-.-

Sziasztok! Most értem haza egy kis kikapcsolódás után, de nem éppen kellemes meglepetés fogadott. 56 rendszeres olvasóm van, ebből 8-an mindenképp elolvastátok az új fejezetet, de nem írtatok egy árva szót sem! Sajnálom, hogy ennyire ki vagyok borulva, de ez lesokkolt. Tudom, hogy nem lett valami eszméletlenül jó, de rengeteget vesződtem vele és végre megkaptátok a nagy áttörést is. Azt hittem, hogy legalább vagy 2-3 kedves vagy kellemetlen szót fogok kapni, de senki nem vette a fáradtságot. Elnézést a kiborulásomért, de azt hiszem, hogy igazam van. Nem itt akartam befejezni, nem így szerettem volna, de ha titeket nem érdekel a történet, akkor miért pazaroljam rá az időmet? Annyi ötletem van és még oly' sok meg nem valósult történetem, hogy az energiámat, melyet ebbe a blogba fektetek a kedvetekért, másra is tudom összpontosítani. Értem, hogy nyár van, nyaraltok, de 8 ember elolvastam és senki nem méltatott annyival, hogy megírja: egész jó volt, vagy hogy jobbra számítottam, vagy hogy pocsékul írtad meg. Semmi...
Elkeseredett, szomorú, mérges és csalódott vagyok, borzalmasan. Ezek után mit írhatnék még?

36. Fejezet - Varázslatos ébredés

Kedves Olvasók! Bocsi, a késői időpontért és a hibákért. Iszonyatosan sietek, fél óra múlva indulunk, hogy elkerüljük a csúcsforgalmat és én még nem vagyok kész. A kövi fejezet 2 hét múlva, nem is húzom tovább a szót.

Xoxo: Nesszi Pierce

A jövő szerelme
36. Fejezet - Varázslatos ébredés

 Idegesen toporogtam a kisházban. A szememre simuló fekete bársonyt bármikor letéphettem volna, de Josh egy halk kérése teljesen megakadályozott benne.

            - Ne vedd le, még nem vagyok kész - suttogta a fülem mellett. Édes lehelete a bőrömet súrolta, tenyerével végigsimított a vállamon, ezzel jóleső remegéshullámokat ajándékozva nekem. A szellő mely ismét a távozását jelentette, nem tartogatott szomorúságot. Csodás illata beszivárgott az ablakon, jelezve, hogy nincsen messze. Elmerengtem a délutáni eseményeken, mialatt Joshra vártam, aki valami titokzatos meglepetést készített odakint.

Felhőtlenül boldog voltam. Karolinenak végre bevallottam az igazat, s ráadásul nem futott el fejvesztve. Éles képekként éltek bennem, hogy újra és újra átbeszéljük a dolgot. Végre őszinte lehettem vele, s nem kellett minden mondatomra odafigyelni a közelében. Viszonylag hamar kicsinosított. A hajamat csupán besütötte, halvány sminket kent az arcomra, majd az eredetileg választott sötétkék ruha helyett, egy világoskék mellett döntött, melyet tökéletesen megkoronázott egy magassarkúval. A látványt, amellyel a tükör előtt szembesültem szinte eltudtam volna fogadni. Az aprócska esélyt azonban azonnal elkergette Karoline kijelentése, miszerint Josh szerelmes belém. Olyan hajthatatlan volt ezzel kapcsolatban…

Mégis miért hittem volna el? Akaratlanul óvtam magam a csalódástól. Az agyam irracionálisabb fele nem tudta volna elfogadni a tényt, hogy valaki szerethet engem. Ha ez a valaki pedig Josh volt, akkor még inkább nem.

Mélyeket lélegeztem, higgadtnak kellett maradnom. Már akkor hevesen vert a szívem, amikor az erdőben bekötözte a szememet és azt motyogta, hogy gyönyörű vagyok. Minden testrészem áhítozott utána, hogy több varázslatos pillanatot tölthessek vele. Vágytam a csókjára, az ölelésére, érintéseire.

