölni, amit egyáltalán nem szeretne, és nehezére esik.-Újra ugyanazzal az alakkal láttalak. Nem láttam az arcát, ugyanúgy, ahogy az elsőnél sem, de most vörös volt a szeme.-Vett egy mély levegőt, és láttam mennyire küszködik.

-Ha nem tudod…-Szemébe néztem, mely bánatosan kémlelte a padlót.

-Eltudom mondani, csak annyira nehéz. Tehát, megcsókoltad a srácot, majd ő megharapott. Erőtlenül..-Elcsuklott a hangja, és könnyek nélkül sírt.-dobott téged a földre, aztán végzett veled. Annyira valóságos volt.-Megöleltem, és most én próbáltam őt nyugtatgani.

-Ő biztos nem tenne ilyet.-Hajtogattam, főként nénikém lecsillapítására. Belül úgy éreztem, hogy Josh nem bántana soha. Éreztem, hogy nem tenné. Bárcsak segíthetnék neki! És mi van ha Alice látomása igaz? Talán nem merem beismerni, hogy szeretem? Olyan képtelen dolgokat gondolok. Miért pont én lehetnék szerelmes? Nem tettem semmi jót, sőt egy szörnyeteg vagyok. Engem úgy sem fog a családomon kívül senki sem szeretni. Ez csak egy rossz álom, amiből bármikor felébredhetek, és visszacsöppenhetek a "normális" életembe. Oda, ahol egy olyan Renesme Carlie Cullen vagyok, aki próbál mindent jól csinálni, de ennek ellenére csak árt. Mindenhol elesik, ügyetlen, buta, és ronda. Ölnöm kell azért, hogy életben maradjak. Talán, ha segítek Joshnak, akkor kiérdemlem a szerelmet. Kaphatok, legalább egy esélyt a boldog életre. Arra, amire mindig is vágytam. Amit eddig a környezetem minden egyes tagja megtapasztalt, csak én nem. Azt, amit annyiszor láttam már a tv-ben.

-Hát ennyire bízol benne? -Kérdezte, már kicsit higgadtabban.

-Sokkal jobban. Segíteni akarok neki, hogy vegetáriánus legyen.-Halkan suttogtam, de határozottan, és eltökélten.

-De ugye tudod, hogy ez legfőképp az ő döntése?-rám nézett, majd azon gondolkoztam, vajon bízik-e annyira magában, hogy megtegye?-Nem fog sikerülni, ha nem akarja.-Mormolta nénikém.

-Tudom…Ha úgy dönt, hogy vega akar lenni, ott leszek. Segítek neki, és nem hagyom, hogy apáék bántsák.

-Te tudod, hogy Edwardék miért mentek Port Angelesbe?-Meglepődöttség, és zavarodotság mutatkozott az arcán.

-Vámpírhallás…nem emlékszel?-Erre elmosolyodott.A boldogságom csak egy pillanatig tartott, majd újra  gondok gyötörtek.-Ugye nem mondod el anyuéknak? -Kérdeztem, vagyis inkább könyörögtem.

-Edward kifogja olvasni a gondolataimból-Szemeit lesütötte, és nem szólalt meg, míg fel nem álltam a kanapéról, és úgy tettem, mintha megsértődtem volna.-Pár feltétellel.

-Bármi!-Ujjongva ültem vissza mellé.

-Első: Ha bánt, szólsz.-Tartotta velem a szemkontaktust, hogy elkerülje a kitérőket.

-Rendben!-Bólintottam rá az első feltételére.

-Második: Elmondod, hogy mikor, hová mész vele.

-Na, de már nem vagyok gyerek.-Dühösen nézett rám, de valahol jogosnak tartottam a feltételét.

-Akkor azonnal hívom Bellát!És ezt vedd bosszúnak.-Vigyorgott, és tudtam, hogy bele kell mennem.

-Rendben. -Engedtem neki, és elfogadtam ezt is.

-És még valami.-Tette hozzá a 3 kikötést.

-Mi lenne az?-Ezek után már bármit kérhetet.

-Vigyázol magadra.

-Megeggyeztünk.-Vágtam rá, végül is egész normális szabályokat támasztott. Már csak abban reménykedek, hogy rajta kívül senki sem tudja meg.

-És? Amúgy, helyes a fiú?-Kérdezte vigyorogva.

-Na de Alice! Tisztára mintha Emmet bácsit látnám.-Hasonlítottam össze fogadott testvérével.

-Csak kérdeztem.-A mosoly még mindig letörölhetetlen volt az arcáról, és egyre jobban zavarba hozott.

-Igen, mondhatjuk.-Erre már én is nevettem, és a színem egy árnyalattal vörösebb lett, ahogy a vér az arcomba tódul. Bár minden rendben lenne. Annyira jó lenne, ha apáék is segíthetnének, de nem támaszkodhatok folyton rájuk. Egyszer megkell tanulnom önállóan élni. Annyira szeretnék segíteni az élőlényeken. Legyen az ember, vámpír. Carlisle mindig annyira törődött másokkal, és olyan akartam lenni mint ő. Képes volt segíteni azokon, akiknek szükségük volt rá. Esme is annyira kedves. Szereti a gyerekeket, és a mérhetetlen szeretetéből mindenkinek ad. Alice törődik a család dolgaival. Magára válalja mások terheit, és segít, akinek csak tud. Jasper törődik az érzelmekkel. Megkönnyíti a mindennapokat, segít feldolgozni a terheket. Emmet mindenki arcára mosolyt tud csalni, és még a legkomolyabb helyzetekből is poént tud csinálni. Rosalie, pedig csak önmagát adja. Nem titkolja, igazi lényét, és őszinte. Anya megtudott változtatni egy olyan lényt, aki nem bízott, és nem hitt önmagában. Apu azért él, hogy anyut boldoggá tegye. Megvédi, és vigyáz rá. De én…Nincs célom. Nem érek semmit. Mindenkinek van valami belső értéke, de én olyan vagyok, mint egy üres doboz. Használhatatlan. Annyira szeretnék segíteni másokon. Megkönnyíteni a mindennapjaikat. Ha segítek Joshnak, akkor talán értelmet nyer az életem. Megtalálom azt, amire vágytam, azt, amiben jó vagyok…

-Reggel ne vigyelek el? -Kérdezte vidáman Alice.

