XXXIII. Fejezet - Okok az újrakezdésre

Sziasztok!
Remélem tetszeni fog. Sajnálom, hogy csak ilyen időközönként van friss, de megint összejöttek a dolgok. Pedig már úgy volt, hogy lesz egy kis szabadidőm…
Kérlek, komizzatok, mert a véleménynyilvánítás az utóbbi időben eléggé visszaesett. Tudom, megérdemlem.
Puszi és jó éjt nektek!

Nesszi

A jövő szerelme
XXXIII. Fejezet – Okok az újrakezdésre

/ Renesmee szemszöge /

Távol kellett lennem Tőle. Egyszerűen képtelen voltam mellette maradni. A testéből áradó hideg lágyan ölelt körül, ezzel lecsillapítva felforrósodott – már szinte égő – bőrömet. De azok a szemek, a vérvörös, igéző szemei, amik kedvesen, boldogan fürkésztek egyszerűen fojtogattak. Minden akaraterőmet a porba döntötték, s a józan eszemet a nullával tették egyenlővé.

Nem mondhatom el, hogy akarom Őt. Az mindent tönkre tenne! – zakatolt a fejemben, mialatt macska-egér harcot vívtunk az ágyon. Pár centiméter, egy kis felforrósodott levegő néhány apró ruhadarab. Csak ennyi választott el minket egymástól. Ki kell találnom valamit – elmélkedtem, s az első ami az eszembe jutott, az a vadászat volt. De nem tűnt valami jó ötletnek.

Ismét a bűvkörébe kerültem. Arca ingerült volt, de ez sem rontott tökéletes vonásain egy hajszálnyit sem. Remegve álltam előtte, elvarázsolt a belőle áradó erő és magabiztosság.

- Komolyan azt hiszed, hogy szomorú lennék amiatt, mert valamiben gyengébbnek bizonyulok? Nem veszed észre? Még mindig nem látod? - idéztem fel szavait magamban. Nagyot nyelt, nekem a szívem épp a mellkasomat készült áttörni. Leírhatatlanul rossz érzés volt ott állni, s tudni, hogy szeretem, hogy csak egy karnyújtásnyira van tőlem, de mégsem mondhatom neki, hogy már ez a távolság is túl nagy, kérni, hogy jöjjön közelebb, hogy érezzem védő ölelését, férfias karjainak szorítását a hátamon.

- Nem veszed észre, hogy én csak a te biztonságod miatt aggódom? - édes lehelete cirógatta a számat. Közeli, mégis elérhetetlen. Karnyújtásnyira, mégis fényévnyire. Boldogan de szenvedve. Az ellentétek harcoltak ellenem, jobban mondva ellenünk. Nem voltam képes beismerni lelkem gyengeségét, egyszerűen túl gyáva voltam. Nem tehettem tönkre barátságunk eddig felejthetetlenül gyönyörű pillanatait. Képtelen voltam megtenni.

- Én..én - dadogtam össze vissza mint egy idióta.

- Mikor vadásztál utoljára? - kérdezte.

Tenyerei végtelen gyöngédséggel simultak a derekamra, hogy közelebb húzzanak magukhoz. Elvesztem vörös tekintetének folyamában, mely tűzként perzselt. A nap már lenyugodott, csak a - félig felhők által elrejtett - csillagok világítottak számunkra, de én így is láttam hívogató ajkait.

- Nemrég - suttogtam összezavarodva közelségétől.

- És mikor ettél emberi ételt? - nézett rám komoran.

- Öhmm… - reggeliztem? Vagy esetleg tegnap este? - nem tudom - egy vámpírnak nem kellene emlékezni mindenre? Biztos az emberi gének. Selejtes vagyok, el kell fogadnom!

- Már szinte este van, te még ma azt hiszem sem emberi, sem vérszívó táplálékot nem vettél magadhoz, és holnap iskola. Haza kell, hogy menj. Ígérem, holnap találkozunk és én sokkal felkészültebb leszek, de nem engedhetem, hogy a velem töltött idő az egészséged rovására menjen - motyogta bűntudattal teli hangon, habozásom láttán.

- Jól vagyok, de tényleg - tiltakoztam. Már a puszta tudat is fájt, hogy el kell tőle válnom, de még inkább kínzott, hogy meg akar szabadulni tőlem.

- Nessie - suttogta, mialatt mutatóujjával kisimított egy tincset az arcomból. - Arra gondoltam, hogy talán holnap este ismét találkozhatnánk. Megmutatnám a főzőtudományomat.