Vissza kellett térnem a valóságba, mielőtt meggyulladok. A levegő ugyan hűvös volt, én mégis kimelegedtem az ábrándozásban. Idiótának éreztem magam. Egy reménytelenül szerelmes kamasznak, aki a soha el nem érhető férfi után sóvárog.

            - Ha megengeded - hangja lágyan hatolt át a kettőnk közötti távolságon. Kezei a derekamra és a combomra simultak, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, már az ölébe is kapott. Ösztönszerűen fontam karjaimat nyaka köré, de fejemet nem mertem a vállára hajtani. Rettegtem az elutasításától, bár teljesen tisztában voltam azzal, hogy sosem bántana meg. Nem sietett. Emberi tempóban haladt a kert felé, s a másodpercek ragyogásukat őrizve haladtak el mellettünk. Óvatosan a lábamra helyezett, de nem engedett el. Teste továbbra is szorosan préselődött az enyémhez, a belőle áradó hideg hatására libabőrös lettem. Puha tenyerét kínzóan lassan húzta végig az alkaromon, ujjait az enyémbe fűzve. Az anyag súrlódása töltötte be a kettőnk között beállt várakozó csendet. A selyem lehullott, de még mindig lehunyt szemmel simultam védelmező ölelésébe. 

            - Kinyithatod a szemed - megborzongtam a hangja finomságától és a benne megbúvó visszafojtott erőtől. A látvány lehengerlő volt. Két hatalmas kerti fotel díszelgett egy tucat párnával, a fények kiemelték a hely hangulatát, s a kifeszített fehér vászont. A fák ágai takarást biztosítva nyúltak a kis hely felé, az egész elképesztően festett. A szám tátva maradt, a lélegzetem elakadt egy hosszú szívdobbanásig.

            - Tetszik? - kérdezte bátortalanul Josh, ellépve a hátamtól. Tekintetem még mindig fürkészően cikázott pontról pontra. Elém toppant, vörös íriszei rabságba ejtettek. Önkéntes fogoly voltam egy mesebeli börtönben, melyből soha nem akartam szabadulni.

            - Egyszerűen tökéletes - akadt el a szavam. Josh féloldalasan elmosolyodott, óvatosan húzott a matracok felé.

            - Arra gondoltam, hogy talán nézhetnénk filmet - húzott le az egyik fotelre maga mellé. Tétovázott. Megfeszült izmai erről tanúskodtak. - Nem vagyok éppen egy főszakács, de még emberkoromban isteni spagettit tudtam csinálni - folytatta bizonytalanul -, így főztem neked egy kis vacsorát - fejezte be. Arcvonásai elernyedtek, de a nyugtalanság még akkor is ostromolta őt.

            - Imádom a spagettit - nevettem el magam határozatlansága láttán. Esetlennek tűnt, mint aki először tanul járni. A vámpírtestbe zárt ember gyámoltalan oldalát villantotta fel előttem, mely teljesen elbűvölt.

           

            - Isteni - sóhajtottam, amikor az utolsó  sütit is eltűntettem. Josh rendületlenül mosolygott, az esti meglepetések sorozatának következőn állomását megjelenítve előttem. Ki hitte volna, hogy sütni is tud? Rafinált volt, hiszem képességével elrejtette előlem az ételek illatát, s nagyon boldog volt, amikor a meglepettség kifejezése ült az arcomra.

            - Ennek szívből örülök. És? Milyen filmet szeretnél megnézni? - kérdezte, majd eltűnt valahol a fák sűrűjében.

            - Rád bízom a döntést - motyogtam a teljes csöndbe. Hátradőltem, tekintetemet a lombokra emeltem. A levelek rengetege közé, néhol beolvadt az égbolt feketesége, melyen apró csillagok tündököltek. Josh alakját láttam elsuhanni, de csupán homályosan. Nem telt bele sok időbe, míg újra érezhettem a közelségét. Váratlanul ugrott le az ágról, bizonytalanul megállva mellettem. Tétlenkedett, habozott. A film kockái lassan kezdtek leperegni, a főcím már elhangzott, amikor összegyűjtöttem minden bátorságomat.

