XXIII. Fejezet - Alice a kerítőnő

Itt a következő fejezet. Sajnálom, h ennyit várattalak titeket, na meg, h most is több mint fél órát késtem. Sajnálom, de nagyon fáradt vok. Holnap kicserélem a fejit a bétázott verzióra, és kicsit kifejtem a véleményem.

Puszi 

XXIII. Fejezet - Alice a kerítőnő

/Josh szemszöge/

Lefagytam,  hang nem jött ki a torkomon. Mit mondhattam volna? Féltettem Nessiet. Hogy lettem volna képes egy gyilkosokkal teli házba hozni? Magamtól is féltettem, minden egyes alkalommal, de nem tudtam, hogy a testvéreim miként reagálnának ha megéreznék a fenséges illatát. Abban mindvégig biztos voltam, hogy soha nem bántanák szándékosan. De mi van, ha az ösztön eluralkodik rajtuk? Olyankor mindenki kifordul önmagából. Visszaemlékeztem a Renesmeevel töltött perceimre.

Bronzos hajának utánozhatatlan aromája égette a torkomat minden egyes nap, de rájöttem, hogy minél nagyobbakat lélegzem, annál elviselhetőbb a kaparás. Olyan varázsos volt. A teste kellemesen meleg volt. A szemének arany csillogása felejthetetlen emlékeket ébresztett bennem.

- Szerintem ezt beszéljük meg később. Mit szólnátok, ha elmennénk baseball- ozni? Nemsokára esik az eső. Kiváló alkalom nem gondoljátok? - terelt gyorsan Katarina, s ezzel kihúzott a pácból.

- Benne vagyok, de akkor később folytatjuk. Rómeó menj hódítsd meg Júliát, mert új testvért akarok - ölelt meg nevetve Daisy majd elment az emeletre öltözködni.

- Egyet értek a Daissel. Szükség van egy olyan családtagra, akit még meg lehet lepni. Egy olyanra, akit eltudunk vinni vásárolni anélkül, hogy tudná mire számítson. A mostani vámpírok nem strapabíróak. Kell valaki, akivel járkálhatjuk a boltokat - járt fel-alá Ashley.

- Elkéstél - ha tudott volna Aliceről…

- Miért is? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben karba tett kézzel meg állt előttem.

- Nessienek van egy boltkóros nénikéje. Már mindenre fel van készülve - vetettem oda mosolyogva.

- Majd meglátjuk. Végigcsináljuk ezt a vega valamit és amikor lehet elmegyünk plázázni. Megnézzük, hogy valóban fel van-e készülve a legrosszabbra - jött közelebb Ash, majd elszántan nézett a szemembe. - Majd meglátjuk. Majd meglátjuk - ismételte, miközben ő is az emelet felé vette az irányt.

Már a fiúk is felmentek, így csak én és Kata maradtunk. Elmerült a gondolataiban, ahogy láttam.

- Mi a baj? - kérdeztem rá, hisz látszott az arcvonásain, hogy aggasztja valami.

- Csak belegondoltam a dolgokba. Ahogy Daisy rákérdezett erre a Nessies dologra, hirtelen elöntött valami - suttogott. A hangja erőtlenül veszett el a térben, ő maga pedig búsan üldögélt.

- Nekem elmondhatod - ültem le mellé.

- Félek. Ember korom óta nem éreztem ilyen szintű rettegést a testemben. Mikor megtudtam, hogy szerelmes vagy, nagyon boldog voltam. Az sem zavart, hogy félig ember. Egészen mostanáig… - fújta ki a levegőt -, egészen Daisy megjegyzéséig - elöntött a szomorúság. Nekem Katarina véleménye volt a legfontosabb. Igaz, hogy az érzéseimen nem változtatott volna, de tudnom kellett, hogy támogat. Mióta bekerültem a családba ő értett meg a legjobban. Ő mentette meg az életem, s én nővéremként, második édesanyámként tekintettem rá. - Ne értsd félre! - szabadkozott, amikor meglátta, hogy az arcom fájdalmas grimaszba torzul. - Nekem valójában nem Renesmee kilétével van gond, hanem saját magammal. Mi lesz, ha valóban összejöttök, vagy amikor elhozod ide? Mi lesz, ha nem tudok majd magamon uralkodni. Nem akarom elvenni a boldogságod. Nem akarom megölni azt akit szeretsz, de úgy érzem, hogy már semmi emberi nincs bennem. Félek - kezdett el könnyek nélkül zokogni.

