XXXII. Fejezet - Félreértés

Sziasztok!
Bocsi, hogy csak most hoztam a fejezetet, de suli meg minden…gondolom ti is ezen estek át, szóval szerintem megértitek. A függővég miatt nem vállalok felelősséget. Szerintem kicsit semmilyen feji, de a következő biztos, hogy jobb lesz.
BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNOK NEKTEK!
Puszi:

Nesszi

A jövő szerelme
XXXII. Fejezet - Félreértés

/ Josh szemszöge/

A föld összes csodáját  odaadtam volna, hogy ismerjem minden mozdulatát. Annyira szerettem volna annak a Jacobnak a helyében lenni… A sors furcsa fintora volt felém, hogy Nessie itt volt, centikre tőlem, csak a forró levegő választott el minket egymástól, s én mégis arra gondoltam, hogy mennyire jó lehet a barátjának. Itt volt, de én nem tudtam felhőtlenül örülni.

Szomorúan feküdtem az ágyon, míg ő meglepett arckifejezéssel tornyosult fölöttem. Nem tudtam mi az oka ennek, hisz csak egy apró kérdést tettem fel, ami inkább hangzott megállapításnak mintsem valódi tudakolásnak. Amúgy sem gondoltam komolyan. Bár az életemet is odaadtam volna Nessieért, ő sosem akart elveszíteni, én pedig nem akartam egy vérfarkas elé rohanni azért, hogy megtudjam mikor viccel. Kellemesen szórakoztam vele, amikor átvert, nem voltam sem csalódott, sem elkeseredett. Eufórikus álomban úsztam, mert mindem mosolya azt jelentette, hogy jól érzi magát velem.

Eszmefuttatásomat az szakította meg, hogy Nessie karjai eltávolodtak, ahogy jobban szemügyre vettem a helyzetet ő már ült, tőlem fél méterre.

Talán rosszat mondtam? Megbántottam?

- Mi a baj? - simítottam végig a hátán. Először legszívesebben elkaptam volna a tenyerem mielőtt hozzá érek, de amikor meghallottam heves szívdobogását azonnal megváltozott a véleményem. Tudtam, hogy minél többet engedek meg magamnak annál nehezebb lesz titkolnom, hogy mit érzek iránta. De nem bírtam. Szükségem volt arra, hogy mellette lehessek.

- A barát szót, hogyan érted? - remegett meg a hangja, vagy csak én képzeltem, azt már nem tudom.

- Úgy mint egy párt. Mint a párodat - kezdtem magyarázkodásba, de gyorsan hozzátettem amikor felém fordult - csak vicceltem, nem gondoltam komolyan. Sajnálom, hogyha megbántottalak.

- Jacob és én nem vagyunk együtt - jelentette ki teljes magabiztossággal. Nem tudtam levegőt venni, annak  ellenére, hogy úgy éreztem, most van rá a legnagyobb szükségem. Olyan gyermeki izgatottság uralkodott el rajtam, ami még soha ezelőtt.

- Akkor ti… - hebegtem össze vissza.

- Csak barátok vagyunk - nézett mélyen a szemembe. Nem tudtam megszólalni. Az összes mondanivalóm a torkomra forrt, ahogy jobban szemügyre vettem Őt. Lehetetlennek tűnt, de minden pillanattal egyre szebbnek láttam. Ajkai csillogtak, csakúgy mint elképesztően gyönyörű arany szemei, haja lágyan omlott a vállára, bőrének halvány színe, tökéletessége egy porcelán babára emlékeztetett. Törékeny, gyönyörű. A világon nem volt megfelelő szó arra, hogy kifejezzem milyen varázslatos is.

Megakartam csókolni, már majdnem közelíteni kezdtem ajkai felé, amikor megszólalt az okosabbik felem, amelyik nem akarta elveszíteni Nessiet azért, mert nem tudok parancsolni a szívemnek. Utáltam ezt a felemet, túl logikusan gondolkodott, nem mert kockáztatni, én pedig nem tudtam legyőzni. Uralt engem. Ilyenkor mindig átkoztam magam amiatt, hogy nem merek cselekedni, de amint kikerülök Renesmee bűvköréből, már visszatér a józan gondolkodásom, és tudom, hogy helyesen döntök.

- Hát akkor  sajnos nem lesz kitől megkérdeznem - jegyeztem meg lezseren, s megtörtem a szemkontaktust, amit sokkal tovább tartottam, mint kellett volna.

Feszültség uralkodott köztünk, olyan volt, mintha ő is kínosan érezné magát. Természetes volt, hogy én rosszul éreztem magam amiatt, mert nem feltűnésmentesen bámultam, de arról végképp nem volt fogalmam, hogy ő miért ilyen nyugtalan. A szíve hevesen kalimpált, a kezem már egy ideje lecsúszott a hátáról, s az ujjaim az ágyneműt markolták.

- Öhm - fordult felém lesütött szemekkel. - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk vadászni?

Annyira szép volt…Kezeivel maga mellett támaszkodott, a padlót szuggerálta. Ismét mozgatni kezdtem a tenyeremet a hátán, majd  ujjaimmal a vállán köröztem. Nem bírtam megállni, hogy az arcába hullott haját ne simítsam a füle mögé. Ő csak ült, mozdulatlanul, de a légzése egyre szabálytalanabb lett, szívverése az egekbe szökött, én pedig elkeseredtem. Hirtelen ébredtem az álmodozásomból, azonnal magam mellé szorítottam a karjaimat.

- Örülnék neki - nyögtem rekedtes hangon. - de nem fognak a szüleid aggódni érted? - kérdeztem.

Hirtelen pattant fel az ágyról, olyan volt, mintha szellemet látott volna.

- Nem, dehogy - tekintete homályos volt, fejét lehajtotta - most már nem - eresztett meg felém egy aprócska mosolyt. - Eldöntöttem, hogy megyek veled vadászni, szóval ha anya kérdezi, hogy merre járok, akkor Alice válaszol neki - fogta meg a kezem, s húzni kezdett. Nem kérdezősködtem, csak hagytam, hogy azt tegye, amit szeretne.

A bejárati ajtót csak becsapta, nem volt furcsa, hisz már akkor sem volt bezárva, amikor ide hoztam őt. Kézen fogva szaladtunk egyre beljebb az erdőbe. Mellette suhanni teljesen más dolog volt, mint egyedül rohanni. A kettő ég és föld volt egymáshoz képest. A szellő - melyet gyorsaságunk keltett - meglibbentette Nessie haját, s én minden alkalommal elkaptam egy keveset a mámorító illatból. Egy szempillantás alatt fékezett le. Már alkonyodott, a zöld lombokon átsütött a lenyugvó nap utolsó sugara. Nessie megdermedt, majd rám nézett,arcán levakarhatatlan mosoly ült.

- Verseny? - kérdezte bátortalanul.

- Milyen verseny? - viszonoztam boldogságát lágyan.

- Vadászverseny. Aki hamarabb elkap egy állatot és végez vele az nyer - engedte el a kezem, s már majdnem futásnak eredt, de én megállítottam.

- Mi a díj? - elszántan néztem őt, ahogy beharapja az alsó ajkát és mély levegőt vesz.

- Hát mivel úgy is én győzök - nevetett - egyezzünk meg abban, hogy elég nekem az a dicsőség, hogy megvertem egy újszülöttet - lépett közelebb.

- Mily' kegyes a kisasszony - fogtam meg a kezét, s a régi szokásokhoz hasonlóan apró csókot nyomtam rá. - de mi történik, ha valamilyen csoda folytán a szerencse mégis mellém pártol?

Mosolya megremegtette halott szívemet, ujjait leheletfinoman fonta össze az enyéimmel, s közelebb lépett. Egyre csökkent az ajkaink között a távolság, majd fejét oldalra billentette, s a fülembe suttogott.

- Azt majd akkor eldöntöd. Leszek olyan rendes, hogy nem kell kínos helyzetbe hoznod magad előttem, ha veszítesz. Mert úgyis veszítesz - kuncogott édesen. Egyik tincse hozzáért az arcomhoz, szemeimet akaratlanul hunytam le, hogy a képzeletem szabadjára engedjem. Rosszabbik énem akarata azonnal szárnyalni kezdett, s már lejátszódtak bennem a pillanatok.

Legszívesebben magamhoz rántottam volna, lassan, óvatosan söpörtem volna el a haját az arcából, hogy láthassam tökéletes vonásait. Lágyan érintettem volna számat ajkaihoz, csak apró, édes puszikért, hogy aztán szenvedélyesen szerethessük egymást.

Gondolatmenetem akkor illant el, amikor azon kaptam magam, hogy az erdő közepén állok,  teljesen egyedül. Renesmee felejthetetlenül dallamos nevetése zengte be a környéket, de nem zavart, hogy valaki ránk talál. Elég messze voltunk már a kis háztól, és senki más illata nem terjengett a levegőben, csak Nessie-é. Követni kezdtem a hangját, s próbáltam nesztelenül megközelíteni.

A fák és a bokrok egyre sűrűbben kapcsolódtak össze. Csak a folyó zubogása lett egyre hangosabb. Nessie illata újra befurakodott az elmémbe, s ahogy lépteim közben felemeltem a fejemet megláttam Őt. Szerelmem hátratett kézzel, ragyogó mosollyal az arcán dőlt neki egy fának. A szél fújni kezdett, s ezzel két növényevő vérének aromáját sodorta felénk. Vártam, hogy Renesmee futásnak eredjen, de ő csak mozdulatlanul hevesen dobogó szívvel, elszánt tekintettel meredt rám.

Hallottam - s amikor oldalra pillantottam láttam is - hogy a folyó másik partján éppen két őz van. Futólag Nessie-re néztem, hogy kezdhetjük, de ő csak nevetve hozzátette.

- Adok egy kis előnyt, hidd el, szükséged lesz rá.