-Kösz,  de akkor felhívom Karolinet, hogy ne jöjjön értem. -Válaszoltam. Bevallom, jó volt a nénikémmel száguldozni. Inkább az autójában ültem, minthogy egy plázában legyek vele. Talán elkellene menni vezetést oktatni autóversenyzőknek, de neki a vásárlás az élete.

-Én meg beszélek Carlisleal, hogy írjon igazolást.-Felmentem a szobámba, és felhívtam a legjobb barátnőmet, akit már 2 napja nem láttam. A névjegyzékben kerestem a nevét, de hiába. Már több mint 10 perce próbálkoztam amikor eszembe jutott: Új telefonom van. Rögtön a géphez siettem, és kikerestem a számát.

-Hallo. Karol!

-Szia Nessie! Próbáltalak felhívni…-Szabadkozott, de nem az ő hibája volt.

-Új a telefonom.-Könnyítettem meg a helyzetét.-És milyen volt a randi?-Kérdeztem, nem akartam letámadni, azzal, hogy lemondom a holnap reggeli kocsikázást.

-Elég jó.-Itt hallottam a hangján, hogy csalódott. Nem tudtam, hogy firtassam-e, de mire magamban eldöntöttem volna a továbbiakat, már ő folytatta:

-Majd máskor elmesélem.

Itt én is elszomorodtam, az egyik ok, mert tetszett neki, és most miatta kesereg, a másik mert ez rám is igaz. Nem olyannak ismer, mint amilyen valójában vagyok. Egy kedves lánynak ismer, miközben a valódi énem egy őrült gyilkos. Attól félek, hogy belekeverem valami olyanba, amiben megsérülhet. Miattam. Minden miattam van, vagy lesz.

-És te, hogy vagy? Miért rohantál el pénteken annyira? -Kérdezte egy fokkal vidámabban.

-Jól, vagyok…csak..-Most meg mit mondjak? Végül is az igazat mondom.-Nem éreztem magam jól. -Mondtam, hisz ez nem is volt hazugság. Bár ő biztosan a testi állapotomra értette, míg én a lelki állapotomra…

Sokáig beszélgettünk, míg kezdte elnyomni az álom.

-Holnap hányra menjek?-Kérdezte, mire eszembejutott, hogy lekell mondanom.

-Tudod, Alice szeretne bevinni.-Attól féltem, hogy haragudni fog.

-Rendben! Ezt megjegyeztem!

-Sajnálom, sajnálom, megígérem máskor veled megyek.-Egyre gyorsabban és többször kértem bocsánatot.

-Egy feltétellel megbocsátok.-Erre egy kicsit felkaptam a vizet. Ma mindenki feltételeket szab? Miért állít mindenki határokat?

-És mi lenne az?-Ezt dühösen, és gorombán kérdeztem.

-Ha mellettem ülsz ebédnél.-Hogy lehettem ennyire ostoba. Hisz a legjobb barátnőm.Miért gondoltam, hogy valami eszement ötlete támadt. Inkább én vagyok őrült.

-Hátttt…tudod, nekem jobb dologom is lenne….szóval.-Na tessék! Most megkaptad!

-Nessie!-Ordított a telefonba.

-Persze, hogy veled ülök.-Ez mindig is alap dolog volt. Minden ebédnél vele, és Adammal ültem. Miért szakítanám meg a szinte már hagyománnyá fejlődött megszokást?

-Akkor jó ét.-Mondta, és a végén egyet ásított.

-Neked is, és szép álmokat!-Letette a telefont, és én bágyadtan, fáradtan dőltem az ágyra. Annyi embernek kell hazudnom. És mégis miért? Anyuéknak azért, hogy megtaláljam a boldogságot. Karolinenak azért, hogy ne essen baja. Azt tudtam, hogy a második megéri, de vajon az én boldogságom is? Ér annyit az életem, hogy hazudjak a szüleimnek? Erre hamar megtaláltam a választ: Nem. Elkell nekik mondani, amint tudtam segíteni Joshnak. Az álom hamar elnyomott. Holnap már hétfő! Egy újabb fárasztó nap veszi kezdetét. Bár segíthetnék Joshnak. Álmaimban megszületett az elhatározás, mely reggel a fejemben motoszkált.

IX. Fejezet- A titokra fény derül?

Remélem tetszik, és nagyon örülök, h ilyen hamar kaptam 5 kommit. Így a kommihatár 6. A 3. után ízelítő. Van egy játék is amit bevezetek. Az első olyan kommizó, aki megadja a mail-címét kommiban, annak elküldöm a kövi fejit! Sieess, h nyerj!  Am. bocsi a helyesírási hibákért, de siettem, mert összejöttek a kommik!
Puszi:
Nesszi

(Renesmee szemszöge)

-Nem szabad itt lenned. Bármikor megölhetlek. Fuss, amíg lehet.-Bár távol voltam még tőle, szinte éreztem, ahogy teste megfeszül.

-Más vagyok mint az emberek. -Halkan mondtam, és a hangom is megremegett.