A lélegzetem szaggatott lett, mialatt bőre az enyémhez simult. Káprázatos volt.

- De csak ha akarod - tette hozzá sietősen. Nyugodtan döntöttem fejem a tenyerébe, s mosolyogtam. Szemeim akaratlanul csukódtak le, s halkan válaszoltam.

- Mindennél jobban - túl őszintének tűntem, de már nem tudtam arra gondolni, hogy zavarban vagyok. Valahogy minden elpárolgott mikor ilyen szívmelengetően beszélt és amikor érezhettem hűvös bőrének lágy tapintását.

- Este nyolckor a háznál? - kérdezte.

- Ott leszek - néztem tökéletes vonásaira. Ajkam égett, egyszerűen nem bírtam már tovább. A gyomromban lévő ezer pillangó egyszerre kezdett szárnyalni a mai nap folyamán nem egyszer, de újult erővel. Lassan közelítettem arca felé, s még lassabban érintettem hozzá számat hozzá. Karjaim a nyaka köré fonódtak, ő pedig a hátamat és a derekamat ölelte körül. Az érzés egyszerűen lehengerlő volt, a szívem őrült erővel kalapált, majd' szét robbantam belülről, s még mielőtt meggondolatlanságot követtem volna el elhúzódtam. Csak egy baráti ölelés és egy puszi volt az egész, legalább is számára biztosan, de én még nem voltam ennél boldogabb. Mosolyra húzódott szája és ellenállhatatlan tekintete biztosított róla, hogy nem követtem el hibát.

- Jó éjszakát Renesmee - lehelte édesen, majd egy újabb ölelés után - mely annyira hatalmába kerített, hogy alig emlékszem rá - elváltunk egymástól.

Távolodó alakját nézve nem tudtam, mivel érdemeltem ki a mai nap eseményeit, hisz mindenkit bántok. Karolinet, anyát, a családomat. Rendbe akartam hozni a dolgokat, így eldöntöttem, hogy holnap iskolába megyek, s megpróbálok ismét normális, tizennyolc éves diáknak tűnni. Elterveztem,

Otthon anya és Alice beszélgettek, Alice csak sejtelmesen pillantott rám, anya pedig bátorítóan.

Akaratereje páratlan volt. Apa már vagy két hete nincs itthon, de ő engem bíztatott, a helyett, hogy ő kért volna segítséget.

Reggel kipihenten ébredtem. Minden olyan tökéletesen indult. A konyhából felszivárgó kellemes illat hatására a gyomrom hangosan adta tudtomra: ideje enni. Anya egy cetlit hagyott az asztalomon, a következő felirattal:

Csak délután jövök, Aliceel elmentem vásárolni. Jó étvágyat a reggelihez. Rendeltem neked ebédet. Vigyázz magadra! Szeretlek.

U.I.: Alice mondta, hogy iskolába készülsz, így az asztalra tettem az igazolásod.

Nem öltöztem túl magam, egy egyszerű farmer egy zöld felső és egy melegebb farmerkabátot vettem magamra, csakhogy ne tűnjek ki a többiek közül. Eszeveszettül száuldottam az iskola oly' rég látott épülete felé, hogy végre megölelhessem legjobb barátnőmet.

A leparkoló kocsit ismét többen megbámulták, néhányan sugdolóztak, melyet kiválóan hallottam.

- Pedig már azt hittem, hogy elköltöztek. Most megint mindenki rá fog figyelni - köpte foghegyről Sara Tinley egyik barátnőjének.

-  Ne foglalkozz vele, gyere menjünk! Ma Cameron előtted ül. Végre lesz esélyed - húzta Sarat a bejárat felé a csatlósa.

Kiszálltam az autóból és a táskát a vállamra vettem. Tekintetemmel körbepásztáztam a parkolót, de Karoline kocsiját sehol sem láttam. Mellettem még volt egy üres hely, így reméltem, hogy ide fog leállni. Hosszú percek teltek el, mire lassan begurult, s egy kis tétovázás után leállította a motort. Amint kiszállt, felé sétáltam, s egy lépésnyire előtte megtorpantam.

- Szia - arca hideg, teste merev, szemei érzelemmentes sugaraiból azonnal rájöttem, hogy iszonyatosan megbántottam.

Szó nélkül lépett el mellőlem, vállán a táskájával, kezében egy tankönyvvel. A szívem azonnal összefacsarodott a látványtól.