Már tudtam, hogy ha győzök, akkor mit kérek tőle. Támadó pozícióba lendültem, s rávetettem magam a kisebbik állatra. Miközben táplálkoztam végig csak az járt a fejemben, hogy a karjaim közt fogom tartani, a testünk szorosan, egymáshoz préselődve fog mozogni. Táncolni akartam vele. Ez volt az egyetlen módja, hogy a legtermészetesebben simuljak hozzá.

Percekig fogtam a vergődő élőlényt, majd amikor már egyetlen csepp sem folyt a számba, felpattantam, s visszaugorva a másik partra győztes ábrázattal néztem farkas szemet Nessievel, aki folyamatosan csak kuncogott.

- Győztem - léptem hozzá közelebb. - Szóval, a kívánságom…

- Állj, állj! - tette apró mutató ujját a számra. - Nem nyertél - jegyezte meg.

- Dehogynem - forró, selymes bőre égette az ajkaimat. Nem tudtam betelni a látványával, ahogy sugárzó tekintetét az enyémbe fúrta. Szívszorítóan gyönyörű volt. Elvesztem tökéletességének tanulmányozásában. Soha nem láttam még nála szebb nőt a földön, s ez nem csak a vámpírgéneknek volt köszönhető. Kívülről-belülről ragyogott. Elfelejtettem, hogy válaszra várok, csak Ő létezett számomra.

- Gyorsabb voltam.

Előhúzta a - még mindig - háta mögé bújtatott kezét, s gyorsan felemelte. Időm sem volt ráeszmélni, de egy apró tollpihe hullott a mellkasomra. Ólomként nehezedett rám, Renesmee tenyere már a vállamon pihent. Az apró, más esetben súlytalannak tűnő toll most elképzelhetetlen súlyt jelentett. Elvesztettem az alkalmat, hogy táncolhassak vele. Gyerekesnek éreztem magam, talán az is voltam, de számomra ez sokat jelentett volna.

Nessie arca hirtelen vált ijedté, majd boldoggá. Nem értettem miért ingadozik az érzelmi állapota, de ő azonnal megmagyarázta.

- Visszakaptad - nevetett. - Majd' szívrohamot kaptam, ha ez lehetséges, amikor kijelentetted, hogy beszélgetsz Jakeel, aki mellesleg még egyszer megjegyzem, hogy vérfarkas- tartott szünetet. - De most megbosszultam. Nem szeretnék sebet okozni a büszkeségeden - folytatta. - Csak nem képzelted, hogy pont egy madárral csillapítom a szomjam?

Azt hitte, hogy azért vágok olyan képet, mert legyőzött. Először a düh csapott fel bennem, amiért nem képes észrevenni, hogy megőrülök érte, aztán az öröm lángolt bennem, amikor rájöttem, hogy a kérésem még megvalósítható.

- Komolyan azt hiszed, hogy szomorú lennék amiatt, mert valamiben gyengébbnek bizonyulok? Nem veszed észre? Még mindig nem látod? - hangom türelmetlenül csengett, a szíve hevesen dobogott.

XXXI. Fejezet /2.rész/ - Képek

Sziasztok!
Itt a következő fél fejezet. Remélem tetszeni fog. Ezen a héten jön a következő, de nagyon szomorú vagyok. Az előző részhez, csupán 1 komment érkezett. Ez most azért volt mert rossz a fejezet? Kérlek írjatok, mert nem tudom, hogy mi az, ami tetszett nektek benne, vagy mi az, ami nem. Írjatok. Pls.
XNesszi

U.I.: Kellemes Olvasást!

A jövő szerelme
XXXI. Fejezet /2.rész/ - Képek

/Renesmee szemszöge/

Olyan jó érzés volt hideg testét átkarolni. Mindent kiűzött a fejemből. Anélkül, hogy tudott volna róla a világ legboldogabb lényévé tett, elfeledtetett velem minden bajt, csupán egyetlen mozdulatával. A szívem hevesen kalapált, ahogy keze a lapockám és a csípőm között mozgott újra és újra. Takarón keresztül is teljesen lebilincselt lágy érintése. Mélyeket lélegeztem kellemes illatából, fejemet a vállára hajtottam, kezeimmel akaratlanul öleltem körül a nyakát.

Tökéletes volt minden, de a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Ez a csoda, ugyanis nem lehetett az enyém. Soha, és ezzel teljesen tisztában voltam, mégis minden erőmmel kapaszkodtam belé, hogy a lehető legközelebb tudhassam magamhoz.

- Mindent elrontok - motyogtam a sírás közepén. Miért kellett nekem valaki olyanba beleszeretnem, aki egyáltalán nem érez így irántam?

- Shhh Nessie, - simított végig a hajamon - nekem bármi bánt elmondhatod - ajánlkozott. Mégis hogy mondhattam volna el?

Van az, az érzés, amit talán életében egyszer mindenki megtapasztal. Mikor kiakarod mondani, ordítani akarod, hogy mi nyomja a lelked, de egy árva hang sem jön ki a torkodon, mert tudod, hogy úgy sem figyelne senki. Engem ez az érzés mindig megijesztett. Kicsinek éreztem magam tőle, nagyon gyengének.

- Mond el, kérlek - tolt el magától egy kicsit, s kezeivel letörölgette a cseppeket az arcomról.

Mikor a fátyolos takarás a szemeim elől eltűnt, s belenéztem vérvörös íriszeibe tudtam, hogy szeret. Hacsak barátként is, de szeret. Ez éltetett. Azt mégsem mondhattam, hogy miatta sírok, így inkább a második legelkeserítőbb gondolatomat osztottam meg vele.

- Apával van gond - húzódtam el tőle kelletlenül, s helyet foglaltam az ágyon. Ő is követte a példámat.

- De ugye jól van? - kérdezte aggodalmasan. Egy olyan személyért volt képes aggódni, aki a halálát akarta, aki egy másik kontinensre képes volt elutazni azért, hogy megtalálja. Mély levegőt vettem, nem tudtam, hogy avassam be a dolgokba, vagy titkoljam el. Aztán beugrott, hogy milyen következménye lett a hallgatásomnak, s azonnal észbe kaptam.

- Európába ment, hogy megkeressen téged - hadartam gyorsan. - Azt hiszi, hogy ott vagy és hogy veszélyes vagy. Én próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön haza, de túl makacs. Pocsék nyomkövető, anyának és nekem pedig már nagyon hiányzik. Elhanyagoltam a barátaimat. Mindent elrontottam - zokogtam újra. Josh a mellkasára húzott, s végigdőlt velem az ágyon. Mozdulatlanul, csöndben feküdtünk egy jó ideig. Szánalmasnak éreztem magam. Minden gondomat a nyakába zúdítottam, nem éreztem helyesnek.

- Akarod, hogy Edward után induljak? - kérdezte teljesen higgadt hangon, mintha annyit akart volna megtudni, hogy mennyi az idő.

Azonnal felemelkedtem róla, egyik kezemmel megtámaszkodtam mellette. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy elment az esze? Vagy hogy megőrült? De nem tudtam, csak halkan nyöszörögni.

- Ne, kérlek ne csinálj semmit. Én nem azért mondtam, csak….csak nem nagyon tudom ezt mással megbeszélni. Nem miattad történt, nem neked kell rendbe hozni.

- Már hogyne miattam történt volna. Apád engem keres, nekem kell elmagyarázni, hogy nem akarok senkit sem bántani - ült fel.

- Itt nem ez a lényeg - fordítottam el a fejemet. Utánam kapott, fejemet visszafordította maga felé. Ajkainkat csupán milliméterek választották el egymástól, orrom súrolta az övét. Mellette ültem, egyik keze a derekamra csúszott, a másik pedig az arcomat simogatta.

- Akkor mi az? - lehelete édesen cirógatta a számat, késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, hogy magamhoz szorítsam, s ne engedjem el. Szívverésem ismét a magasba szökött, mint minden egyes alkalommal amikor túl közel kerülök hozzá, vagy amikor meglátom. Már leperegettem magam előtt a képeket, ahogy eldőlünk az ágyon, ő magára húz, s csak egymásra figyelünk.  Nem volt szabad ilyenekre gondolnom, ezek csak megnehezítették a "csak barátság" elviselését.

- Építettem magam köré egy falat. Már vagy tizennégy éves koromban. Azt hittem, akkor minden jó lesz, hogy akkor majd boldogabb leszek. De tévedtem. A fal valahol leomlott, egészen apró helyen, de ennyi elég volt ahhoz, hogy minden rossz, amit távol akartam tartani magamtól, a védővonalamon belülre kerüljön. Te vagy az egyetlen akivel kicsit kitudok szabadulni a rossz dolgok közül - sütöttem le a szemem. Végre kiszakítottam magam a bűvköréből, de csak egy egészen apró időre.

- Hol van az a fal? Ha kell a földdel teszem egyenlővé - mosolygott. Nem gúnyolódásnak hatottak szavai, hanem játéknak, s gondolkodás nélkül viszonoztam azt.

- Én kiteregetem neked a legféltettebb dolgaimat, te pedig mindent semmibe veszel? - néztem rá tettetett haraggal. Készültem, hogy felálljak, ám ő visszanyomott az ágyra és felém tornyosult.

- A fal lerombolását úgy értettem, hogy bármiben segítek amiben csak tudok - bűnbánó arca láttán nevetnem kellett - Mi az? - értetlenkedett.

- A legféltettebb dolgaim kiteregetését én pedig úgy értettem, hogy ne hidd, hogy nem látok át rajtad - mosolyogtam, majd megfordítottam a helyzetünket.

- Úgy látom meg kell kérdeznem a barátodtól, hogy hogyan láthatok át rajtad?