            - Gyere, feküdj ide - húzódtam arrébb. Josh azonnal oda telepedett, megtámaszkodott az egyik alkarján és felém fordult. Perzselően hatott rám jéghideg közelsége, az idegeim pattanásig feszültek. Egyikünk sem nézte a vászont, egymás tekintetében vesztünk el hosszú percekre. Az agyam nehezen fogadta el, hogy Josht milliméterek választják el tőlem, hogy tényleg itt van, velem. Rettegtem attól, hogy ez csak egy álom, hogy elaludtam és a képzeletem játszik velem. Tudnom kellett, hogy ez valóság, szükségem volt az érzésre, hogy mindez nem egy elillanó ábránd. Ujjaimat lassan fűztem az övéibe. Josh szólásra nyitotta száját, féltem, hogy a tiltakozás szélsebesen hagyja majd el ajkaitt, de ehelyett valami olyat mondott, amit még soha sem hallottam senkitől.

            - Azóta várok már erre, mióta megismertelek. A találkozásunk kezdetétől fogva elakarom neked mondani, hogy megbabonáztál. Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok és nem ítélkezel felettem. Soha nem találkoztam hozzád hasonló nővel. Csodás vagy, éppen ezért szeretlek - suttogta halkan. - Szeretlek - ismételte hangosabban, hangja megőrizte az eredeti lágyságát, s ettől megremegtem. A szívem hevesebben kezdett verni, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedett fel, az összes vér az arcomba tódult. Szeretett. A csalóka kívánság végre ténnyé forrta ki magát. Tartoztam még neki valamivel. Az illúziókeltette csalódás fájdalma végre szertefoszlott, s kiakartam mondani. Csak ez választott el attól, hogy igazán boldog legyek. Már nem féltem. A karja között értettem meg, hogy a rettegésem már nem fog többet eluralkodni rajtam.

            - El sem tudod képzelni, hogy hányszor akartam ugyanezt mondani neked - nem volt értelme tovább titkolóznom. Láttam vörös szemeiben felragyogni valamit. Ajkain soha nem látott elképesztő mosoly játszott, felém gördülve simított ki egy tincset az arcomból. Rózsaszín köd telepedett ránk, az összes épeszű gondolatomat száműzve. Hangos szívdobogásom zaja irányított minket.

            - Remélni sem mertem, hogy esetleg te is így éreznél. Annyiszor fojtottam magamba, mert nem akartalak megijeszteni és elveszíteni, bárcsak előbb - mutatóujjamat a szájára tettem, nem volt szükségünk több értelmetlen szóra, főleg nem az önostorozására.

            - Szeretlek - mondtam végigsimítva az állán.

            - Én is szeretlek - újra hallani a bűvös mondatot kifogyhatatlan energiával töltött fel. Kábultan feküdtem, mialatt egyre közelebb hajolt hozzám. A várakozás édes és kínzó folyamata beszippantott magába minket. Lehunytam a szememet, a sötétség azonnal megszűnt, a szikrázás betöltötte az egész lényemet. Megéreztem puha, mézédes ajkait az enyémekhez érni. Lassú mozdulatai magával ragadtak, érzéki, óvó simogatásai teljesen az őrületbe kergettek. Csókja ízétől elbódultam, a világ forogni kezdett körülöttem, s csak ő volt a biztos pont. Elgyengült karjaimmal húztam még közelebb magamhoz. A levegőm vészesen fogyott, de nem érdekelt, csak az, hogy végre megcsókolhatom. Ajkaink tovább kóstolgatták egymást. Végre teljesen egész voltam. Boldog és őrülten szerelmes.

Zihálva váltunk el egymástól, de amint tekintetünk összekapcsolódott mindketten elmosolyodtunk. Josh megkönnyebbülten felsóhajtott, mint akiről egy mázsás követ vettek volna le. Nem értettem a viselkedését.

            - Minden rendben? - kérdeztem tanulmányozva átszellemült arcát.