-Hallom ahogy a véred énekel nekem, ahogy dobog a szíved. Minden egyes dobbanását tisztán hallom. Az illatod elkábít. Tehát ugyanolyan vagy, mint egy ember. -Nem állt fel, de még csak megsem fordult. Dühösen bámulta a vizet, és én közelebb léptem hozzá, mire Ő felugrott az egyik fára, de rám sem nézett.

-Nézz a szemembe!-Suttogtam annyira, hogy csak ő hallja.

-Ha közel megyek hozzád, megölhetlek! -Csak azt az ágat bámulta, ami tartotta. Azon a fán ült, amit tökéletesnek tartottam, amely rendületlenül állt, és kiemelkedett társai közül. Ágai mozdulatlanul tűrték a vendéget, és rezzenés nélkül tartották a magasban.

-Nézz a szemembe.-Mondtam újra, majd közelítettem hozzá. Most nem ugrott le, és nem is menekült. Úgy ült ott mint aki szellemet lát. Tekintete összetalálkozott az enyémmel, majd egy lassú lépéssel hátráltam, és beléptem abba az egyetlen fénysugárba, amely rendületlenül tört utat, a vastag, fekete felhők között.

-Hiszen…te.-Dadogott, míg rajtam megcsillant a fény, és bár nem erősen, de mégis megragyogtatta falfehér bőrömet.

-Más vagyok mint az emberek, és más vagyok mint te.-Leszállt a fáról, és a törzsének dőlt.

-Ez hogy lehetséges? -Kérdezte meglepetten, mire elálltam a nap útjából, hogy megvilágítsa a sziklát, amely megérdemelte a fényt.

-Nagyon hosszú történet..-Kezdtem bele, és próbáltam elérni őt, mire egy másik fához szaladt.

-Van időm, de kérlek ne gyere közelebb. Nem akarlak megölni.-Megértettem mire gondol. Bár kiskorom óta belém nevelték az önuralmat, titokban vágytam arra, hogy egyszer, igazi vámpír legyek. Az ilyen álmokban féltem magamtól. Féltem attól, milyen lénnyé válhatok, és mennyi csalódást okozhatok a szüleimnek.

-A nevem Renesmee Carlie Cullen.-Mutatkoztam be, és már kezet akartam nyújtani, amikor észbekaptam, és visszahúztam magam mellé.

-Josh Conrad. -Hidd el, szívesen kezet fognék veled, de egy kicsit éhes vagyok.-Erre elmosolyogtam, hisz hangja mostmár kicsit boldogabb, és felhőtlenebb lényt tükrözött.

-Semmi baj. Gondolom tudni szeretnéd miért ilyen színű a szemem, miért ragyog halványan a bőröm, miért ver a szívem, és miért van vér az ereimben.

-Elsőre pont enyit akartam kérdezni. -Leült az egyik sziklára, és pedig elhelyezkedtem tőle pár méterre, a fa tövében.

-Félig vámpír vagyok, ezért, szívem dobog, és vért pumpál. A bőröm csak halványan ragyog, és hallhatatlan vagyok.-Mondtam, majd vettem egy nagy levegőt a folytatáshoz., de ő félbe szakított.

-Akkor nem tudlak bántani? -Kérdezte, és a következő pillanatban már előttem állt.

-De.-Nem akartam neki hazudni. Elakartam mondani mindent amit lehetett, de ő erre visszaült a sziklára.

-Tudtam hogy túl szép ahoz, hogy igaz legyen. -Morogta, és pillanatnyi szünet után folytatta.

-És a szemed?

-Vegetáriánus vagyok-Suttogtam halkan, csak vámpírfülnek megfelelően.

-Az meg micsoda?-Kérdezte kiváncsi és szomorú csenggéssel lágy hangjában.

-Nem ölök embert ahoz, hogy csillapítsam az étvágyam.-Mondtam határozottan. A vér szót mostmár szándékosan nem akartam kiejteni, nem akartam ezzel kínozni. Biztos nehéz elviselnie, hogy a közelemben van.

-De hát akkor, mit eszel? …ha megnem sértelek-Az utolsó rész egy pár pillanat múlva tette hozzá,biztos azt hitte ezt a kérdést túl tolakodónak találom.

-A családom és én állati v..-Már kiejtettem volna a szót, mikor eszembejutott, hogy talán másképp kellene kifejeznem magam.

-Állati véren éltek?-Fejezte be a mondatot, egész egyszerűen, és remegés nélkül.

-Ha akarod segíthetek. Megtaníthatlak a vadászatra.-Erre felugrott és pár lépéssel közelebb lépett.

-Engem már nem lehet leállítani. Menekülnöd kellene, nagyon messzire, nem itt foglalkozni egy gyilkossal. -Dühe, és zavarodottsága megremegtette a testem, és reszkettem. Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam elengedni.

-Látod! Már félsz is, és ez a helyes.-Mondta halkabban, de mégis erőteljesen.

-Én nem…

-Nem mondták még a szüleid, hogy ne avatkozz mások dolgába? Mert ha nem akkor én mondom. Fuss!

Közelebb akartam menni hozzá, hogy elmagyarázzak neki mindent, mire megláttam elsuhanni a vörös szempárat. Talán 1 óráig ültem  szótlanul, míg eszembe jutott, hogy talán haza kellene menni.

Rohantam a házunk felé, nem törődtem az állatokkal, a növényekkel, a ritka fénysugarakkal, a kiálló gallyakkal. Egész úton  Josh járt a fejemben, de egyáltalán nem féltem tőle. Nem érzem, hogy bántana. Ő nem olyan. Annyira akarok neki segíteni, de nem engedi. Nem tudom miért érdekel a sorsa?!. Csak 3 napja találkoztunk. Az pedig lehetetlen, hogy szerelmes legyek belé, hisz sohasem tudnék nem vega vámpírral élni. Csak aggódom miatta. Ennyi az egész.