XXXI. Fejezet /1. rész/ - Képek

A jövő szerelme
XXXI. Fejezet - Képek

/Josh szemszöge/

Sosem gondolkoztam ezelőtt ilyeneken, sem emberként, sem vámpírként. Érezni azt a lelki elégedettséget, azt az őrületes boldogságot, amit az Ő közelsége váltott ki belőlem leírhatatlan volt. Hogy tudja egy földi, átlagos lény elvenni minden szabadságvágyamat? - kérdeztem magamtól. De a válasz, egyszerűbb volt, mint hittem: Ő nem földi, hanem földöntúli, nem átlagos, hanem varázslatos, és nem lény, hanem egy szikrázó személyiség. Megfosztott az elvágyás és az ismeretlen megismerésének tudatától és különös érzésétől, az összes érzékemet csak Ő töltötte be. Egyetlen egy kívánságom volt, hogy vele legyek.

Puha bőre lágyan simult az enyémhez, úgy szorított magához, mint még soha senki. Szíve egyenletesen dobogott forró mellkasában, édes lehelete az államat súrolta, ahogy fejét megmozdította, s ajkait a nyakamhoz érintette. Keze a mellkasomon pihent, én pedig csak Őt néztem. Nem volt semmi másra szükségem, csak Rá. Teljesen hozzám bújva pihent, boldog mosollyal a száján. Annyira megcsókoltam volna….

Meg sem lepődtem a gondolataim elkalandozásán, szinte magától értetődő volt, hogy ilyet vált ki belőlem. Teste minden porcikája vonzott, ujjaim égtek azok hiányától, így én legyőzve a lángoló kínt végigsimítottam a haján. Halk sóhaj szakadt fel belőle, ami először félelemmel, majd hatalmas megnyugvással töltött el, amikor még közelebb húzódott. Ahogy tovább simogattam, egyszer csak megremegett.

Pánikba estem, s a leghamarabb fel akartam kelni, de rájöttem valamire: fázik. A pulóverem nem volt elég arra, hogy megvédje a hidegtől, tőlem, így lassan feltápászkodva a közeli szekrényhez akartam araszoltam. Az ágy nyikorgással kísérte tevékenységem, aminek kicsit sem örültem. Olyan elbűvölően aludt, hogy nem lett volna szívem felébreszteni. Lépteimre ügyelve haladtam a szekrényhez, amiben sajnos nem találtam  semmit.

Először néztem körül, mióta behoztam ide Nessiet. A szoba kifinomult ízlés szerint volt berendezve, családtagjaim közül, talán Ashley volt ilyen visszafogott és szelíd valamikor….Kiléptem a légtérből, s azonnal úgy éreztem, hogy megfulladok. Renesmee bódítóan fenséges illata halványodott, s vissza akartam menni, hogy nagy levegőt vehessek, s a mellkasomba zárhassak egy darabkát belőle, de erőt vettem magamon, s elindultam keresni számára valami meleget.

Egy szintén visszafogott előtérben találtam magam, aminek az egyik oldalában egy ajtó húzódott. Gondolkodás nélkül léptem be, s a meglepettség azonnal leterített. Nessie aromája belengte a szoba minden részét, a zöld szín mélysége visszatükrözte annak különlegességét. Minden módon Ő volt. A hangulata, a fénye, a megnyilvánulása. Ez az Ő szobája volt. Középen egy ágy húzódott, amin egy sötét takaró volt. Felkaptam, de amikor megakartam fordulni a tekintetem megakadt valamin. Képek. Képek sorakoztak az íróasztalon, és összetörtem. Nessie egy barna hajú fiút ölelt az egyiken, és mindketten mosolyogtak. Az Ő szerelme - dübörgött bennem. Hisz miért is gondoltam, hogy még szabad? Biztos szereti, látszik rajtuk.

Borzalmasan fájt, hogy Nessie mást csókolhat, vagy mással tölti a legszebb pillanatait. Rettentően felkavaró élmény volt, a szívem - mely már hónapok óta nem dobogott - kezdett darabokra hullni, s mind savként kezdett belülről marni.

- Szia - hallottam Renesmee hangját a hátam mögül. Köszönésére felé fordultam, és azt hittem elsírom magam. Gyönyörű volt, de mielőtt eltudtam volna merülni tökéletességének tanulmányozásában ismét a fekete hajú fiú képe jelent meg előttem. - Köszönöm, hogy behoztál - suttogta, majd közelebb lépett. Fel sem tűnt, hogy felébredt, annyira rosszul éreztem magam a fotó láttán.  Tétován álldogáltam az ágya mellett, kezemben a takaróval. Arany szemei megbabonáztak, lábaim önálló életre keltek, s lassan haladtam felé, majd mikor már csak egy lépés távolság volt köztünk a hátára terítettem a takarót, majd áthúztam a vállai felett, hogy az egész felső testét belepje.

- Jól vagy? - kérdeztem  zavart tekintete láttán az állapotára.

- Persze, csak…- kapkodta a levegőt…- csak nem tudom…hogy kerültem ide - válaszolt.

- Rád találtam az erdőben, és biztonságos helyre akartalak vinni, mielőtt kitör a vihar. Ez a ház volt a legközelebb, így behoztalak, remélem nem baj - mentegetőztem.

- Dehogy. Ez a régi otthonom volt, de azóta elköltöztünk - hosszú pillanatokig csak hallgattunk aztán a csöndet az ő törte meg - azt hiszem, hogy beszélnünk kellene valamiről.

Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó, olyan bűntudatosan mondta.

- Amiről csak szeretnél - csúszott ki a számon, s idegesen a tarkómra simítottam a kezem.

- Látod ezt a képet? - kérdezte, s ahhoz a fotóhoz lépett, ami ez előbb tönkre tett mindent.

- Igen - motyogtam egy helyben állva, s csak a fejemet fordítottam Renesmee irányába.

- Ő itt Jacob,  anya legjobb barátja, és nagyon jóban vagyunk - hát persze hogy abban -  Annyinak néz ki mint én, de sokkal idősebb. Ő nem ember, nem vámpír, hanem vérfarkas - mondta.

Elmondta, ahogy Katarina megjósolta. Az én mindent tudó nővérkém.

- Nessie - akartam belekezdeni, hogy elmondjam mi történt a múltkor, amikor megtámadtak engem a vérfarkasok. Kezdett összeállni a kép, de nem egészen, ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy beszámoljak neki.

- Ne…kérlek - hallgattatott el, s elém sietett. Mellkasainkat csupán centiméterek választották el egymástól, én pedig azt hittem, hogy remegni kezdek. Majd' szétrobbantam a tehetetlenségtől, az iránta érzett szerelmemtől, amit már nem tudtam uralni.

- Sajnálom, hogy nem szóltam neked a farkasokról, én nem akartalak veszélybe sodorni, kérlek bocsáss meg, nem akarlak elveszíteni - kezdett zokogásba, s én magamhoz húztam. Azt, mondta amit én hallottam?

- Nem akarlak elveszíteni, kérlek - ölelt. Teljes akarattal szorított magához, Elhittem, hogy ez nem csak egy meggondolatlan reakció a részéről. Elhittem, hogy Ő meg akart engem ölelni. Kezeim a hátát simogatták, arcomat a hajába temettem, így lélegeztem be illatából egyre többet és többet. Szíve vadul kalapált, karjaival a nyakamba kapaszkodott, én pedig nem akartam elengedni.  Sírt, és én mindent megadtam volna, hogy ne legyen letört. Forró könnyei végigfolytak a nyakamon,  és felmelegítették a hideg bőrömet.

A szoba közepén álltunk ölelkezve, én pedig mindent kivertem a fejemből, kivéve Őt. Őt, akibe lehetetlenül szerelmes lettem, Őt, akinek látványa és közelsége bearanyozta a napomat, s elfeledtette velem, hogy mi is vagyok.

- Soha nem fogsz elveszíteni - ígértem.

XXX. Fejezet - Kérlek, kérlek, kérlek

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Ne öljetek meg! A főoldalamon játék van, a nyeremény pedig hamarabbi friss a győztesnek. Remélem, hogy tetszeni fog a feji. Kellemes olvasást! Pls. Komikat!!
Puszi:

                                                        Nesszi              

A jövő szerelme
XXX. Fejezet - Kérlek, kérlek, kérlek

/ Renesmee szemszöge/

A tegnapi nap nagyon mozgalmas volt. Seth sikeresen hazajutott, s az is kiderült, hogy Joshnak nem esett baja. Anya telefonált Carlislenek, aki ellátta Jacobot. Gyorsan meggyógyult, de még azért kötelező pihenő időszakra volt "kiírva". A határátlépésből nem lett gond, mivel vészhelyzetről volt szó.  Sam megkérte Carlislet, hogy pár farkas léphessen a területre, amolyan védő célból. Alice meggyőzte őket, hogy az idegen - nekünk megtestesült, arccal felruházott, Josh nevű személy - nem fog újra ide térni, így hála neki, csak egy éjszakáról volt szó. Ennyi időre bomlott föl a két fajt elválasztó határ.

A nap végére kicsit megnyugodtam, de az éjszaka ennek borzalmas ellentéte volt. Szörnyű rémálmok gyötörtek, és egyszerűen nem bírtam elaludni. Akkor végre meghoztam a döntésem. "El mondom az igazat".

Órákig rágódtam a dolgon, minden lehetőséget számba vettem. Életem egyik legnehezebb pár órája volt. Lelkileg felkészítettem magam a helyzetre, legalább is próbáltam. És egyetlen megoldást találtam: A fal.
Az a fal, amit eddig annyiszor erősítettem magamban, az volt az egyetlen esélyem. Csak az tudott megvédeni. Olyan volt számomra, mint egy menedék. Kívül tartotta a szörnyűségeket és teljes biztonságban éreztem magam mögötte. Erre volt szükségem, hogy a szüleim szeme elé tudjak állni. Így tudtam volna elviselni megvetésüket és gyűlöletüket.