            - A lehető legnagyobb rendben - sóhajtotta. - Csak rájöttem, hogy én csókoltalak meg - vigyora letörölhetetlen volt. - A vámpír, akinek csak a vér számít jó mélyen elszigetelődött - felszabadult volt. Nekem eszembe sem jutott, hogy féltenem kellene az életem. Olyan könnyű volt megfeledkezni arról, hogy Ő veszélyes is lehet. Sokkal jobban illett rá az isteni jelző.

Szája újra az enyémre talált, csókunk most vadabb volt. Tökéletes éjszakát töltöttem vele. Ölelő karja védelmezően húztak mellkasára. Szorosan préselődtem hozzá, s így néztük a filmet, bár mindketten inkább egymás közelségét és a bódító csókok áradatát élveztük ki.

A reggel váratlanul ért. Szemeim lassan szoktak hozzá a hatalmas fényáradathoz. Már nem kint feküdtem, a régi szobám ágyán hevertem, még mindig Joshsal magam mellett. A felfoghatatlan csak most ért el igazán, az éjszaka eseményei távoli, mégis világos emlékekként öntötték el a gondolataimat.

            - Jó reggelt Szerelmem - nyomott apró puszit a homlokomra. Hihetetlennek tűnt, hogy csupán pár óra alatt ennyi minden megváltozott. Fantasztikus volt vele ébredni.

            - Neked is - hajoltam az arcához, s forró ajkaimat hideg bőréhez nyomtam. Megremegett, s ezt kihasználva végigsimítottam a felsőtestén. Csak egy apró puszinak szántam, de nem tiltakoztam, amikor maga alá fordított, s hevesen megcsókolt. Felnevettem, amikor lihegve elszakadt tőlem.

            - Ennél jobb nem is lehetne - suttogta leheletfinom csókokkal borítva az államat.

            - Mertem remélni - fordítottam vissza eredeti testhelyzetünkbe, s kipattantam a karjai közül. A takarót magam köré csavartam, kicsit feszélyezve értem magam abban a hálóruhában. Anya szekrényéből szedtem ki, bizonyára itt hagyta, amikor költöztünk. Josh pillanatok alatt előttem termett, szája elszánt mosolyra húzódott.

            - Mit terveztél mára? - kérdezte. Hangjában megbújt az a furcsa titokzatosság. Kitervelt valamit, pontosan tudtam. De vajon kérdezzek rá arra, hogy mégis mit szeretne?

            - Tegnap délelőtt még semmit, viszont az este hatására - köhögtem tettetetten - talán ha ráérsz, akkor eszembe jutna  pár elképzelés.

            - Rendben. Bár akkor kicsit el kell halasztani amivel készültem - karjait keresztbe tette, s olyan könnyedén beszélt, hogy először fel sem tűnt, hogy keresztbe húztam a számításait.  Gondoltam, bele megyek a játékba, elvégre mindketten jól tudtuk, hogy az ő programja fog ma minket lekötni, s hogy biztosan felejthetetlen lesz. Az utóbbit mondjuk csak sejteni tudtam…

            - Akkor ma a városba megyünk. Elviszlek táncolni, aztán megnézünk egy unalmas filmet, ha már tegnap nem sikerült - húztam magammal a nappali felé.

            - Oké, remekül hangzik, de adj egy öt percet, hogy felhívjam Katarinat és megmondjam neki, hogy nem kell olyan hosszú időre elmenniük, mert mégsem ma mutatom meg neked az otthonomat - a csábító ajánlatnak nem lehetett nemet mondani, s ez Josh vigyorán is látszott. Nevetve ugortam a nyakába, s szemöldököt ráncolva színleltem kedvtelenséget.

            - Na jó, ha ennyit vesződtél, legyen - nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak rá, amikor összezavarodva ledermedt. Válaszul ismét magához rántott, s egy szédületes csókkal ajándékozott meg. A reggel, ennél varázslatosabb nem igen lehetett volna.

New Blog

Sziasztok!

A jövőhéten érkezik a friss, de addig is hoztam nektek valamit. Nyitottam egy új blogot, amelyen az első, saját szereplős, misztikus történetemet olvashatjátok. Az ismertető már fent van, holnap pedig a prológus is megérkezik. Kérlek nézzetek be és jelentkezzetek rendszeres olvasónak. 