Próbáltam felidézni magamban azokat a gondolatokat, amiket idefelé mormoltam magamban. Amúgy is, még ha szeretném is, biztos van barátnője. Vagy ha nincs, akkor sem én kellenék neki. Hogy juthat ilyen az eszembe? Arról álmodozni, hogy talán szeret? Őrült vagyok. Szánalmas bolond, aki beképzeli a szerelmet. Olyan elveszett, gyenge, és törékeny vagyok lelkileg. Még ha ez kívülről nem is igaz, akkor is úgy érzem, hogy csak egy falevél vagyok, amit egy hatalmas tornádó ide-oda röpít. Céltalan útja egyszer megfog szakadni, mert a hatalmas vihar majd darabokra tépi, és szétszórja a hamvait. Ilyen leszek én is.

Amíg a fához, vagyis a családomhoz tartozok, addig biztonságban vagyok. Ahogy telnek múlnak az idők, lehullik a levél, és én sem maradhatok örökre, a szüleim nyakán. Ha a levelet nem fogadja be a föld, ahogy én sem találok szerelmet, akkor a hatalmas vihar felkap, és elröpít, majd összetépett cafatjaimra, az én esetemben szívemre, már senki nem fog rátalálni. Ha valaki mégis rápillant, csak méginkább megtapossa, és arréb söpri. Miért is kellene velem foglalkozni? Sokkal jobb lények, is vannak nálam.

-Na végre, hogy megjöttél.-Ölelt meg anyu, míg Alice néni a nappaliban ült.

-Sajnálom, de vadásztam.-Nem mondhattam mást, így ez tűnt a legkegyesebb hazugságnak.

-Akkor én indulok is, holnap este pedig jövök.-Puszit nyomott a homlokomra, majd megölelte nénikémet, aztán  el is hajtott. Amint kilépett az ajtón Alice nyakába vetettem magam.

-Köszönöm, hogy nem haragszol.Annyira sajnálom.-Szorítottam, mire ő csak elmosolyodott.

-Megmondtam, hogy bosszút állok, tehát a haragnak nincs helye.-Vigyorgott rám.

-Rendben! Akkor menjünk.-Álltam fel, és indultam volna a kocsihoz.

-Te meg hová készülsz?-biztos előbb sminkelni akar.

-Nem megyünk vásárolni? Értem! Előbb sminkelni akarsz.

-Inkább mesélj nekem arról a fiúról.-Arcán kaján vigyor jelent meg, és meg sem rándult.-Josh…Nem igaz?-Hirtelen lefagytam. Mindent tud, lebuktam. Most mit mondjak? Biztos elárulja anyuéknak, akik fejvesztve fognak haza rohanni, engem meg elzárnak, hogy semmi bajom se legyen. Nehogy elessek, vagy meg ne üssem magam.

-Én…tudod…-A szavak megakadtak a torkomon, és nem tudtam őket kiejteni.

(Alice szemszöge) 

-Na! Mond már! -Kiváncsian vártam a válaszát. Annyira zavart, hogy a látomásomban, nem láttam az arcát, a szemét. Biztos van valami különleges képessége. Ha szereti Nessiet, akkor   legyenek boldogok. Biztos gyönyörű aranyszínű szemei vannak.  Annyira jó, hogy Nessie talált valakit. Biztos nagyon szeretik egymást, de az fáj, hogy nem mondott róla semmit. Nem bízik bennünk? Hisz mindig meghallgattuk.Lehet, hogy előbb Edwardnak meg Bellának akarta elmondani.De miért nem látom a fiú arcát? Ez olyan, mint a Port Angelesi vámpír csapat, amiről nincs látomásom. Belül szaggattak a kérdések, és mindegyikre választ akartam kapni. Hirtelen minden megvilágosodott. Eddig olyan volt, mintha egy sötét szobában tapogatóznék, de mostmár nem. Mostmár mindent értek.Hogy, hogy még csak most esett le? Hogy lehetek ennyire ostoba?

-De hát ő…

Kommikat pls. Köszi, és ne feldjétek a versenyt!

VIII.Fejezet-Elrontani és megoldani

Itt a friss. Egy  kicsit megváltozott a kommihatár. A változások a feji alatt. Remélem elnyeri tetszéseteket. Kérlek nézzétek el a helyesírási hibákat, mert már nagyon fáradt vok. Megígérem máskor sokkal jobb lesz. Van egy meglepim számotokra, de nem tudom, hogy kit érdekelne. Annyit mondok, ha ehez a fejihez jön 8 komi, akkor megosztom veletek egy ötletem (twilight) De csak 8 kommi után:D 

Addig is sziasztok és puszi:

NeSsZi

(Renesmee szemszöge)