Reggel félig megkönnyebbülten ébredtem, s boldogan tudatosult bennem, hogy végre eljött a nap, amikor mindenre fény derül. Már hajnali ötkor készen voltam és lent a konyhában vártam. Anya csinált  reggelit is, de nem voltam valami éhes és csak azt szerettem volna, hogy apa végre telefonáljon és hazahívhassam.  Egy ilyen dolgot nem illett volna telefonon közölni.

"Szia apa, jó, hogy hallom a hangodat. Képzeld mi történt! Megismerkedtem azzal az újszülöttel aki miatt te Európába mentél és van egy még jobb hírem. Vegetáriánus akar lenni ezért már hetek óta hazudozok nektek és titokban tartom, hogy találkozunk. És mellesleg beleszerettem. Várlak haza, siess!"  - még a puszta gondolatba is beleremegtem.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy a repülő amire felül nem egy darabban érne földet. Személyesen kellett elmondanom. Látnia kellett, hogy nincs semmi baj, s hogy ez az egész nem egy rossz dolog és egyáltalán nem veszélyes. Nagyon fáradt voltam, de azért megpróbáltam ébren maradni.

- Nessie - hallottam anya hangját. Felkaptam a fejem, s akkor tudatosult bennem, hogy elaludtam az asztalon. - Apa van a vonalban.

Gondolkodás nélkül kaptam ki a kezéből a telefont.

- Szia. Jól vagy? - tértem a legalapvetőbb kérdésre, és majd' elfelejtettem a legfontosabbat.  - Mikor jössz már haza?

- Szia kicsim. Igen, jól vagyok. Még három hét és otthon leszek. Veletek mi a helyzet? - Három hét? Annyi nem lehet. A kérdését meg sem hallva vágtam bele a mondandómba.

- Haza kell jönnöd, kérlek. El kell mondanom neked valamit.

- Amint hazaérek meghallgatom.

Ki kell találnom valamit! Gyorsan, természetesen.

- Itt volt az újszülött - hadartam, remélve, hogy ezzel az információkat a minimálisra csökkentem.

- Tudom, de nem hiszem, hogy az lett volna, akit itt érzek. Sejtéseim szerint akit elakarok kapni, egy nyomkövető. És ott vannak a farkasok, akik nem engedik, hogy bajotok essen.

Nyomkövető? Teljesen rossz az elképzelése! Biztos azért tart ki ennyire az üldözésnél mert ez régi sebeket szakít fel benne. Nyomkövető volt az is, aki régen Anyát is megtámadta. Egyre nehezebb meggyőzni, de mindenféle képen  haza kell jönnie.

- De te nem vagy valami jó ebben, még te magad mondtad.

- Haza megyek, három hét múlva - ismételte.

- Kérlek! - folytattam.

- Nessie… - kezdte, majd sóhajtott.

- Kérlek - mondtam még egyszer.

- Elkapom és haza megyek - nem változott az elhatározása.

Nem teheti velem, velünk. Nem bírom tovább magamban tartani, ez nekem már nagyon sok. Nem tudok tovább hazudni, ez egyszerűen lehetetlen.

- Kérlek - gördült le egy könnycsepp az arcomon.

- Nem szeretnék veszekedni veled. Szeretlek és anyát is. Holnap beszélünk. Vigyázzatok magatokra! Sziasztok - köszönt el.

- Ne - tiltakoztam, de ekkor a vonal megszakadt. Letette. Kértem, hogy jöjjön haza, de nem teszi. Nem vagyok neki elég fontos. Sosem voltam. Ha az lennék, itt lenne velem. De akkor is szeretem, ő az apám. A telefon lassan csúszott ki a kezemből, s egy puffanással a földre zuhant. Fel sem fogtam mi történik, egyszerűen nem éreztem semmit.

A falam megvédett. Minden egyes érzelem neki csapódott, a kövei megremegtek, néhol megrepedtek, de masszívan kapaszkodtak egymásba. Egyben maradt. Sikerült megszűntetni a kínzó hiányt és a gyötrődést. Semmi nem volt bennem. Nem fájt, ez volt a szerencsém, különben nem lett volna erőm megszólalni.

- Azt üzeni, hogy szeret téged - jegyeztem meg érzelemmentes és teljesen nyugodt hangon anyára nézve. Felálltam és kisétáltam az ajtón.

- Nessie - kiáltott anya utánam, de nem nagyon érdekelt. Csak mentem, minden cél nélkül. Miért is kellene elmondanom neki bármit is, ha nem akarja meghallgatni? Próbáltam, nem is egyszer. Mielőtt elutazott üzentem neki gondolatban, de semmi. Nem érdeklem. Hisz nem is akart engem.

Az erdő hideg volt és nyirkos. Biztos esett az eső. Fáradtan dőltem egy fatörzsnek és pihentem meg egy kicsit. Nem fizikailag voltam kimerült, hanem valami egészen más módon. Mintha minden energiámat elszívta volna valami. A sötétség egyre jobban kerített a hatalmába, én pedig legyengülve adtam meg neki magam. Zuhantam, de a kemény föld helyett sokkal jobb helyre.

Hideg volt, édes, aztán meleg, és biztonságos. Sokkal biztonságosabb mint a falam. Természetesnek és távolinak tűnt, annak ellenére, hogy a saját testemen éreztem. Egy nagyon finom lehelet cirógatta végig az arcomat, majd egy apró, lágy csókot éreztem a hajamon. Pillanatokon belül egy puha dolog került a hátam alá, s ekkor megijedtem. Az illat távolodni kezdett, minden eltűnni látszott, de nem engedhettem. Utolsó erőmmel markoltam meg az elveszni készülő dolgokat, s magamhoz húztam őket. Éreznem kellett a közelségüket, szükségem volt rájuk. A szemeim továbbra is csukva voltak, de így jobb volt. Karok fonódtak a derekamra és a hátamra. A fejem valami keményre hajtottam, ami egyáltalán nem volt kényelmetlen. A szívem hevesen dobogott, de hogy miért, azt magam sem tudtam. A légzésem felgyorsult, aztán amikor a szorítás még erősebb lett, a nyugalom belepett. Olyan erősen préselődtem ehhez a csodálatos dologhoz, amennyire csak tudtam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha elengedem. A szívem ritmusa felvette a normális ütemét, s tudtam, hogy el fogok aludni. Az utolsó hang amit hallottam csupán ennyi volt:

- Szeretlek.

 /Josh szemszöge/

Itt feküdt a karjaimban. Meleg teste az enyémhez préselődött, szívének dobogása az enyémnél zakatolt. Ajkai a nyakamat súrolták, lehelete felperzselte fagyott bőrömet. Mivel visszahúzott magához nem tudtam neki takarót keresni, de féltem, hogy megfázik. Hideg volt,  főleg velem. Egy párnát tettem a hátához, de nem voltam képes elengedni a hátát. Pulóverem cipzárját lehúztam, s amennyire csak tudtam rá terítettem, ügyelve arra, hogy ne ébredjen fel. Annyira édes volt, ahogy aludt.

"De mit keresett az erdőben? A vihar már tombolni készült, ő pedig majdnem összeesett. Még az a szerencse, hogy nem bírtam tőle estig. És azért is hálát adtam az égnek, hogy megláttam ezt a házat. Lefektettem az ágyra, de nem engedett el. Amikor magához rántott azt hittem meghalok, hogy aztán általa újjá szülessek. Majdnem meghaltam, mert tudtam, hogy ezt nem szerelemből tette és újjászülettem volna, mert mégis ő akarta. Szinte az egész testét megérinthettem. Érzelmeimet nem tudtam kordában tartani, számat felügyeletlenül, minden előrejelzés nélkül hagyta el egy szó.

- Szeretlek - suttogtam neki." - emlékeztem vissza az elmúlt öt perc eseményeire.

Nem tudtam abbahagyni. Nem akartam gyengének tűnni előtte, így úgy döntöttem, addig mondom el mit érzek, ameddig nem hallja.

- Szeretlek, te vagy az egyetlen nő, akit valaha is szeretni fogok. Szeretlek Nessie, szerelmes vagyok beléd - ismételgettem szavaimat órákon keresztül. Olyan furcsa volt ez az egész helyzet.  A vére nem zavart, mintha nem is éreztem volna.

Az eső egyre hangosabban kopogott az ablakon, a villámok cikáztak az égen, életem értelme pedig még mindig csendesen szuszogott. A kinti időjárás a tegnapi napot juttatta eszembe.

Az a farkas hatalmas volt. Nem akartam újra felidézni a dolgot, így inkább levetítettem a Nessievel töltött pillanatokat. Az első vadászat felejthetetlen volt. A beszélgetéseink, az, ahogy tekintete az enyémbe fúródott. Katarinanak igaza volt. Este mikor hazamentem, a többiek eléggé meglepődtek a szétszaggatott pólómat látva, s megint egy jó hosszú beszélgetésre került sor az én drága nővérkémmel, amit egyáltalán nem bántam.

" - Ugye jól vagy? - kérdezte.

- Persze, csak kicsit váratlanul ért ez az egész - válaszoltam nyugodtan a nappaliban ülve.

- Nessie is veled volt amikor ez megtörtént? - kérdése erős sokként ért, mert akaratlanul is elképzeltem hogy annak a jelenetnek milyen vége is lehetett volna.

- Nem - vágtam rá heves fejrázás közepette. Azt hittem, hogy úgy ki tudom űzni a képeket a fejemből.

- És visszamész? - ha az előbbitől sokkot ettől szívinfarktust kaptam volna, ha lett volna rá esélyem.

- Nem tudom - zavaros volt a dolog - Szeretném még látni, de azt nem akarom, hogy ő lásson cafatokban.

- Szerintem nincs félnivalód.

- Ezt  meg miből gondolod? - fordultam felé.