KILL OR BE KILLED

XoXo:

Nesszi P.

35.Fejezet - Új világ

Sziasztok!

Megérkezett az új fejezet, amelyben kicsit előre lépünk Nessie és Karoline barátságában. Mivel ezentúl a fejezetek ütemezetten fognak érkezni ezért bevezetem a kommenthatárt. 5 megjegyzés és jövőhét szombaton kaptok új részt. Ha ez nem jön össze addig, akkor csak két múlva. Sajnálom, de szomorú vagyok, hogy csak ketten írtok nekem (Nekik nagy köszönet jár). Remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, végre nincs több titkolózás! : ) Lehull a lepel. Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy a következő fejezetben már felbukkan a mi kis szívtiprónk is ; )

Kellemes Olvasást!

A jövő szerelme

                          35. Fejezet - Új világ

            Nevetése az egész házat betöltötte, könnyei kicsordultak. Heves köhögésbe kezdett, miután nagyot kortyolt az üdítőből. Viselkedését nem tudtam mire vélni. Azt hiszi, hogy ez egy vicc? Teljesen megkövülve ültem, abban bízva, hogy egészséges félelme támad, aztán én megnyugtatom és mindent megbeszélünk, de arra, hogy kiröhög nem számítottam. Hogy mondhatnám meg neki, hogy épp egy olyan lényt nevet ki, aki bármelyik pillanatban elvehetné tőle az életét?

            - Na jó, most már a hangulat is megfelelő. Rátérhetnénk arra a fene nagy titokra? - mosolygott rám mit sem sejtve. Valahogy megkellett győznöm arról, hogy igazat mondok. Lehetőleg úgy, hogy ne rohanjon el.

            - Karoline. Vámpír vagyok, már 18 éve. A szüleim is azok, az egész családom az. Mi tényleg igazi vámpírok vagyunk - minden mondatot alaposan tagoltam, hogy biztosan felfogja mondanivalóm súlyát. Olyan gyanútlanul nézett rám, hogy belesajdult a szívem.

            - Ha az lennél, miért nem öltél már meg? - hitetlenkedett. A feltételezés is fájt, hogy elképzelhetőnek tartja, ártanék neki. A legjobb barátnőm, hogy juthat ilyen az eszébe? Próbáltam magamnak megmagyarázni a kérdését. A rengeteg könyv és film által kreált hamis illúziók teljesen eltorzították a valóság - nem sokkal jobb - képét. Karoline sokat olvas, biztos csak általánosít - gondoltam magamban, s mély levegőt véve belekezdtem a helyzet tisztázásába. Az oxigén, mintha marta volna a torkomat, a gyomrom görcsbe rándult.

            - Megkértelek, hogy jegyezd meg: soha nem bántanálak, és amúgy is, mi állatvéren élünk - határozott és halk voltam, a legkisebb jelét sem mutattam a bennem tomboló bizonytalan és rettegő szörnynek. Láttam a tekintetében, hogy elmereng. Félelmem már szinte teljesen szétszabdalt, némasága az őrületbe kergetett. A szobára feszült csönd telepedett, magába szívta erőteljes szívdobogásom és szabálytalan lélegzetvételem. Majd' szétrobbantam a várakozás kicsit sem kellemes hatásától, de inkább ezt választottam volna, mint, hogy meghalljam, mit mond.

            - Tudod mit? Engem nem fogsz az orromnál fogva vezetni. Megbocsátottam, és cserébe csak annyit kértem tőled, hogy légy velem őszinte, de te ilyen baromságokkal próbálsz átvágni. Jobb hazugságot is kitalálhattál volna, mint egy ősi, hihetetlen rémtörténetet, mert ez eléggé gyenge. Ha készen állsz arra, hogy megoszd velem az igazat, akkor hívj fel - idegesen pattant fel a kanapéról, s rohamos léptekkel a kijárat felé sietett. Dühös volt és hitetlenkedő, így nem engedhettem el.

            Minden bátorságomat összeszedtem és döntést hoztam. Amikor elfordult, az ajtóhoz rohantam, vámpírgyorsasággal. A számat már szinte véresre haraptam, a szemeimet összeszorítottam, de azonnal kinyitottam, hogy ha elájul, akkor eltudjam kapni.