Magamhoz húztam, s átöleltem. Megértettem. Tudtam, hogy min megy keresztül. Én is hadakoztam magammal. Hosszú percekig ültünk ott, egészen addig, ameddig a többiek le nem értek.

Katarina gyorsan elhúzódott, nem szerette apró jelét sem mutatni gyengeségnek. Ő akart lenni, az erős, kitartó vámpír, s azt hitte, hogy úgy már nem nézünk fel rá. Mindig is édesanyánkként tekintettünk rá. Ő volt a család összefogó eleme. Ő nem a túlélésre helyezte a család fogalmát. Szerinte a szeretet köt össze annyi embert, vámpírt. Nem azért fogadott be minket, hogy ölni tudjunk, vagy ilyesmi. Boldognak akart minket látni, hogy eltudjuk fogadni azt, amivé váltunk. Pótolhatatlan személy lett az életemben.

- Öhmm…nem jöttök? - kérdezte Mark.

- Megyek, felveszek valami mást - rohant fel Kat a szobájába.

- Te Josh? - ült le mellém Daisy.

- Nem, de azért köszi. Szeretnék egyedül lenni egy picit - s én is az emeletre indultam.

- Várj! - suttogta Pet, majd mellém lépett - Katarina szomorú?

- Igen, de szerintem ne próbáljátok megvigasztalni, inkább nevessetek sokat. Játszatok - mondtam hamiskás mosollyal.

Bezártam magam mögött az ajtót, s leheveredtem. Egyedül voltam, s akkor tudatosult bennem, hogy egy ideig nem láthatom Renesmeet. Nem kerülhetett bajba miattam, nem veszhetett össze a szüleivel, mindezt  miattam. Leültem és vártam, valami csodára, egy jelre, egy szóra.

A nap felkelt, majd lenyugodott. Újra és újra.  Napok teltek el, csendben, magányban. Folyamatosan Nessie járt a fejemben. Egy teljes hétre volt szükségem, ahhoz, hogy feltápászkodjak. A gondolataim tomboltak, de nem értettem semmit. Egyetlen árva szót sem. Nem kerestem miért-eket, vagy lehetőségeket a megszűntetésre. Tűrtem, mert édes kín volt. Nessie nevét zakatolta minden egyes porcikám, remegtem egyetlen érintéséért, s úgy éreztem magam, mint egy drogfüggő.

Nem a vére kellett, nem arra volt szükségem, hanem Rá. Arra, hogy érezzem forrón lüktető testét az enyémhez simulni. Hallani akartam, ahogy a szíve vadul dübörög, látni akartam édes mosolyát. Érezni akartam, hogy mámorító illata kaparja a torkomat, s belevési minden emlékképét az emlékezetembe. Érezni Őt teljes valójában - erre volt szükségem.

Aztán a gyönyörű képek sötét alakot öltöttek, véres "rémálommá" alakítva az életem. Minden feketévé és vörös szín öltött. Láttam magam előtt, hogy tartom a tetemét, hogy a vére iránti csábítás eluralkodott rajtam.

- Nem! - ordítottam, s ami kezembe akadt széttörtem. A szobám romhalmazzá vált, én pedig csak tombolni bírtam a romhalmaz tetején. Az életem romjai voltak, a darabkákon visszatükröződtek eddigi áldozataim arcképei. Aztán ahogy ránéztem az ablakra, visszaverődni láttam Nessie szépséges vonásait. De nem ragyogott. Halott volt.

Erősen ütöttem kezemet az  üvegbe, ezzel millió szilánkot hagyva magam mögött. Dühösen fújtattam, mialatt elindultam az erdő felé.

" - Meg fogod ölni. Nem vagy elég erős, hogy kibírd. Most még talán nem vagy elég szomjas, de idővel az leszel, s csak az ő ínycsiklandozó vére felejtetheti majd veled a kínzó, égető, kaparó vágyat. Senki más, csak Ő…" - suttogta tudatom egy elborult része.

És én akkor döntöttem. Eldöntöttem, hogy soha többé nem találkozok Renesmeevel, hogy soha többé nem láthatom újra. A képek halványulni kezdtek, s a végén teljesen eltűntek. A maradványok úja életre keltek, s most már boldog képeket mutogattak.