A nap szikrázott, és a patak vize gyönyörűen ragyogott. A sekélyebb részeknél megcsillant egy-egy kavics. Ahogy a hullámok a nagyobb sziklához csapódtak, lehetett érezni a tiszta, és gyönyörű természetet, mely folytonos háborút vív, saját magával. A víz elakarta a mosni a partot, a köveket, és mindent amit lehetett, de ezek ellenálltak, és megnem szűnő hadjáratot folytattak. Néhány alkalommal csitult a háború, de sosem ért véget. Újra és újra elkezdődött, és nem figyeltek, nem is hallgattak a napra, mely próbálta elintézni közöttük a békét. A világító égitest gyorsan szelte át a hallványkék eget, majd eltűnt. Pillanatok múlva arany és később narancsos színek futottak végig az égen, keletről indulva, majd nyugaton rózsaszínes fátyolban halt meg. Mindent elborított a zordon sötétség, és csak egy halovány fény pislákolt a távolban. Közelebb akartam menni, de minden egyes lépéssel egyre távolabb került, mintha ellenkező irányba futnék. Gyorsabban kapkodtam volna a lábaimat, de olyan volt mintha vízben lennék. Lassú iramban vándoroltak, hiába rohantam. A fény beburkolt egy személyt, akinek csak feket körvanalait láttam. Az ő tempója normális volt. Mikor megérkezett hozzám elakadt a lélegzetem. A fiú volt az erdőből, akinek vérvörös szeme van. Amikor rámpillantott, végigmértem tökéletes arcvonásait, barna haját, káprázatos ívű ajkát. Tekintetem a vállára, és karjaira tévedt. Azokra a karokra, amelyek között eddigi létezésem során a legnagyobb biztonságban éreztem magam. Ahogy újra az arcát fürkésztem, valami megváltozott. Vörösen izzó szemei folyamatosan aranyszínűek lettek. A döbbenettől tátva maradt a szám, mire ő ujjaival összezárta azokat. Ajkaival a fülemhez közelített, és alig hallható, de határozott, és lágy hangom belesugta:

-Örökké szeretlek.

Amint kimondta, az eddig ledöntött távolság újra feltámadt, és egyre messzebbi, és elérhetetlen lett. Úgy éreztem utána kell nyúlnom. Annyira volt szükségem  rá, mint fuldoklónak a levegőre. Illata megtöltötte a tüdőmet, de nem volt elég. Az illat egyre jobban elszállt, alakja egyre jobban halványult, a fény egyre jobban kihunyt, az ég egyre jobban besötétedett, a víz egyre jobban feltámadt, és én egyre jobban éreztem: Szükségem van rá!

A sötét köd mögött felbukkant valami. A hold nem lehetett, mivel az nem ilyen. De hát akkor ez ….a nap. Sárgás fénycsóvái helyett fekete lepel takarta kerek vonásait. Csillogott, de csak nagyon halványan, majd ez a ragyogás is elkezdett csitulni. Mindent elborított a sötétség, mely eltakart mindent. Bizonytalanság, kétely, gyűlölet, és reménytelenség kavargott a levegőben, ami egyre jobban lehült.

-Kicsim, már dél van. Ébredj! Enned kell. -Kinyitotta az ablakot, és éreztem a hideget, mely végigfutott a döbbenettől összerándult testemen.-Sajnálom, de inkább friss levegőt lélegezz be, mégha nincs is rá szükséged.

-Már reggel van?-Kérdeztem vissza, kicsit kábultan, félkómásan.

-Hát, azt nem mondanám. 10 perc múlva dél, és te még semmit sem ettél. -Arcán egy pici mosoly terült el, majd megsimította a hajam.-Szóval, mit kérsz enni?

-Egy kis spagetti megfelel. -Suttogtam, kicsit rekedten.

-Akkor megyek és megcsinálom. -Az ajtóhoz sietett, de megállítottam.

-Kérdezhetek valamit? -Szóltam, a már ajtóban álló édesanyámra.

-Persze. Mit szeretnél tudni?-Boldogság töltötte el, és szemeiben is láttam az örömöt, de azt is tükrözte a tekintete, hogy hiányzik neki apu. Ááá. Igen, apu. Most lenne rá a legnagyobb szükségem. Azt akartam megkérdezni: Mikor jön apa? De tudtam, hogy ezzel csak elsöpörném vidám kedvét. Nekem is annyira hiányzik. Miért most kelett elmennie? Annyira kellene egy pár tanács, amivel kihúzhatok egyedül, magányosan még egy pár évtizedet, esetleg évszázadot. Furcsa, hogy ilyenkor nincs itt.Gyorsan feltettem inkább azt a kérdést, ami először az eszembe jutott.

-Ammm…Milyen nap van ma? -A takarót idegesen gyűrögettem, kicsit a szokásosnál jobban lefehéredett ujjaimmal.

-Vasárnap. -Elindult a konyha felé, és már nem akartam kérdezni tőle különösebb dolgokat. Talán, ha ma beszélek apuval, akkor elmondja mikor jönnek. Berohantam a fürdőbe, és vettem egy forró zuhanyt, mely felolvasztotta hideg bőrömet. Belenéztem a tükörbe, és megláttam az arcom. Tegnap mikor belenéztem, egészen más valaki bámult rám. Az a valaki, magabiztos volt. De én? Nem vagyok több egy mutánsnál, aki még mindig várja, hogy apuci hazajöjjön. Hogy lehetek ennyire gyerekes? Már felnőtt vagyok, nem támazkodhatom folyton a szüleimre. Nem kell állandóan óvniuk. Kezemet végighúztam a mosdókagylón, és ujjaim lesodortak valamit. Legugoltam, és felvettem, majd szomorúan néztem rá az alapozóra. Eszembejutott, hogy tegnap, milyen gonoszul bántam Aliccel, aki csak segíteni akart. Olyan gyorsan öltöztem fel, amennyire csak tudtam, és lerohantama  a konyhába, ahol anyu ép telefonált, méghozzá apuval.

-Persze…Minden rendben van.-Apu csak a szokásos dolgokat kérdezgette anyutól: Jól vagytok? Minden rendben?

-Beszélhetek vele? -Sürgettem Bellát.

-A lányod szeretne veled beszélni. -Mondta a telefonba, majd átnyújtotta nekem, de előtte még elmondta Edwardnak, hogy szereti, és hogy nagyon hiányolja.

-Szia apu. -Köszöntem, kicsit vidámabban.

-Szia kicsim. Jól vagy?

-Persze, csak megakarom kédezni, hogy mikor jöttök vissza?