- A vámpírok - legyenek vegák vagy nem- mindig nagyon óvatosan és körültekintően választják meg a lakóhelyüket. A véleményem az, hogy nem normális farkasok voltak, hanem alakváltók, de erre kevés az esély. Na de a lényegre visszatérve. Nessie szerintem pontosan tudta, hogy mik vannak az erdőben, csak még nem jutottatok odáig a beszélgetésben, hogy el is mondja, vagy csak teljesen kiment a fejéből. Egy a fontos, hogy nincs félni valód. Ha azok a dögök vámpírt ölnének, akkor Cullenék sem élnének ott - teljesen igaza volt. Így vezetett rá arra, hogy ma is visszajöjjek, ami a legjobb döntés volt a világon. "

Az óvatosságból ugyan nem engedtem, így már Forks közelébe is csak elrejtetett illattal érkeztem, de  legalább itt voltam. Egy megtestesült álom közepébe csöppenve.

Szemeimmel Renesmee tökéletes arcát pásztáztam, aki teljes nyugodtságot tükrözve simult a karjaimba, minden félelem nélkül. A nap kisütött, az idő a délután vége felé járhatott. Minden tökéletes volt, s én nem akartam hogy ez az idilli helyzet véget érjen.

XXIX.Fejezet - Élni /2. rész/

Sziasztok!
Meghoztam a 29. fejezet 2. felét. Nem a legjobb, de remélem azért nem utáltok meg. Köszönöm a komikat. Nem akarok tovább szónokolni, mert fáradt vagyok, és már szinte beteg, így megyek is. Nektek jó olvasát, és szép álmokat!

A jövő szerelme
XXIX. Fejezet - Élni /2. rész/

- Bella, Bella - hallottam a kiáltásokat és kezdtem érezni a vér csábító illatát. Az aroma keveredett az erdőjével. Seth - állapítottam meg. Mire feleszméltem volna, anya már vámpírsebességgel közeledett az udvar felé, s én sem akartam tétlen maradni.

Ahogy kiértem igazam lett. Seth véres alakja állt velem szemben, s anya pedig próbálta megnyugtatni. Hirtelen ütött szöget egy kérdés a fejemben.

Seth vérének illatát már éreztem, és az nem ilyen. Ez nem az ő vére.

- Seth mi történt? - kérdezte azonnal anya, aki megpróbálta lenyugtatni a levegőért kapkodó fiút.

- Jacob…megsebesült - hadarta gyorsan, s hangja egy pillanatra elcsuklott.

- Mi? Hogy? - kérdezte anya, én pedig csak értetlenül álltam. Jacob megsebesült? Hogyan? Miért? Hol van?Mennyire súlyos?

- Majd elmesélem de kérlek segíts rajta - nyögte, majd az erdő felé mutatott.

 Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Jacob annak idején, megmentette az életemet. Kész volt meghalni, s most nekem kell rajta segíteni. Nem hallgatva anya óvó szavaira, futottam a vér irányába, s egyre jobban elmerültem az erdő sűrű, nyirkos növényzetében. Egy vérfagyasztó üvöltés rázta meg a bokrokat és a fákat, én pedig nagyobb sebességre kapcsoltam. Másodpercek töredéke alatt értem a sziklákhoz, ahol Jacob feküdt, kezei között köveket szorongatott, Leah mellette térdelt, s a mellkasát fogta le, mialatt Paul a sebét szorította le.

- Mi történt? - kiáltottam el magam, s a földre rogyva próbáltam én is elállítani a vérzést.

- Megsérült, egy újszülött tette - zokogta Leah.

Josh. Biztos, hogy Josh volt. Szegény összezavarodhatott. Mekkora galibát okoztam - szidtam magam, majd rájöttem, hogy erősnek kell lennem. Nem engedhetem Jacobot meghalni, most nem szabad elgyengülnöm.

- Leah menj és hívd ide Sam-et - utasítottam, de ő megrázta a fejét, s a még mindig fekvő Jacobot bámulta könnyes szemmel - menj már! - üvöltöttem rá, s ő értve a célzást, átváltozott, majd futásnak eredt.

- Nessie, Bella hol van? - tudakolta kétségbe esetten Paul.

- Nem tudom, nem tudok semmit. Inkább azzal foglalkozzunk, hogy túlélje ezt az egészet - rivalltam rá. Kiabálásom igazából nem neki szólt, hanem magamnak. Felelőtlen, meggondolatlan, kapkodó tinédzsernek éreztem magam, akit elvakított egy fiú. Nem Joshra haragudtam, rá nem tudtam volna, hanem magamra. Az én titkolózásom miatt történt az egész.

A bokrok mögül neszt hallottam, s anya lépett ki onnan kötszerrel a kezében.

- Paul fogd a sebet, Nessie te pedig menj onnan - mondta haragosan anya. Mérges volt, pedig sosem láttam még ilyennek. Nem félelmetes volt, hanem szívszorító, s bennem ezerszer felcsendültek a rémisztő,vérfagyasztó szavak: " Te tetted!"  

- Nem megyek el! - válaszoltam dacosan.

- Seth rosszul van. Azt mondta jöjjek ide, kérlek nézd meg. Jacob rendbe jön - győzködött, s eltépte a kötszert. Jake ismét hangosan üvöltött, én pedig nem tehettem semmit. Közelebb hajoltam hozzá, s a fülébe suttogtam:

- Meggyógyulsz, ígérem.

Seth heves szívdobogása, s szapora lélegzetvétele messzire elhallatszott, s én meg is találtam a kertünkben, a fűbe zuhanva.

- Jól vagy? - aggodalmaskodtam.

- Csak a kezem, iszonyatosan fáj - motyogta összeszorított fogain keresztül, s bennem újra felvillant a kép: "Te tetted!"

- A csont elmozdult a helyéről, de nem tört el - állapítottam meg érzelemmentem hangon, miközben legyűrni akartam a feltörni készülő zokogásomat. Óvatosan mellé léptem, majd kezemet a vállára csúsztattam. - Mély levegő.  Seth mellkasába beáramlott az oxigén, én pedig egy határozott, - remélhetőleg károsodást nem okozó - rántással visszatettem a megfelelő helyére a csontot.

-Ááá  - harsant fel a fiú hangja, mialatt oda kapott a másik kezével.

- Kutya bajod sem lesz, csak gyere be, ott letudsz dőlni kényelmesen - akartam neki segíteni, de nem hagyta.

- Menj be te! Nem akarom, hogy zavarjon a vér - sütötte le szemeit, mintha valami rosszat tett volna.

- Akkor maradjunk kint mind a ketten - javasoltam, s az arcán apró mosoly futott át. Leültem mellé.

Ott ültünk, minden féle szó és megjegyzés nélkül, csupán a gondolatainkba merülve. Az agyam folyamatosan kattogott, a szívemnek pedig minden egyes dobbanás fájdalmat okozott. A bűntudat belülről égetett fel, s már nem tehettem ellene semmit. Mindent tönkre tettem, és mindent elszúrtam.

- Jacobbal mi van? Túléli? - kérdezte maga elé bámulva egy jó pár perces köztünk beállt csönd után.

- Remélem. Bella ellátja - sóhajtottam, de nem tudtam befogni a számat, s ami a szívemet nyomta hamar utat talált magának, s furcsa kérdésként szállt fel az ajkaim közül.

- Az újszülött hogy van?

XXIX. Fejezet - Élni /1. rész/

Sziasztok!
Sajnálom, de csak ennyire futotta, mert holnap száz oldalnyi szabályból írok, plusz még egy témazáró :s A hét közepe felé (szerda-csütörtök) jön a fejezet második része. A vége nem biztos hogy az, aminek ti gondoljátok. :D Egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam oda, de talán így még izgalmasabb lesz az egész. Kellemes olvasást!
Puszi:

Nesszi

A Jövő szerelme
XXIX. Fejezet  - Élni /1. rész/

/ Renesmee szemszöge/

Most erre mit mondhatnék? - gondolkoztam, s lesütöttem a szemem. Anya és Rose feszülten figyelték, ahogy a padlót fixírozom. A ruhámból csöpögött a víz, s ahogy az egyik csillogó cseppecske egy tompa puffanással a földre zuhant, eszembe jutott, hogy válaszra várnak.

- Természetesen vadásztam, de történt egy kis baleset - Nem érdemlik meg, hogy hazudjak, nem érdemlik meg, hogy ezt tegyem velük. De meg kell! Egyszer megfogják érteni.

- De ugye nem esett komoly bajod? - anya egyből az egészségem miatt kezdett aggódni, s hálát adtam az égnek, hogy ennyire törődik velem.

- Nem, dehogy, jól vagyok - felnéztem, s a szemem megakadt Rose gyanakvó tekintetén, s pillanatokon belül a pokol legsötétebb bugyrában éreztem magam.

- De miért kérdezte Alice, hogy jól érezted magad? - ráncolta össze a homlokát, s karba tett kézzel rám, és az én "drága" nénikémre nézett.

Miért kell nekem átélnem a poklok poklát? Nem elég, hogy nem lehetek Josshal, hogy hazudnom kell a családomnak? Még Alicenek is rá kell tennie egy lapáttal a dolgokra?

- Mert vásárolni megyünk. Nessienek nincs túl sok kedve jönni, így mondtam neki, hogy addig érezze magát jól, ameddig nem indulunk, mert nem szeretnék egy életunt tinédzserrel plázázni - Alice hangja szomorúan csengett. Meglepett, hogy kihúzott a gödörből, éppen azért, mert ő lökött be oda.

- Akkor rendben van. Örülök, hogy kimozdul a házból és az erdőből - célzott rám anya -, de szeretnék beszélni előtte egy kicsit Nessievel ha nem gond - nézett bocsánatkérően Rosaliera és Alicere.

- Persze. Akkor majd gyertek át hozzánk, ha végeztetek - mosolygott Ros, majd nyomott egy puszit az arcomra, s Aliceel az oldalán kisétáltak az ajtón.

Csak ketten maradtunk anyával, s észrevettem, hogy a  szemei boldogtalanságot tükröznek. Most, hogy közelebbről megnéztem láttam, hogy aggódó arca mögött több van. Fájdalom, elhagyatottság. Egymással szemben álltunk, s egyikünk sem szólalt meg.