Renesmee ellenállhatatlan mosolyát láttam, s a szívem szúrt. Összefacsarodott a gondolat hatására, hogy egyszer férje lesz, egy olyan ember, vagy vega vámpír, aki a lehető legboldogabbá teszi majd.

De tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy boldognak kellene lennem, mert ő is az, de nem ment. Azt akartam, hogy én lehessek mellette az örökkévalóságig. Megakartam óvni minden veszélytől. De én voltam a legrosszabb.

Kellett egy emlék róla. Nem bíztam az elmémben, féltem, hogy a Vele töltött pillanatok kitörlődnek az elmémből, s feledésbe merülnek. Rettegtem a vastag, fekete ködtől, ami az agyamra borulhatott.

Eldöntöttem mindent. Azt, hogy utoljára elmegyek a helyünkre, hátha érezhetem testének fenséges aromáját. Megakartam érinteni a vizet, amibe beletette a kezét. Azokat az apró hullámokat akartam megfogni, amik az Ő bőrét súrolták.

Futottam. Elkeseredésem minden erejét arra használtam, hogy odaérjek. Hétköznap volt, tudtam, hogy iskolában van. Mesélte, hogy végzős, s hogy ez az első gimnáziumi tapasztalata. Nem akartam vele találkozni, vagyis akartam, de tudtam, hogy akkor nem tudnám elengedni. Jobb volt, hogy nem vallottam be neki semmit, ennek így kellett lenni.

Reménytelenül futottam a folyóhoz, s láttam, ahogy a harmatcseppek lesodródnak a zöld levelek ívelt alakjáról a gyorsaságom miatt. A nap a vízcseppekre világított, s gyémántként csillogtatta meg őket. A madarak csiripeltek, majd messzire repültek, ahogy megérezték a közeledő veszélyt, a kegyetlen gyilkost, engem.

Újabb okot találtam arra, hogy elhagyjam Renesmeet. Nem tudtam volna a szemébe nézni azok után, hogy megöltem egy embert. Vagyis, hogy a segítsége ellenére más utat követtem. Minden indok csak záporozott a fejemre, s én fejet hajtottam előttük. Egészen addig futottam, ameddig el nem értem életem legszebb helyére. Megálltam a fák takaró homályában, nem mertem újra oda lépni, nem mertem meggyalázni újra a hely szentségét. Aztán észre vettem, egy lapocskát a földön. Rögtön oda rohantam.

" Remélem tudod, hogy Nessie belehalna ha elvesztene téged. Örülök, hogy néha megfeledkezel a képességedről, s ilyenkor zavartalanul bámulhatom a jövődet…a jövőtöket. Renesmee erről a levélről semmit sem tud, szóval ha lehet ne említsd neki. Becsempésztem abba a könyvbe, amit tegnap vitt magával. Már előre láttam, hogy hogyan fogsz dönteni, láttam, hogy félted Nessiet. De nem mehetsz el. Azt is kifigyeltem, hogy mikor érsz ide. Nessie suliban van, szóval csak gondolkodj. De ne feledd, hogy rajtatok kívül senki és semmi nem számít

Dönts jól:

Alice

Ui: én már mindent láttam"

Olvastam, s nem értettem semmit. Nessie nem érezhetett irántam hasonlóan. De Alice mindent tud. Mi lehet az igazság? Mit kell tennem? Hogyan dönthetnék jól? Mi lenne a helyes? - mélyültem el a gondolataimban.

- Örülök, hogy látlak - jött a hang a hátam mögül.

XXII. Fejezet - Eszméletlenség

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, de kérlek ne bántsatok! A függővégnek muszáj volt belekerülnie. Kérlek ne haragudjatok. Remélem tetszeni fog és megpróbálok hamar friss fejezetet hozni. Kérlek komizzatok, ugyanis nemsokára beindulnak a dolgok. Úgy döntöttem, hogy nagyrészt Josh és Nessie szemszög lesz, de megígérem, hogy Edwardé is helyet fog kapni később. Addig is puszi:
Nesszi

XXII. Fejezet- Eszméletlenség

/Renesmee szemszöge/

- Nessie! Hallasz? Kicsim ébredj! - Anya hangja egyre távolabbról szólt, egyre halkabb lett, míg végül teljesen összemosódott a csönddel. A plafon fehérsége, melyet utoljára láttam, kezdett szürke szín ölteni, s ahogy a hangok is, úgy a tiszta fehérség is megszűnt, helyébe a fekete sötétség költözött.