-Megígérem, hogy nagyon sietünk. De most mennem kell. Szeretlek titeket. Szia-Ezeket a mondatokat csak elhadarta, és alig értettem, kivéve a köszönést.

-Vár..-Nem tudtam kimondani, mert már le is tette a telefont.

-Már kész is.-Mondta anyu, és letette az ebédem az asztalra.

-Köszi.-A villát csak forgattam a tészta között.-Neked sem mondták, mikör jönnek?-Ezt a mondatot már rég megakartam kérdezni, de most volt a legmegfelelőbb pillanat. Hangom megremegett, itt-ott bizonytalannak hatottak szavaim.

-Pénteken. Ennyit tudok. -Annyira sajnáltam. Tudtam mit jelent számára Edward, ésfordítva. Inkább megkönnyebítem a helyzetüket, és nem szólok arról, hogy tudom miért vannak a többiek Port-Angelesben. Talán rá tudom venni anyut, hogy látogassa meg Emméket. Rosalie is biztosan örülne férjének, és Alice is biztos majd meghal-képletesen,-hogy láthassa szerelmét. Istenem! Alice. Azért is jöttem le, és el is felejtettem. Biztos nagyon haragszik rám.

-Nem tudod, hogy Alice….haragszik-e rám? -Böktem ki félve a kérdést, amit már-mint a mai napon másodjára-bizonytalanul kérdeztem. Először apu, aztán alice. Lehet még rosszabb? Mindent eltudok rontani, de ennyi. Ennyi mindenhez értek.

-Nem tudom, mert elment Jasperhez. Neki is jót tesz a vadászat.-Erre a válaszra egy kicsit megnyugodtam, hisz nénikém is nyugalmat találhat férje ölelő karjaiban, hogy ha haragudna rám. Most inkább az foglalkoztatott, hogy anyut rávegyem az elutazásra.

-Neked is jót tenne.-Vigyorogtam rá, miközben megkóstoltam a spagettit, ami mostmár nagyon ízlett. Boldogan, jobban esik az ebéd. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy leolvassam róla az érzelmeket. Bella arcán könyebb volt kiigazodni, mint egy térképen. Láttam, ahogy szemében megcsillan egy kis fény, mely belülről nem is volt olyan kicsi. Tudtam hogy az a szikra, amit kívülről látok, bent hatalmas tüzet gyújtott, és már mindent megtalált, és mindent lángba borított, amit lehetett, de nem huny ki. Soha.

-Nem hagyhatlak egyedül. -Szemébe, és arcára most a gondoskodás, félelem és szeretet egyszerre költözött.

-Nagy lány vagyok. Tudok magamra vigyázni. Nem játszok gyufával, nem rohangálok hegyes tárgyakkal, nem nyitok idegeneknek ajtót, nem piszkálok a konektorba…ja és mellesleg hallhatatlan vagyok.-Erre elmosolyodott, és már félig a célnál voltam.

-Igen, ez csak másodlagos, mert elsősorban a lányom vagy, és az a lényeg, hogy vigyázzak rád. Szóval nem megyek.-Ez már pedig nem hagyhatom. Miattam nem lehet távol attól, akit szeret.

-Ha akarod megkérem Carlislet és Esmet, hogy náluk aludjak. Így nyugodtabb lennél?-Kérdeztem kicsit puhatolózva, mert az önbizalmam darabokra foszlott, és úgy éreztem, hogy a cél egyre távolabb van.

-Jobb ötletem van. Megkérem Alicet, hogy aludjon itt. -Mondta, majd elindult a telefonjáért, és én pánikba estem. Alice haragszik rám, így biztos nem fogja elválalni, hogy itt marad.

-Szerintem neki most nincs kedve velem tölteni az időt-mondtam, és elvettem a telefont az asztalról.

-Megkérdezem, és ha haragszik rád, akkor legalább kitudod engesztelni.-Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a telefont. Igaza volt, hisz ha haragszik, akkor valamivel kiengesztelem. Elmehetünk vásárolni, vagy valami. Azt is megemgedem, hogy úgy sminkeljen ki, ahogy szeretne. A hajammal azt csinálhat, amit akar. Odaadtam a telefont, és hallgattam Belláék beszélgetését.

-Szia Alice.

-Szia Bella.-Köszönt nénikém csilingelő hangon.

-Lenne egy kérésem. De hol vagy most?-Kérdezte anyu, és szembefordult velem.

-Most indultam vissza Forksba. Fél óra múlva ott leszek. De miért?

-Jajj mintha nem tudnád. -Válaszolta anyu moslyogva.-Szóval?

-Rendben. De üzenem Nessienek, hogy mindhármat.-Erre én is elkezdtem nevetni,de anyu csak értetlenül állt kezében a telefonnal, majd szája mosolyra húzódott.

-Meg sem merem kérdezni, hogy mire gondolsz. -Nevetett, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy nénikém bosszút áll.

-Nemsokára ott vagyok, addig sziasztok!

-Szia Alice! -Köszönt el anya.

-Mondtam, hogy nem haragszik.-Mosolygott anyu, és magamban ujjongtam. Boldog voltam, hogy Alice nem dühös és azért is, mert anyu és apu együtt lehetnek.

-Segítsek pakolni?-Kérdeztem, miközben Bella az emelet felé tartott.

-Csak egy napra megyek.-Mikor felért, hallottam a cipzár csúszását. Anyu emberi lassúsággal pakolt. Most esett le hogy mi van. Alice biztos, hogy nem fog elengedni egyedül, még vadászni sem, de ha velem jön, akkor lehet, hogy meglátja azt a fiút. És mi van ha Alice megtámadja?

-Annyu!!!-Ordítottam, de feleslegesen, hisz ha csak suttogtam volna, akkor is tisztán hallaná.