Nem foglalkoztál vele, pedig szüksége volt rád. Hazudsz neki, pedig nem érdemli meg. Csalódik majd benned, mert te csak magaddal törődsz! Ezt érdemli? Ezt kell átélnie annak aki mindenkivel képes lett volna szembeszállni azért hogy a világra jöhess?  - ismétlődtek újra és újra ezek a fejemben. Minden egyes mondatnak jelentése és igaza volt. Nem érdemelte, de apa sem.

- El kell mondanom valamit - kezdett bele, s hangjából éreztem, hogy nem éppen kellemes témáról lesz szó. Hallgattam, vártam, hogy fojtassa. - Apa egy ideig nem jön haza - suttogta.

- Hogy érted, hogy egy ideig? Még egy nap? Esetleg kettő? Vagy egy hét? - kérdeztem. Hiányzott. Annak ellenére, hogy minden gondolatom Josh körül forgott az elmúlt időben, őt sem felejtettem el. Hiányzott, borzasztóan. Nem okoltam Josht, annak ellenére, hogy őt kereste. Gondoltam, csak visszajön, egyszer fel fogja adni a keresését, hisz pocsék nyomkövető.

- Nem egészen. Ő most Európában van, oda vezettek a nyomok. Azt üzeni, hogy jön, amint tud, de előreláthatólag egy hónap múlva ér haza - világosított fel anya.

- Egy hónap? - kiabáltam.

- Nem biztos, de Alice látomásaiból is nagyjából ennyi idő derült ki.

- Szeretnék vele beszélni! - jelentettem ki magabiztosan - Felhívom!

- Nem tudod - mondta elhalóan anya - kikapcsolta a telefonját. Mikor beszéltem vele, azt is megemlítette, hogy ő fog minket hívni.

- Hihetetlen - egy hónap! - megyek és megkeresem! - őrültség volt  így elindulnom, de még is az apám. Elmondtam volna neki mindent, ha visszajön. Mindent amit csak kért volna.

- Ne menj - kapott utánam anya - kérlek maradj itt.

Hogy mondhattam volna neki nemet?! Bármire képes volt értem, s én is érte. Azt kérte, hogy maradjak, nem mondhattam neki nemet, s Josht sem akartam itt hagyni, de a másik oldalon ott volt apa, aki egy másik kontinensen, egy teljesen rossz nyomon halad, azért, mert úgy hiszi, ezzel megvéd. A döntés nehéz volt, de rájöttem valamire: Ha vagyunk neki annyira fontosak, hogy megakar védeni, akkor leszünk neki annyira is, hogy visszajöjjön. Elvileg anya nélkül sem bírt ki valami sok időt, s hittem benne, hogy még egyszer nem követ el akkora hibát, amit a megismerkedésük elején.

- Rendben - fordultam vissza hozzá, - de ha hív, szeretnék vele beszélni.

- Köszönöm. Gyere, megszárítom a hajad - húzott a szobámba.

Átöltöztem, anya megcsinálta a hajamat. Beszélgettünk, s megkért, hogy járjak ismét iskolába, beszélgessek a barátaimmal, akiket az elmúlt időben hanyagoltam. Karolinere a legjobb barátnőmként tekintettem, s őt is csak úgy "félredobtam". Nem beszéltem vele, nem hívtam fel. De eldöntöttem! Vissza kell térnem a valóságba, hogy senkinek ne tűnjön fel semmi, és azt is elhatároztam, hogy kárpótolom Karolinet.

- Anya ?

- Igen? - kapcsolta ki a hajszárítót.

- Szeretnék egy kis időt Karolinnel tölteni, amiért mostanában nem törődtem vele. Arra gondoltam, hogy szerveznék egy csajos hétvégét. Elmennénk vásárolni, meg ilyenek. Mit szólsz hozzá? Aztán itt aludhatna.

- Jó ötletnek tűnik - mosolygott. A légkör azonban pillanatokon belül megváltozott. Egy ismert illat csapta meg az orromat, hangos lábdobbanásokkal közeledett valaki a házunk felé. Minden gyorsan történt, szinte fel sem bírtam fogni.

XXVIII. Fejezet - Múlt

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Nagyon köszönöm az előző fejezethez a komikat. Ezt a fejezetet Brixinek, Melindának, Szelenának ajánlom. Remélem tetszeni fog. Nem valami eseménydús, de talán megteszi :] Köszönöm mind a 44 rendszeres olvasót, igazán boldog vagyok. Sok puszi mindenkinek aki elolvasta az előző részt, és nagyon nagy ölés mind a 20 szavazónak. Ehhez a fejezethez igénybe kell vennetek majd a szereplők képeit. Szükség lesz rá.
Mindenkinek sok puszi:

Nesszi
♥

A jövő szerelme
XXVIII. Fejezet - Múlt

/Renesmee szemszöge/

- Olyan akarok lenni, akit te megérdemelsz…hogy a barátod legyen - egy időre meghűlt a vér az ereimben, de a barát szót nem tudtam hova tenni.

- Mi már barátok vagyunk - suttogtam inkább csak magamnak, hogy értelmezni tudjam a mondatát.

- Olyan barátod akarok lenni, aki nem szeretne megölni. Nem akarok állandóan azon aggódni, hogy foglak bántani. A barátom vagy, legalább is én úgy érzem - csak barát. Hát persze. Csupán barát.

- Persze, hogy a barátod vagyok - lehajtottam a fejem, s néztem, ahogy a gyengéd hullámok megtörtek a testemen. Nem tudtam gondolkodni, egyszerűen nem ment. Semmit sem éreztem. Az elmém védekezni próbált a fájdalom ellen, s sikerült neki. A szívem körülötti fal - mely egy időre ledőlni látszott - újra építkezni kezdett, s a téglák folyamatosan egymásra rakódtak, hatalmas gátat képezve köztem, s az ismeretlen között. Nem tudtam, hol vagyok mert csak a falat láttam. Próbáltam felnézni az égre, s kitekinteni a "téglarengetegből" de mikor felemeltem a fejem, csak a sötét felhők egybekúszó egésze fogadott.

- Te mit érzel irántam? - Josh káprázatos hangja szakította félbe gondolatmenetemet, aminek örültem is. Egyre nehezebben viseltem el a saját érzelmeimet, gondolataimat. Elegem volt mindenből, s csak egyetlen egy biztos pontot találtam, bármerre néztem. Őt. Annak ellenére, hogy csak barátként tekinthettem rá, de Ő volt az én megmentőm. Pont időben ragadott ki a letargia végtelen homályából. Akkor jött, mikor már semmit sem láttam, s fényt gyújtott, megmutatta, hogy merre kell járnom. Utat mutatott a nagy messzeségben. Már nem voltam egyedül.

De mit is válaszolhatnék? Elmondom, hogy csak Rá tudok gondolni? Elmondom, hogy szükségem van rá, vagy, hogy azt szeretném maradjon velem? Elmondom most, vagy magamban tartom örökre? Elveszthetem. Elveszthetem, mindezt a szerelem szó miatt? Azt nem engedhetem. Szükségem van rá.

- Barátságot - így lesz a legjobb - suttogta az értelmesebb felem. - Annyira más vagy, mint akikkel eddig találkoztam. Képes vagy uralkodni azon a feleden, aminek most a leginkább kellene jellemezni téged. Látom rajtad, hogy küzdesz, s te mégsem hagytál itt. Titokzatos vagy és szeretetre méltó. Bár, még nem sokat tudok rólad, mert eddig te kérdezgettél - itt egy apró mosoly futott át - de tudom, hogy igazi barátok vagyunk - halkultam el. Pompás. Már csak ez hiányzott. Csak arra lett volna szükség, hogy a képéve vágjam a valódi érzéseimet - szóltam újra magamra. - És te? - valahogy hallani akartam a szájából, hogy csupán barátok vagyunk. Hallanom kellett, hogy nem érez többet, egyszerűen csak így tudtam valahogy megnyugodni, ha kimondja.

- Én…én is - csuklott el a hangja, amire felkaptam a fejem. - Mit szólnál hozzá, ha most én mesélnék magamról? - kérdezte, s a félszeg mosolya újra megdobbantotta  szívemet. Kimondta. Fájt, mégis erőt adott.

- Remekül hangzik.

Kiültünk a sziklákra, s ahogy körbenéztem láttam, hogy a hely olyan gyönyörű, mint az álmomban. A fák tökéletes színben pompáztak, a hullámok játékosan kapcsolódtak össze, a kövekkel szegélyezett folyó csendesen zubogott. A lombokon átsütöttek a napsugarak, s ezzel koronázták meg a táj szépségét.

- Tehát, mint már mondtam, huszonegy éves vagyok - kezdett bele. - New York-ban éltem a szüleimmel, akikről semmi emlék nem maradt meg. Csak annyit tudok, hogy éppen hazafelé tartottam, talán az egyik barátomtól, amikor kiáltást hallottam. A hang egy sikátorból jött, s egy szőke hajú lány térdelt az aszfalton. Azt hittem rosszul van, s segíteni akartam neki, de mikor odamentem, akkor megfordult. A sötétség ellenére láttam, hogy a szeme vörös, amitől valljuk be eléggé megijedtem. Ő felállt s közelíteni kezdett felém, én pedig azonnal rohanni kezdtem. Viszont ő gyorsabb volt. Csak annyit tudtam tőle kérdezni, hogy hogyan hívják. Azt mondta, a neve Alison, s innentől teljes filmszakadás van - megborzongtam, ahogy belemerültem az emlékekbe. Miért kell szenvednie az embereknek? Annyi veszély leselkedik rájuk nélkülünk is, s erre tessék, szinte a halálozások fele a mi hibánk. Borzalmas. Aztán vannak, akik soha nem kerülnek elő. Ők lesznek az áldozatokból a vadászok. Nekik még rosszabb.