            - Ezt meg… mégis…hogyan? - nyílt tágra a szeme, s tekintetét többször végigfutatta a nappali és a bejárat közötti területen.

            - Most már hiszel nekem? - emeltem fel a fejemet kétkedve

            Egy rémült, rettegő tinédzsert láttam magam előtt, akinek tönkre tettem az életét. Bár visszafordíthattam volna az időt, megváltoztathattam volna a dolgokat, és nem vittem volna véghez az elhatározásom! Az, hogy el kell költöznünk csak másodlagos szempont volt ahhoz viszonyítva, hogy belerondítottam egy ember életébe, és rá szabadítottam mindazt ami vagyok, aminek születtem.

            Joshtól is el kell válnom. Apa összezavarodva beszél majd Aliceel, aki közli vele, hogy az otthon már nem Forksot jelenti a számunkra. Carlislet megfosztom a munkájától, Esmeet az árváktól, szegény gyerekeket egy törődő felnőttől. Emmettet és Jaspert az erdőben élő rengeteg állattól, anyát a régi emlékektől. Rosalie…egyedül őt nem sérteném túlzottan.

            - Ez király volt - elhomályosultan láttam, ahogy szája tátva marad.

            - Micsoda? - rá kellett kérdeznem, hisz az is lehetséges volt, hogy csak a képzeletem játszott velem. A lelki állapotom teljesen labilis volt, soha nem éreztem ekkora terhet a vállamon. Kaphat egy vámpír sokkot? - merengtem magamban a válaszára várva.

            - Hogy csináltad? Ez…elképesztő - nyögte, bal kezét a szívére szorította, másikat a szája elé emelte.  - Te tényleg vámpír vagy?! - kiáltott fel meglepetten, de hangjában felcsendült némi riadalom is. - De akkor hogy-hogy nem égsz el a napon? A fokhagymától sincs semmi bajod? Most akkor hogy is van ez? - zúdította rám kérdéseinek áradatát.

            - Menjünk fel a szobámba és elmondok neked mindent - léptem el mellette.

Fent letelepedtünk az ágyamra egy tál - még meleg - pattogatott kukorica társaságában. A fejem felett már kezdett kitisztulni az ég, de még mindig aggódtam, hisz a nagy része még hátra volt. Úgy kezdtünk beszélgetni, mint máskor. Elmeséltem neki minden különleges fizikai tulajdonságot, ami csak egy vámpíré.  Nem ítélt el, vagy gondolt rólam rosszat, ez látszott rajta. Olyan gyermeki izgatottsággal hallgatta végig minden mondatomat, hogy az már csodaszámba mehetett volna. Két órán át ecseteltem kérésére a vámpírlét előnyeit és hátrányait, de anya története kicsit kiverte nála a biztosítékot.

            - Bella ember volt amikor hozzáment a te vámpír apádhoz? - esett le az álla.

            - Igen. Nagyon szeretett volna vámpír lenni, hogy örökre apával maradhasson - meséltem tovább, közeledve a kínos "megöltem-az-anyámat" rész felé.

            - Ez annyira romantikus - mosolyodott el Karol, tovább hallgatva a történetet. Hát persze! Csak ő képes rá, hogy egy thrillerben szerelmi szálat keressen.

            - Csakhogy, akkor jöttem én - fintorodtam el. Karoline lélegzetvisszafojtva várta, hogy folytassam. Nem szólt közbe, észre vette, hogy egy kis időre van szükségem, ezért csak csendben megölelt.

            - Az, hogy anya terhes lett, egy eléggé veszélyes helyzetbe sodorta. Apa miatt én csak félig vagyok vámpír, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy a lehető legjobban megnehezítsem azt az egy hónapot amíg anya hasában voltam - olyan rossz volt erről beszélni neki. Még mindig tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni azt a napot, amikor tudomást szereztem erről. Olyan szürreálisnak tűnt. Szerettem őket és nem állt szándékomban fájdalmat okozni, nemhogy megölni bármelyiküket is.