-Mi a baj, kicsim?-Kérdezte anyu, aggódva.

-Semmi, semmi…..csak szeretnék elmenni az erdőbe egy kicsit.-Ez végül is nem volt hazugság, mivel komolyan oda akartam menni. Még csak 3 napja ismerem azt a srácot, még a nevét sem tudom, csak 1 napja láttam az arcát, de nem akarom hogy baja essen, főleg nem miattam. Mégis csak egy érző lény, akit talán az én biztonságomért akarnak megölni. Nem hagyhatom, végül is attól, hogy "igazi vámpír" még nem másabb. Lehet hogy…Nem, nem nem. Az lehetetlen. Nem lehetek szerelmes egy olyan vámpírba, akit még csak nem is ismerek. Pár napja még undorodtam az ember vért zabálóktól.. most meg? Az lehetetlen, csak féltem. Igen…Csak féltem. De hát őt nagyon nehéz megölni, hisz az amik mi vagyunk. De akkor is van rá mód. Mostmár biztos: Csak féltem.

-Menj nyugodtan.-Hallottam anyu hangját, szinte már kilometeres távolságból. Észnélkül rohantam a patak felé. Tudtam, hogy hol találom, és minden egyes lépés, amivel közelebb kerültem a patakhoz, felerősítette mámorító illatát. Nem törődtem semmivel. Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta. Gyorsaságom miatt, letört egy pár ág, megrepedt néhány kiálló, és elszáradt gyökér, az állatok elrohantak. Szívem egyre hevesebben vert. Ha miattam megölnek valakit.... Megtorpantam, mikor a sziklán ülve újra megláttam. Lassan közelítettem, mire ő egy pillanatra megremegett, majd kezdte.

Remélem tetszett. Itt a kommihatár 5. Szval 5 kommi után frisselek! 3 kommi után ízelítő!

Előzetes a VIII.Fejezetből

/Renesmee szemszöge/

-Csak egy napra megyek.-Mikor felért, hallottam a cipzár csúszását. Anyu emberi lassúsággal pakolt. Most esett le, hogy mi van. Alice biztos, hogy nem fog elengedni egyedül, még vadászni sem, de ha velem jön, akkor lehet, hogy meglátja azt a fiút. És mi van ha Alice megtámadja?

VII.Fejezet-Majdnem...

Ezt a fejit azért hoztam hamarabb, mert a Főblogomon már több mint 10.000-en jártak. Nagyon köszönöm mindenkinek! Remélem tetszeni fog. 

(Renesmee szemszöge)

-Elkéstél! -Szólt a hang a hátam mögül. Pillanatok múlva, már éreztem a parfüm illatát is, mely ismerős emlékeket ébresztett elmémben.

-Alice. -Meglepődötségem egyaránt megmutatkozott a hangomon, és az arcomon.

-Mennyi az idő?-Nem értettem miért kérdezi. Felnéztem a nappali falán lévő órára.

-Amm…Háromnegyed négy.

-És mégis mikor kellett volna ideérned? -Arcán egy picike düh, mutatkozott, amit egy félénk mosollyan űztem el.

-Nagyon sajnálom!-Mondtam, majd úgy tettem, mintha bűntudatom lenne.

-Semmi baj.-Megöleltem, aztán elindultam a szobám felé, mikor nénikém mondata megütötte a fülemet.-Jó volt az erdőben?

-Mi van? -A döbbenet kiült az arcomra. Alice biztosan látta, hogy talákozok azzal a fiúval.

-Finom volt a kaja? -Kérdezte, mire felgyorsult szívverésem lassulni kezdett.-Láttam, hogy vadásztál.-közölte, mostmár kicsit nyugtalanabbul. Azt hittem mindenre rájött.

-Ja…igen,..nagyon finom volt.-Leültem a kanapére, és ő is mellém telepedett.

-Mit csináljunk?-Kérdezte hatalmas vigyorral.

-Nekem mindegy.-Szórakozottságom kezdett szertefoszlani, de a bizonytalanság még mindig ott bujkált félig halott testemben.

-Akkor tartunk egy kis csajos délutánt.-Felrángatott a kanapéról, és a szobám felé vezetett.

-Csak ezt ne! -Már jól tudtam mire készül.

-Azt mondtad bármit.-Rendületlenül húzott az emelet felé.

-Azt mondtam mindegy, nem azt, hogy bármit.-Próbáltam leállítani a tornádót, mely mindent magával ragadott.

-Az már csak részletkérdés.-Mire kimondta, már be is értünk a szobámba. -Most te leülsz ide, és mire elkészülök veled, te leszel a legszebb a földön.

-Szerintem ez nem valami jó ötlet.-A széket már oda is húzta, és észre sem vettem, hogy ülök.

-Dehogy nem az! Meglátod milyen jó lesz.-Ja persze! Gondoltam magamban, miközben Alice a hajsütőt készítette elő.

-Alice!Ha bármire is készülsz…

-Nyugi már! Hozok egy kis alapozót.-Bement a fürdőbe, és vártam, hogy a végzetem elérjen. Hogy Alice rámkényszerítse azokat a ruhákat, amiket soha nem vennék fel. Hogy minimum két kiló sminket rámkenjen. Már csak pár perc, és a végzetem elér. Nénikém akarata elől senki sem menekülhet.

-Al…-már majdnem kiejtettem a nevét, amikor az ablaknál megjelent ugyanaz a vörös szempár. A szobámat ugyanaz az illat járta át. Minden ismerős, de mégis szokatlan volt.

-Mi az? -Jött ki a fürdőből nénikém, a várva várt alapozóval.

-Semmi…semmi, csak…-A szó megakadt a torkomon, és hirtelen nem tudtam mit válaszoljak.