Éreztem a testem, nem fájt semmim. Minden békés és nyugodt volt, mintha ébren aludnék. Mintha kaptam volna egy esélyt az újrakezdésre. Megpróbáltam felemelni a karom, hogy az arcom elé emeljem, de nem láttam. Tudtam, hogy felemeltem, hogy az agyam mozgásra kényszerítette a végtagjaimat, de a szemem mégsem érzékelt semmit, hiába köröztem a karommal az arcom előtt. Hirtelen kezdett körvonalazódni egy test. Közelített, alakja fehéren csillogott, s mint egy téglalap lett volna előttem, a vonalai kezdtek kicsúszni a képből, egészen addig, ameddig teljesen be nem borította a az arcom a fény. Hideget éreztem a hátamnál és a térdemnél, majd valami puhát, ami az egész testemet körbeölelte. A következő képen egy robbanást vettem észre, s mint egy rossz, régi film elkezdtek leperegni az emlékeim. Könnyezve néztem őket, de akkor rájöttem, hogy csak azok jelentek meg, amiken Josh is rajta volt. Még egy robbanást éreztem, aztán kezdtek visszatérni az érzékeim. Hallottam, hogy a nevemen szólítanak, de egyik családtagomnak sem volt ehhez hasonló.

- Renesmee ébredj! Kérlek nézz rám! - villámcsapásként ért a felismerés, hogy mégis kinek a hangját hallom.

- Josh, te meg mit keresel itt? - kinyitottam a szememet és egy szobában voltam. Kórteremhez hasonló, mégis sokkal szebb, békésebb volt.

- Ide hoztalak. Ne izgulj, már vége - az történt, amire nem számítottam volna. Ajkai közelíteni kezdtek, majd apró csókot lehelt a számra - Ígérem, hogy soha többé nem hagylak magadra. Szeretlek .

- Mégis minek lett vége? Mi történt? - Nem mintha nem lettem volna boldog attól, hogy vele voltam. Én voltam a világ legszerencsésebb embere, vámpírja, félvére. Ott volt velem, ujjainkat szorosan egymásba fűzte, mellettem ült, le sem vette rólam a szemét.

- Annyira sajnálom drágám! Minden az én hibám, de ígérem, hogy nem teszek még egyszer ilyen meggondolatlanságot - megint elsötétült a kép, az Ő hangja is csak távolról szólt.

A pillanatok, melyet eszméletlenségben töltöttem újra leperegtek, ezúttal visszafelé. Mintha betekintést nyertem volna egy titokba, egy olyan szobába, aminek ajtaját ezeregy kulccsal őrzik, de nekem nem lett volna rá szükségem. Megint abban a tehetetlen állapotban voltam, körbeölelve a feketeséggel és a csönddel.

- Innen hogy jutok ki? - kérdeztem magamtól - Elájultam, vagy valami ilyesmi, az már biztos. Az is lehet, hogy kómába estem. Soha többé nem láthatom. Egyáltalán eltudok ájulni? Vagy kómába tudok esni? Elméletileg ez már lehetetlen. Tehát, akkor gondolkodjunk pozitívan! - utasítottam magam, s mint egy másik személyhez, úgy beszéltem. - Elméletileg nem történhet velem nagy baj. Tegyük fel, hogy most ez, ami történik, minden, amit láttam, csak egy gondolat, egy elmélet. Ezeken felül van egy fizikai világ, ahol ott van a családom, ott van Ő. Úgy kerültem ide, hogy lehunytam a szemem. Talán, ha kinyitom a szememet, akkor felébredek, mert ez nem lehet más csak egy rossz álom. Egy nagyon rossz álom, néhány fantasztikus" kiegészítővel". Tehát, akkor próbáljuk meg! - ennyivel letudtam az egyszemélyes társalgást, melyet Alicetől tanultam. Összeszorítottam a pupilláimat, majd számoltam magamban háromig és kinyitottam.

A hirtelen jött fény szinte égette a szememet. Azonnal kiakartam nyitni a szememet, de ezzel várnom kellett, így pár pislogás után újra megpróbáltam hosszan fókuszálni a körülöttem lévőkre. Az illatok alapján már felismertem őket, de mivel nekem egy picivel rosszabb a szaglásom és a hallásom az átlagos vámpíroknál, így nem bíztam ezekre az érzékeimre a dolgot.