            - Nem kell róla beszélned, ha nem szeretnél - mondta Karoline -, mert bár nem tudom, hogy mit éltél át, de megértem, hogy nem lehetett könnyű. Ha készen állsz arra, hogy kiadd magadból, akkor én itt leszek  - mosolygott biztatóan.

            - Köszi - viszonoztam kedvességét -, de igazából most nekem kellene így viselkednem.

            - Mi ért is? - tetette a tudatlant.

            - Hát, elméletben már megpróbáltam végiggondolni, hogy hogyan is reagálhatsz majd arra, hogy a legjobb barátnőd egy vámpír. Az én listámon szerepelt a sokk, a pánik, az ájulás, kiabálás, szívroham. Az extrémebb papíron pedig az, hogy kést ragadsz, vagy hogy kiugrassz az ablakon - nevettem. Most már olyan elképzelhetetlennek tűntek ezek a dolgok, annak ellenére, hogy  órákkal ezelőtt csak ezek jelentették számomra a megoldást.

            - Szerintem ez eléggé klassz dolog - rántotta meg a vállát közömbösen, felállva az ágyról.

            - Mármint, hogy képes lettél volna a nyakadat törni? - nem értettem miről beszél, de úgy tűnt, hogy ezt ő kifejezetten humorosnak találta.

            - Mármint az, hogy nem kell majd hajfestékekre és ránctalanító krémekre szórnod a pénzed, nem fogod átélni a klimax gyötrelmes időszakait és még sorolhatnám az öregedés következményeit, hisz te magad mondtad.  Lemegyek, lent hagytam a poharat - vonta fel a szemöldökét zavarodott képem láttán.

            - Várj! - kiáltottam - Talán jobb lenne, ha én mennék. Legalább teljesen szembesülnél azzal, hogy engem nem fogsz legyőzni tesi órán - csináltam viccet a képességemből, hiszen már világossá vált számomra, hogy bármit is mondok, vagy teszek, ő azt elfogadja, és hétköznapian kezeli.

            - Rendben - fonta karba a kezeit -, ám ne feledd, én mindig megfogom próbálni - tekintete elszánt, picit betegesen elvetemült, de boldogan csillogó volt. - Számolom a perceket - vigyorgott gonoszan.

            - Talán inkább a másodperc szót kellene használnod.

            - Majd meglátjuk - mire kimondta, már felé is nyújtottam a poharat. Ő csak megrázta a fejét és nevetve közölte - Elvesztettem a fonalat.

            Új ötlet fogalmazódott meg bennem. Már mindent elmondtam neki a közös vámpír jellemzőkről, a hideg, hófehér bőrről, amely a napfényben csillog, a nagy szemfogakról, a gyorsaságról, de még az egyéni "problémák" valahogy nem keveredtek a társalgási témáink közé.

            - Van valami, amiről még nem meséltem - ültünk újra le. Az éjjeli szekrényre tette az innivalót és felhúzta a lábait. Kíváncsi volt.

            - Hát, remélni sem mertem, hogy ennél van több, de nagyon érdekel, szóval - fújta ki a levegőt - ne kímélj!

            Átrágva magam a szituáción úgy döntöttem, hogy neki is úgy tálalom, mint Joshnak. Elvégre, baj csak nem lehet belőle. Ha eddig ilyen hidegvérrel tűrte, akkor ettől sem fakadhat ki nagyon.

            - Add a kezed! - eleget tett kérésemnek. Megfelelő emlék után kutattam az elmémben, valami olyat akartam neki mutatni, ami  nem rémisztő. Valami szép és kellemes élmény. Akaratlanul is Josh jutott az eszembe, amikor a folyóban játszottunk. Annyira jó volt. Létezésem eddigi legszebb pillanata.

            - Atya úr isten! Az a pasi is vámpír akiről meséltél? - rántotta el a tenyerét vigyorogva. - Miért nem meséltél nekem arról, hogy ennyire dögös? Abból, ahogy rád nézett úgy tűnik, hogy odáig van érted. Mikor is találkoztok újra? Igazán bemutathatnád - hadarta egy szuszra.