-Akkor kezdhetjük! Csukd be a szemed, és csak akkor nyisd ki, ha szólok.

-De…

-És ne ellenkezz!-szemeimet félve hunytam be. Vajon hogy fogok kinézni, ha Alice befejezte? Életem során, talán most először féltem ennyire.

(Pár órával később…)

Új illatok kavarogtak a szobában. Mindet felismertem, és bíztam benne hogy megmenekülök.

-Sziasztok!-Jött a hang a nappaliból.

-Sziasztok!-Köszöntem hangosan, amire semmi szükség sem volt, mivel amúgy is meghallottak.

-Mit csináltok? -Rontott be Rosalie a szobámba. Szememet kiakartam nyitni, és beleakartam nézni a tükörbe, mire Alice rámszólt.

-Majd csak ha mondom. Addig meg ne próbáld!-Morgott előttem, de lelki szemeimmel láttam, ahogy a szája mosolyra húzódott.

-Szóval? Mit csináltok? -Kérdezte mostmár anya, kicsit türelmetlenül, de mégis boldog megingással a hangjában. Mind a hárman látták, hogy mit csinálunk, de Alice szájából akarták hallani.

-Sminkes, fodrászos, és öltöztetős játékot jáccok az új babámmal.-Közölte vigyorogva.

-Szerintem fantasztikus, de nem hiszem hogy Nessienek tetszeni fog.

-Na jó, mostmár nem bírom tovább.-Ahogy Alice hideg ujjai többször végigfutottak az arcomon, a kétségbeejtő tudatlanság kerített hatalmába.

-Egy pillanat.-Taszította sürgető megjegyzésem, ez alá, a két szó alá.

-Mióta csinálod? -Kérdezte Esme elfolytott kacajjal a hangjában.

-Elég rég óta.-Válaszoltam, a nem nekem feltett kérdésre. Alice egy kicsit mérgesebb lett, majd egy epres illatot véltem felfedezni az arcomon.

-Most nézd meg! Annyit beszélsz, hogy az arcodra kenődött a szájfény. És amúgy is csak 4 órája.-Erre mindenkiből egy hangos nevetés tört fel, de én nem mozdulhattam.

-Nem gondolod, hogy használhatnád a vámpírsebességed?-Ros próbált megvóvni, de ő is belátta: Alice ellen nincs esélye.

-Ez művészet. Nem lehet összecsapni.-Morgolódott a sminkesem, fodrászom, divattervezőm, és egyben a nénikém.

-Akkor még 3 óra. -Viccelődött anya.

-Már nem. Készen  vagyunk.-Óvatosan a tükör felé fordította a széket, de nem akartam kinyitni a szemem. Féltem, hogy a látványtól összeesek.

-Na, nézd már meg!-Unszolt Alice. Szemeimet lassan kinyitottam, és szembenéztem azzal a személlyel, aki bámult.Percekkel később rájöttem, hogy az engem bámuló valaki, a tükörképem.

-Alice…ez-Lélegzetem egy pillanatra megállt.

-Milyen? Nekem nagyon tetszik. -Meg sem vártam, hogy befejezze, már a nyakába vetettem magam. Nem hittem el, hogy én is lehetek ilyen.

-Köszönöm, nagyon tetszik. Biztos, hogy én vagyok? -Kérdeztem hitetlenkedve.

-Persze hogy te vagy.-Újra a tükör felé fordított. Láttam, hogy mennyire kritizálod magad, de nem vagy csúnya….-Lélegzetvételnyi szünetet tartott.-Tudtam, hogy nem szereted az erős színeket, ezért csak halványakat használtam.

-Alice, én annyira köszönöm. Nagyon tetszik, de ez nem én vagyok. -Mindenki rám kapta a tekintetét.

-De hát nagyon jól nézel ki.-Mondta szomorúan.

-De inkább maradnék a háttérben, amennyire csak lehet. Nem akarok a szokásosnál jobban kitűnni a tömegből. Komolyan köszönöm, de inkább lemosom.

-Neee. Hisz nagyon jól áll.-Könyörgött.

-Majd valamikor úgy is ilyen leszek, de most még nem. Még nem.

Besétáltam a fürdőbe, és elkezdtem lemosni a festéket. A vízben a halvány rózsaszín szemfesték kicsit megcsillant. A benne lévő csillámporok szórakoztak a vízzel. Ahogy megtöröltem az arcom a fehér törölközőbe, éreztem, ahogy újra visszatér a bizonytalanság. Az a senki, aki eddig voltam, és valószínüleg ezután is leszek.  Mindenki csak a külsőt látja. Belülről sekélyesnek, és felvágósnak tartanak. Ezeken látott át Karol és Ad. De még ők is csak az embert ismerhetik meg bennem. Mindenki előtt titkolni kell ki is vagyok. Soha nem mutathatom meg milyen vagyok valójában.  Kiléptem a fürdőszobából és Alice haragos pillantásaival találtam magam szemben.

-Ez nem volt szép tőled. Még megbosszulom.-Csalódott, és szomorú arcal csapta be maga után az ajtót, és ment le a többiekhez, a nappaliba. 

Tudtam, hogy csak viccel a bosszúval, de utáltam neki csalódást okozni. Ő mindig segíteni akart, én meg nem is foglalkoztam vele. Most is 4 órán át foglalkozott azzal, amit én 4 perc alatt eltűntettem, és hagytam hogy a elmossa víz. Biztos haragszik. Fáradtan dőltem el az ágyon, és az álom újra megával ragadott.

Tudom, h nem eseménydús, de ha kapok kommikat megígérem, h szerdán teszek fel friss fejit!!! Sajnálom, h csak ilyen lett!