- Karoline kérlek! Kérlek hallgass meg - léptem utána, s kezemet a vállára tettem. Erősen húzta el a kezét, míg ez enyém a lesodródott róla. Szembe fordult velem, dühtől izzó arccal.

- Két hétig arra vártam. Nem voltál képes felhívni, vagy egy nyamvadt sms-t küldeni, esetleg egy emailt. Nem…nem! - emelte fel védekezően kezeit, amikor szólásra nyitottam a számat. - Elvileg a legjobb barátnőd voltam de arról nem tudtam, hogy élsz-e, vagy meghaltál, hogy itt vagy, vagy elmentél?! Miattad aggódtam a nap minden percében. Először arra gondoltam, hogy meglátogatlak, hogy biztos beteg vagy, de aztán eszembe jutott valami. Ha nem vagyok neked annyira fontos, hogy közöld mi történt veled, akkor én miért törjem magam azért, hogy megtudjam?! Tehát, a jelenlegi helyzet állása szerint, kettőnk közül, akinek joga van elsétálni és nem törődni a másikkal az én vagyok.

Ledöbbenten figyeltem, ahogy bemegy az iskolába. Néhány pillanattal később szedtem magam össze lelkileg annyira, hogy az emberek szemébe tudjak nézni. Barátnőm kirohanását nem követték szem- és fültanúk, ugyanis már mindenki elhagyta a parkolót. Amikor benyitottam a tanterembe azonnal megindult a motoszkálás. Az emberek zúgó mondatai tompán suhantak el a fülem mellett, mialatt elfoglaltam a leghátsó sorban a helyem. Karol a lehető legtávolabban tőlem, a szélső padsor első székén foglalt helyet, s a telefonjával babrált.

Előkészítettem a matematika felszerelésem, s gondolatban újra elemeztem minden szavát. Nagyon megbántottam. Joggal mérges rám, de annyira fájt. Az, hogy úgy véli nem elég fontos számomra, sértő feltételezés volt. Ő volt az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, bemutattam neki a családomat, de mégsem mertem neki bevallani mi vagyok. Akkor veszélybe került volna, de ez így volt helyes, a körülményekhez képest.

- Ms. Cullen, válaszolna? - kérdezte Mr. Henrie. A táblán egy bonyolult képlet szerepelt, így gondoltam, hogy a válasz csak azzal lehet kapcsolatos. Pár másodperc töredéke után végre kinyögtem a választ.

- Mínusz hetvenkettő harmincnegyed.

- Köszönöm, hogy megtisztel a figyelmével - fordult el újra a diákok felől, akik lazítottak merev testtartásukon. A fiúk elterültek a széken, a lányok újra beszélgetni kezdtek. Számomra minden csak háttérzaj volt. Azon elmélkedtem, hogyan is békíthetném meg. Mondjak el neki mindent? Avassam be az életembe? Megértené? Nem veszíteném így örökre el?

A válasz egyértelmű volt. Nem szabad elmondanom neki. Bár nagyon szeretem, ő a legjobb barátnőm, nem tehetem vele. Veszélybe kerülne, és nem élném túl, ha miattam neki, vagy a szeretteinek bármi baja esne.

Ezzel ellenben rossz volt tudni, hogy míg ő mindenbe beavatott, én a legfontosabb tényt titkoltam el előle.

Nem is vettem észre, hogy kicsöngettek. Szomorúan ültem, még mindig az önsanyargatásomba süppedve. Mikor feleszméltem lassan haladtam a következő órámra. Ez vagy háromszor megismétlődött. A negyedik órán, már csak mellette volt hely, így kicsit félve telepedtem le a történelem könyveimmel mellé.

Az idő csigalassúsággal telt, ő pedig szótlanul, már-már ellenszenvesen nézett. Hirtelen változott minden. Egy papírt csúsztatott a padra, majd szorgosan jegyzetelni kezdte az óra anyagát. Remegő kezekkel nyitottam ki a cédulát.

Megbeszéljük ebédnél?

Mielőtt válaszolhattam volna, véget ért az óra. Félelemmel telve álltam fel a helyemről, s vártam, hogy mikor hagyja el ő is a helyiséget, de nem tette. Megállt mellettem, s bátorítóan elmosolyodott.

- Mehetünk? 

Bízom benne, hogy nem lett szörnyű. Csak utolsó megjegyzésként szeretném elmondani, hogy a frissek időpontjáról értesülhettek a Főblogomon! Itt további dolgokat is megtudhattok.

Pls. Írjatok megjegyzést. (Tisztelet a Kivételnek)