- Szörnyű - nyögtem elfúlóan.

- Egy szobában keltem fel, s öt ugyanolyan vörös szempárral találtam magam szemben, mint amilyen a támadómnak volt. Először megijedtem, de az egyikük elmagyarázta, hogy nincs mitől félnem, mivel vámpír lettem. Elmondták, hogy ők is halhatatlanok, s hogy hogyan találtak rám. Katarina egy párkapcsolati tanácsadó és van egy rovata az egyik újságban. Ő épp New York-ban tartózkodott este és megérezte a vérem illatát. Meglátta, hogy Alison megtámadt, s úgy gondolta, hogy megment. Állítólag nagyon hasonlítok a kistestvérére. Tudod, az ő húga Ashley. Ashley és Katarina vérszerinti testvérek, és volt egy öcsikéjük. A kisfiúnak éppen a tizenharmadik születésnapját ünnepelték, s ő azt kérte, hogy a nővéreivel had menjen el az erdőbe kempingezni. A lányok imádták, így engedélyt kértek a szüleiktől, akik belementek. Az erdőben történt a katasztrófa. A kisfiút, a vámpírok megölték, a lányok szervezete viszont erősebb volt, így ők átváltoztak.

- Biztos nagyon fáj nekik.

- Minden héten ellátogatnak a testvérük sírjához.

- Ashley csodás virágokat visz, vagyis inkább életre kelti őket. Az ő képessége az, hogy megtudja javítani a tönkrement dolgokat és újra tudja éleszteni a növényeket, és ha van elég ereje akkor az állatokat is. Katarinának nincs különleges képessége, de még is különleges. Olyan mint egy második anyuka. Hozzá kerültem a legközelebb a családból.
Ash párja Mark. Ő rendőr volt, de amikor az egyik nap bankrabláshoz riasztották, és kiderült, hogy a rabló nem közönséges ember, vagy inkább nem is ember. Amint Mark bejutott a bankba, azonnal megharapta a vámpír. A férfi nem akarta megölni,nem is követte, így Mark még épp eltudott menekülni. Volt annyi lélekereje, hogy elrejtőzzön. Miután átváltozott, rájött, hogy mivé vált, s elfogadta. Épp vadászott, amikor Ash és Kat rátaláltak. Ashley és Mark között azonnal robbant valami és így lettek egy család. A másik aki a szobában tartózkodott amikor felébredtem, Daisy volt. Ő kicsit sablonos és felszínes, de ha megismered, akkor rájössz, hogy nem lehet nélküle élni. Nagyon vidám és energikus. Az ő családját is vámpírok ölték meg, de ő megmenekült. Amikor Ashley Katarina és Mark hallottak a tévében az esetről, hogy egy családot brutálisan megöltek és a tizennyolc éves lány eltűnt, azonnal oda utaztak, s az egyik üresen álló ház pincéjében rátaláltak Daisyre. Így csatlakozott ő is a Conrad családhoz. Az, aki még előttem került a családba, Peter. Mérnök volt és egy építkezésen zuhant le. Ő is úgy ébredt, hogy nem tudta mi történt vele. Nem tudjuk pontosan hogyan változott át, de az a fő, hogy velünk van. Az ő felesége Daisy. Peter eleinte nem hitt a természetfeletti dolgokban, de aztán persze rájött, hogy minden valóság. Aztán jöttem én, a történetemet pedig ismered - amint befejezte rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem.

- Hogyan vagytok képesek együtt élni? Mert, ahogy hallom a ti kapcsolatotok nem a táplálékszerzésen vagy a túlélésen alapul.

- Jól látod. Katarina és Ashley nézete változtatott meg mindenkit. Őket a testvérük halála sokban befolyásolt, közös vonásuk, hogy nagyon érzelgősek, ami nem is gond. Úgy tartják, hogy az ugyanolyan sorsra ítéltek között mindig lesz egy összetartó kapocs, s megtalálhatják egymásban a jó tulajdonságokat. Igazi családi hangulatot teremtettek, egy világot építettek nekünk - nézett a szemembe.

- Ez elképesztő. Nagyon különlegesek -  suttogtam meghatottan. Az a tudat, hogy két testvér mennyi mindenre képes, ledöbbentett.

- Szerencsénk van, hogy rájuk találtunk - mondta mosolyogva. Láttam a szemében megcsillanni a szeretetet, ahogy a mostani családjáról beszélt.

- Van még valakinek képessége közületek?

- Igen. Daisy megérzi ha hazudik neki valaki, Peter pedig irányítja a négy elemet.

- Húú - csak ennyit bírtam kinyögni.

- Most gondolj bele milyen nehezen lehet eltitkolni Daisy elől valamit. Nemrég volt a születésnapja és vettünk neki egy kocsit. Mikor rákérdezett, hogy "Ugye nem autó?" akkor azt sem tudtuk mit mondhatnánk - kuncogott.

- Megszokjátok. Az én családomnak is megkellett szoknia, hogy apu olvas a gondolatainkban.

- Az is borzalmas lehet. Magánélet nélkül. Nem zavar? - tudakolta teljes testével felém fordulva. Lábait felhúzta, az enyémek pedig a sziklán pihentek.

- Dehogynem. Egyszerűen szörnyű. Alice és anya az egyetlenek akik kitudják játszani - Alice. Vár. Hogy nekem mennyire kiment a fejemből. - Alice - pattantam fel.

- Mi baj? - állt fel Josh is, s arca megint aggódást tükrözött.

- Biztos hogy vár rám. Mennem kell - hebegtem.

 - Mit szólnál hozzá ha holnap találkoznánk a folyóparton? - nyúlt a kezem után, s ahogy hűvös bőre az enyémhez ért a pulzusom azonnal felgyorsult, a légzésem szabálytalan ritmust vett fel, a vér száguldott az ereimben.

- Természetesen - vágtam rá a lehető legnagyobb izgalommal, amit még időben visszafogtam.

- Mikor lenne neked jó?

- Nekem igazán mindegy - az időpont tényleg nem számított, csak az, hogy vele leszek. Az, hogy újra láthatom, s a többi dolog teljesen feleslegessé vált.

- Este?

- Hánykor?

- Mondjuk nyolc?

- Rendben - mosolyogtam vissza rá, s aztán újabb pillantást vetettem összekulcsolt kezünkre. Mintha álomból ébredt volna fel, elengedte a kezem, aminek nem nagyon örültem, de emlékeztettem magam arra, hogy csak barátok vagyunk.

- Szia - néztem újra a szemébe.

- Holnap találkozunk. Vigyázz magadra! - suttogta, s az arca közelíteni kezdett az enyém felé. Ajkait pillanatokon belül megéreztem bőrömön, édes illata a tudatomig hatolt, s kezeim erőtlenül csúsztak a vállára, s kulcsolták körbe a nyakát.

- Te is - motyogtam, majd ahogy szája hideg, kellemes érintése eltűnt az arcomról, az én karjaim is lecsúsztattam a testéről.

- Szia - mosolygott búcsúzóul.

- Viszlát - azzal még egy utolsó pillantást vetettem rá. Beleégettem képét a memóriámba, édes aromáját elraktároztam az agyam egy fiókjában, érintését pedig a bőröm egy pontján tároltam. Megfordultam, s lassan kezdtem eltávolodni tőle. Fordulj meg! - üvöltötte egyik felem. - Fordulj már meg! - kiabálta a másik még erősebben.

Én pedig engedelmeskedtem. De a Sors közbeszólt. Hallottam egy reccsenést, majd azt, hogy a földre zuhanok.

- Pazar - dünnyögtem. Ahogy a lábaimra néztem észre vettem, hogy a jobb cipőm sarka eltört. Bosszankodva húztam le mind a kettőt, s egyik kezembe fogtam a lábbelik pántjait. Mikor megfordultam láttam, hogy Josh már nincs ott, így elkezdtem futni a ház felé.

Elöntött a boldogság, ahogy a mai napra gondoltam. Elmondta a családja életét, megosztotta velem. Holnap pedig újra láthatom. Ezekkel a gondolatokkal elmémben nyitottam be a házba, ahol anya és Ros dühös pillantása fogadott.

- Nessie! Veled meg mi a fene történt? - kérdezte elképedve Rosalie, aki a kanapéról felkelve azonnal hozzám rohant.

- Jól vagy? - kérdezte vele egy időben anya, aki szintén hozzám sietett.

- Miért kérdezitek? - vágtam én is értetlen képet.

- Csurom víz vagy, a magas sarkúd a kezedben. Miért is kérdezném?! - mondta cinikusan Rose.

- Kiugrasz az ablakon, Alicenek pedig semmit sem mondasz. Aggódtunk. Miért nem szóltál? - vette el tőlem anya a tönkrement cipőt, s vizsgálgatni kezdte. - Ezzel meg mi lett?

- Szóltam Alicenek, hogy elmegyek. Azért nem mondtam neki konkrét helyet, mert magam sem tudtam, hová is akarok menni. Azért nem szóltam, mert azt hittem, hogy csak később jössz haza. Annak pedig - mutattam a kezében lévő "fegyvernek" - letört a sarka.

- Nessie! - szaladt le a lépcsőn nénikém, aki hiper sebességgel vetette magát a nyakamba. - Mesélj! Mi történt? Milyen volt? Látom jól szórakoztál. Ugye? Csak nem megérte?

- Miről beszéltek? - vált Ros hangja dühösebbé, én pedig a pokolba kívántam abban a percben Alicet és az izgága, kíváncsi természetét. 

PLS. Komikat!