            - Állj, állj! Nem ott tartottunk, hogy megtudom mutatni a gondolataimat? - tereltem őt vissza egy fontosabb részhez.

            - Igen, persze, szuper. De akkor mikor is?

            Lehetetlen nőszemély - sóhajtottam magamban. Hogy lehet, hogy inkább ez érdekli?

            - Ma este az erdőben. A megjegyzéseidre visszatérve pedig nincs oda értem, bemutatni pedig még azért nem szeretnélek, mert csak most gyakorolja a vegetáriánus életmód alapjait. Nem akarom, hogy rád támadjon.

            - Ó, értem - húzta el a száját -, hát ha te úgy gondolod, hogy nem táplál semmilyen érzelmet irántad, akkor csak rendben. De legalább azt engedd meg, hogy kicsinosítsalak - ragadott karon és a szekrényhez vonszolt.

            - Én lennék a legboldogabb ha akarna tőlem valamit, de ez nem így van. Gondolom a szépítkezésbe pedig nincsen beleszólásom - motyogtam.

            - Mikor volt? - nevetett fel és kitárta az ajtót. - Amíg én választok neked egy csini rucit, addig te mesélj csak erről a  mutogatós-gondolatátviteles- érintős-izéről - motyogta felhőtlenül a koktélruhák között matatva.

            - Rendben - sóhajtottam. Feladtam, hogy megfékezzem, elvégre az még senkinek sem sikerült. Még nekem sem, sőt ami hihetetlen, de igaz, hogy Alicenek sem. Bár ő nem is próbálta…

            - Tehát, nem mindegyik vámpírnak van ilyen képessége, nagyrészt semmilyen képességük sincs. A családban rajtam kívül anya, apa, Alice és Jasper rendelkeznek vele. Mindegyik képesség különbözik, nincs két egyforma - elmélyülten keresgélt, én pedig megnémultam egy kis időre.

            - Folytathatod, figyelek - kezében egy sötétkék ruhát tartogatott. - Mennyire vagy fázós?

            - Szerencsére semennyire - mondtam, ő pedig az ágyra dobta a ruhadarabot.

            - Akkor amíg beavatsz a ti kis családi titkaidba, addig én szerzek hozzá illő cipőt - ült le a szőnyegre a lábbelik elé. Mire észbe kaphattam volna, már kinyitott dobozok halmai vették körbe.

            - Alice jövőbelátó, Jasper tudja és irányítja mások érzéseit, anya elméje körül mentális pajzs van, ami megvédte őt apa gondolatolvasásától.

            - Edward gondolatolvasó? - pattant fel. - Oké, hogy Alice megérzi, mi fog történni, sejtettem. Mindig hátborzongatóan pontosan tudta, melyik üzletbe érkezik új szállítmány. Jasper akkor ilyen átérzőféleség, ami szintén nagyon csúcs. De Edward hallja a gondolatokat? Ez annyira kiborító. Nem zavar? Vagy rajtad nem használja? - kérdezte egy fekete magassarkút felemelve.

            - Tényleg rossz, de megszoktam. Sajnos nem lehet kikapcsolni, de már egy jó ideje nem tudja használni rajtam - tekintetem elhomályosult az előtörő könnyektől. Újult erővel tört rám apa hiánya. Hetek óta nem láttam. Mégis miért? Az én titkolózásom miatt, de akkor is szörnyű volt, hogy fontosabb neki egy újszülött, aki nem is ment el, mint a családja. Nem látja, mennyi minden más lehetne fontosabb.

            - Mi a  baj Nessie? - simította kezeit a vállamra Karoline. A tokromban hatalmas gombóc kezdett növekedni, szemeim égtek.

            - Apa hetek óta elment…- suttogtam megtörten. Karoline magához szorított.

            - Shhh, nem lesz semmi baj. Visszajön.

________________________

Bocsi, hogy ilyen rövid lett, de most csak ennyire futotta.

Kommenthatár: 5

Kérlek írjatok megjegyzést, hogy jövőhét szombaton érkezhessen a következő fejezet.

xOxO:

Nesszi Pierce