- Renesmee! Kicsim, ugye jól vagy? - kérdezte anya, aki a bal oldalon állt, társaságában Aliceel és Carlisleal.

- Erre a kérdésedre anyu, még nem tudok pontos választ adni - suttogtam, ő pedig megnyugtatóan végigsimított a homlokomon.

Körbenéztem a szobában, láttam, hogy Rosalie is ott áll, láttam, hogy mozog  a szájuk, gondoltam beszélnek, ám elterelte a figyelmemet két súlyos, gondterhelt tekintet és egy kéz, ami az enyémet fogta.

Biztos, hogy Carlisle is látta. Biztos, hogy mindent tud, hisz ha pont akkor ért a kezemhez, amikor azt az egészet láttam, akkor nagy a valószínűsége, hogy ő is tudja.

- Nessie! Biztos minden rendben van? Olyan, mintha nem is hallanád amit mondunk - beszélt hozzám Rosalie.

- Sajnálom, de igen, jól vagyok, csak egy kicsit kimerültem. Zavarna titeket, ha beszélek Carlisleal és Aliceel hatszemközt? - néztem anyára és Rosra.

- Dehogy zavar. Mi akkor ki is megyünk. Lemegyek segítek Esmeenek. Főz neked valami finomat - mosolygott anya, majd Rosalieval együtt kimentek a szobából. Hallottam a magas sarkúk éles koppanását a fán, egyre távolabb, halkabban. Mikor a koppanások a járólapokról verődtek vissza, s már szinte teljesen eltűntek, akkor vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam.

Na most, hogyan tovább? Tudja? Vagy szerencsém volt? Kezdjek mentegetőzni, vagy húzzam az időt? Ha halasztom a dolgot és Carlisle tudja, akkor már abban is biztos lesz, hogy a szemébe hazudok. De anyáék mégis csak a földszinten vannak. Könnyen meghallhatják, hogy Róla beszélünk.

Tovább titkolózni! - utasítottam magam.

- Carlisle! Mi történt? - ez elég tág fogalom. Ha közvetítettem neki a gondolatom, akkor megmondja, ha pedig nem látta, akkor mond valami mást. Nem szabad konkrét dolgot kérdeznem. Csak kertelnem kell. Nem lesz nehéz. Remélem. Soha nem szerettem hazudni, addig nem is tettem, ameddig nem volt szükséges. Carlisle és Esmee elől nagyon nehéz eltitkolni valamit, mert tudom, hogy mennyire szeretnek. Minden mozdulatukban ott van a féltés, az óvás, a szeretet.

- Hát a szervezeted eléggé összezavarodott. Sokkal több vámpír táplálékot vettél magadhoz, mint emberit. A sebezhető feled legyengült, így elájultál. Kimerítetted a tested és nem pótoltad a tápanyagot - sorolta. Tehát vagy nem akarja elmondani, vagy nem tud semmiről. Alice az ajtóba állt, Carlisle pedig az ágyam előtt volt, háttal a nagynénimnek.

" Nem tudja" - Alice fejcsóválva és nagyon artikulálva beszélt. Nem is lehetett beszédnek nevezni, hisz nem hagyta el hang a torkát, inkább eltátogta. Nagyapám semmit sem láthatott belőle. A titok súlya ami a testemet nyomta felébredésem óta, hirtelen kettétört. A  kisebbik egyszerűen legördült, mikor megtudtam, hogy Carlisle nem sejt semmit. A nagyobbik rész ott maradt rajtam, mert tovább kellett hazudnom a családomnak. Elképesztően nehéz volt, de amint Joshra gondoltam az egész pihekönnyűvé vált. Tudtam, hogy az érzéseim erősebbek, hogy soha nem tapasztaltam még ilyen szintű szeretetet, valóságos szerelmet.

- Köszönöm Carlisle. Lemehetek a nappaliba? - kérdeztem.

- Előbb próbálj meg felállni, aztán lekísérünk. Meg kell ígérned, hogy először eszel valami ennivalót, és csak később mész el majd vadászni.

- Ígérem. Alice, ugye elkísérsz majd? - beszélnem kellett vele. Ő volt az egyetlen, akinek elmondhattam mindent. Eleinte inkább Rosalieval voltam jóban, de az még gyermekkoromban volt. Az idő elteltével kezdtünk eltávolodni, hisz iskolába jártam, új barátokat szereztem. Ő pedig az ideje nagy részét Emmett bácsival töltötte.

- Persze, de most menjünk. Segítek felállni - odalépett mellém. Carlisle is aggódó pillantásokkal követte az egészet.

Lassan felültem. A rajtam lévő takaró szélét felhajtottam. Először lelógattam az ágyról a bal, majd a jobb lábamat, aztán szembenéztem Aliceel. Mosolyogva állt előttem.

- Megnéznéd, hogy feltudok-e állni? - kérdeztem kedvesen, mire nénikém vigyorogva a  jövőt kémlelte kis ideig, három szívdobbanásnyi időig.

- Állj fel, maradj mozdulatlan egy kicsit, aztán indulhatunk - vigyorgott. Óvatosan feltápászkodtam, mivel ha nem vonzott a vér, vagy a vámpír felem nem uralkodott rajtam, akkor könnyedén elestem. Ez szinte sosem fordult elő vadászat során, mikor éreztem a falevelek illatát, a barna földön heverő fenyőlevelek aromáját. A kedvencem mégis a víz volt. Van aki azt mondja, hogy a víznek nincs is illata. Számomra van. Kristálytiszta és bódító.

Mikor mind a két lábam a talajon volt, én pedig már nem támaszkodtam meg semmin sem, magamban tízig, végül elindultam. A szemeimet kinyitottam, pedig fel sem tűnt, hogy esetleg becsuktam volna.

- Nessie biztos le akarsz menni? Itt is megeheted az ebédet - Carlisle aggódva figyelte a lépteimet, Alice pedig mögöttem táncolt.

- Persze. Jót fog tenni a társaság - beletelt egy kis időbe mire leértem. Rosalie a lépcső tövében várakozott, Jasper a tévét nézte, anyu pedig Esmeevel a konyhában főztek.

Az egyik nyitott ablakon beáramló levegő felém sodorta a kedvenc ételem illatát. Amint megéreztem Forks friss, üde levegőjét elárasztott a boldogság.  Csak pár lépcsőfok volt ugyan, de kedvem tartotta megállni. Megkapaszkodtam a korlátban, szemeimet lehunytam, s annyi oxigént szívtam a tüdőmbe, amennyit csak tudtam. Éreztem, hallottam, ahogy mindenki megmerevedik a szobában. Mikor kinyitottam a szemem hat óvó szempárral találtam magam szemben.

Emlékeimben felidéztem ugyannak a helynek az illatát, ahol Josh-sal szoktunk találkozni. Pontosan ugyan olyan volt. Rettentő sok kellemes érzés öntött el. Boldogság, jókedv, szeretet, kíváncsiság, szerelem és még sorolhatnám. Ezekre csak két érzelmem vetett árnyékot, a bűntudat és a félelem.

Mindig tombolt bennem a hazugságom okozta kín, karöltve kísért engem a rettegéssel. Josh hiánya lecsapott rám, de vigasztalt a tudat, hogy egyszer újra láthatom. Biztos, hogy fogok még vele találkozni, nem lehet itt vége, nem tűnhet el minden. Minden egyes Vele töltött összes pillanatot lepörgettem magamban. Mikor éreztem, hogy a szerelem az a többi "kiegészítő" érzelmet elnyomja, boldog vigyorral az arcomon kezdtem szaladni anyáék felé.

- Mitől ez a jó kedv? - kérdezte Esmee.

- Jól vagyok, mindjárt kisüt a nap, a madarak dalolnak, finom illatok terjengnek a házban, nem beszélve az üdítő erdei aromáról. Mi lehetne ennél szebb? - anya és Esmee arcára is nyomtam egy puszit és leültem az egyik székre.

- Engem meg sem ölelsz? - Ros duzzogva lépett Jaz mellé.

- Így mindjárt másabb - szorított ő is magához.

Odarohantam hozzájuk, s mindkettőjüket magamhoz szorítottam. Mikor elengedtem őket, Rosalie kivett egy tányért a konyhaszekrényből, evőeszközökkel és egy pohárral együtt, majd elkezdte teríteni az asztalt.

Mindenki bevonult a konyhába, csak Jasper és én maradtunk a nappaliban. Újra Joshra gondoltam, arra mérhetetlen szerelemre amit iránta érzek. Hisz álmodozni szabad nem?

- Ki a szerencsés? - kérdezte egy hang mögöttem.

PLS. Komikat!