XXVII. Fejezet - Váratlan vagy páratlan?

Íme itt a friss! Drágáim nagyon szomorú voltam, hogy csak pár komit kaptam az előző fejihez, de nem fogok rinyálni! Ezt a fejit Vikinek ajánlom, aki nemrég töltötte be a 14. szülinapját! Boldog szülinapot neki!:D
Nagyon szépen kérlek titeket, hogy hanyagoljátok a máglyán égetést, vasvillára hányást, s egyéb rám életveszélyes tevékenységet. A fejezet csak olyannak ajánlott, aki nem labilis érzelmi állapotú!
Ezer puszi Nektek:

Nesszi

A jövő szerelme
XXVII. Fejezet - Váratlan vagy páratlan?

/Renesmee szemszöge/

Josh ajkai lassan csúsztak az enyémre, s finoman, nagyon lágyan kezdték ízlelgetni. Amint összeért az szánk, valami robbant bennem. A testem automatikusan közelített Joshhoz, s karjaim erősen karolták át a nyakát. Kezeivel végigsimított az oldalamon, majd a csípőmnél megállva megemelt. Éreztem, hogy a víz már csak a combomat érinti, s azt is, hogy a mellkasaink súrolják egymást. Lábaimmal erősen fontam körbe a derekát, s még mindig a tarkójába kapaszkodtam. Csókunk kezdett elmélyülni, s azonnal apró nyögés hagyta el a számat, amint édes nyelve végigsimított az alsó ajkamon. Visszafogottan mosolyogtam egyet, s még erősebben húztam magamhoz, amikor hideg, bársonyos tenyerei a hátamra csúsztak. Ám nem engedhettem, hogy még jobban belemerüljünk az élvezetbe, ugyanis én még tartoztam egy vallomással. Lassan eltoltam magamtól, s a homályosan csillogó vörös szemeibe néztem. Vágyódást láttam benne, s szenvedélyt. Ezek emlékeztettek arra, hogy meg kell vele osztanom az érzelmeimet. Mosolyogva vettem apró levegőt, s felkészültem arra, hogy szerelmet valljak.

- Nessie - suttogta egy hang mögöttem. Azonnal megriadtam, s ijedten fordultam hátra. Josshal találtam szemben magam, aki már épp a hátamnál térdelt.

- Mi…mi történt? - kérdeztem összezavarodva. Az előbb még engem tartott a patakban, most meg a hátamnál az erdőben. Ahogy körülnéztem láttam a folyó vizét előttem folydogálni, de nem voltam benne. Egyikünk sem volt benne.

- Elaludtál. Nem akartalak felébreszteni, sajnálom - szabadkozott. - Gyere, hazaviszlek - nyújtotta felém karjait. Álmodtam. Minden, amit az előző percekben a legboldogabb perceknek hittem, csupán a tudatalattim csúnya tréfálkozásai. Nem szeret, sosem csókolt meg, ennek így kellett lennie. A szívem sajgott, ahogy felidéztem az álmom mámorító képeit, s akaratlanul is egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Hirtelen kaptam észbe, s próbáltam letörölni, de Josh észrevette. Túl késő volt. Egy másodperc töredéke volt, mialatt előttem termett, s leguggolt.

- Mi a baj? Én…tettem…

- Nem, dehogy - hadartam, amint rájöttem, hogy magát okolja. - Csak álmodtam, semmiség.

- Rosszat álmodtál? - ült le mellém - Meséld el, hátha könnyebb lesz - suttogta, s engem újra elöntött az a bizonyos szívmelengető érzés, amit csak az Ő közelében éreztem.

- Semmiség, inkább te mond el, hogy milyen volt életed első igazi, erdei étkezése - a lehető legészrevehetetlenebbül fújtam ki a levegőt, majd magamra erőltettem ugyanazt a boldog, tökéletes kedélyű álarcot, ami tizennyolc évig volt a börtönöm. Felé fordultam, de még mindig kényesen ügyeltem a ruhámra állására.

- Fantasztikus - mosolygott, s én - mielőtt a szívem heves verdesése  elárulhatott volna - lehajtottam a fejem, de nekem is mosolyogni támadt kedvem. - Úgy érzem, hogy tele vagyok energiával. El sem tudom mondani milyen jó érzés, hogy a létemmel nem ártok senkivel. Majd kicsattanok az örömtől - szélsebesen pattant fel, s csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Körbepillantottam, s láttam, hogy már a folyócska túl oldalán áll, s nekem integet.

- Ez nem volt szép tőled. Én sokkal lassabb vagyok, te pedig ilyen csúnyán átversz - álltam talpra én is, s kezeimet durcásan összefontam a mellkasom előtt. Örültem, hogy jól érzi magát, így én sem tudtam - még a lelkem mélyén sem - egy cseppnyi bánatot érezni. Bár nagyon fájt, hogy az álmom nem valóság,  úgy döntöttem barátként fogok hozzá közeledni.

- Sajnálom Nessie - annak ellenére, hogy bocsánatkérő szó is elhagyta a száját, hangjában semmi ehhez hasonlót nem mutatott. Mint, ahogy láttam, arcán hatalmas vigyor  terült el, s egyre lejjebb ereszkedett. Nem tudtam mire készül, egészen addig, ameddig meg nem éreztem a kellemetlenül hűvös vízcseppek áradatát. Csak úgy záporoztak felém, én pedig akarva-akaratlanul is az arcom elé emeltem a kezeimet.

- Ne csináld….ne…kérlek - nevettem, de nem gondoltam komolyan.

- Ahogy gondolod - sóhajtott, s mikor újra Rá kaptam a tekintetem, láttam, hogy már derékig a folyóban áll. Kezeit a víz felszínére simította, a mosoly lehervadt az arcáról. Pedig ha tudta volna mire készülök…

- Köszönöm, hogy hagysz nekem időt a visszavágóra - kacagva csobbantam mellé, s mielőtt megszólalhatott volna, én is rázúdítottam az "áradatot".

- Csaló - kiabálta, s nem kíméltük egymást. Nem foglalkoztam a szégyenlőségemmel, azzal, hogy a ruhám alja a víz tetején alkot körülöttem kört, csak jól éreztem magam. Nem tudom, hogy meddig fröcsköltük egymást, de mindketten nagyon eláztunk.

- Add fel, úgysem nyerhetsz - dallamos kacaja a szívemig hatolt, s akármit megtettem volna a kedvéért, de előtte megkellett kérdeznem valamit.

- Miért? Mi a nyeremény? - faggatóztam, s abbahagytam a tevékenységem. Kicsit feszültnek tűnt, talán zavarban lehetett.

- Öhmm…mit szólnál…mondjuk ahhoz, hogy ha én nyerek, akkor megmondod Alicenek, hogy nagyon szépen köszönöm? - értetlen arcot vághattam, ugyanis halvány lila gőzöm sem volt a dolgokról. Mit köszön Alicenek? Vagy talán tetszene neki? Elképzelhető, hisz Alice tényleg gyönyörű, ellenben velem. Próbáltam nyugodt maradni, sem mint elkeseredett. De még is csak magától értetődő volt, hogy Josh vonzódik Alicehez. Annak ellenére, hogy tudtam Nénikém sosem hagyná el Jasper, valamint engem sem sértene meg, kínzott a tudat, hogy Josh csakis Alice miatt van a közelemben.

- És ha én nyerek? - megint magamra kaptam az idők során kialakult maszkom amit - a mi kis "versenyzésünk" alkalmával - a partra sodortak a folyó hullámai.

- Akkor azt kérsz, amit akarsz - vált ellenállhatatlanul lággyá a hangja.

Mond már ki, hogy mit akarsz! Vágd rá, hogy ha nyersz, akkor meg kell csókolnia. Hisz Ő is akarja, miért vagy vak? Ha megakar csókolni téged, akkor hagy nyerni, ha pedig mégsem - amit erősen kétlek - akkor kézzel lábbal harcol majd a győzelemért. Veszíteni valód nincs. Vágj bele! - üvöltötte rosszabbik énem, de igaza volt. Hittem neki.

Ne tedd! Ha kimondod, hogy mit szeretnél - nyerjen akárki - Ő elmegy és te sosem látod viszont. Lehet, hogy ha te nyersz és megcsókol, akkor még mérges is lesz rád, amiért kikényszerítetted belőle, s meggyűlöl. Hát ezt akarod? Maradsz a biztos barátja, vagy megpróbálsz a "nem biztos szerelme" lenni?- A gondolkodó, logikus felemre hallgattam végül. Nem kérhettem Joshtol olyat, amit Ő ne tenne meg. Az kegyetlen lett volna Vele szemben.

- Mond el, hogy miért kell köszönetet mondanod A            lice-nek - ez tűnt a leg megfelelőbb kérésnek az adott helyzetben.

- Rendben. Addig küzdünk, ameddig az egyikünk fel nem adja. Ha estig nem végzünk, akkor a kevésbé vizesebb nyer - mondta.

- De még is, hogyan akarod eldönteni melyikünk a legvizesebb, amikor …. - hirtelen folytatta a harcot, s be sem tudtam fejezni. Gondolkodni sem tudtam. Csak csapkodtam a vizet Felé, s bíztam benne, hogy eltalálom. A rám hulló "eső"  eltűnt, nem érkezett több, én pedig kinyitottam a szemem. Mielőtt megtudtam volna szólalni hideg karok fonódtak a bokámra, s rántottak bele vízbe. Mikor kicsit kitisztult a kép Josh vigyorgó képét láttam magam előtt. Új terv fogalmazódott meg bennem, s ehhez szükségem volt a - még gyermekkoromban tanult - befolyásomra. Bár anyától nem sok színészi gént örököltem, lévén, hogy neki sosem volt, reméltem, hogy apa ajándékozott nekem valamicskét.

A lehető legszomorúbb arcot vágtam, s a felszínre úsztam. Még annyit észre vettem, hogy Josh ijedten kap utánam, de elrántottam a kezem. Amint újra a levegőn voltam rögtön a száraz föld felé vettem az irányt.

- Nessie mi a baj? - kérdezte aggódva. Nagyon jó volt, hogy háttal álltam neki, mert gonoszul elmosolyodtam.

- Túl erősen rántottál le - suttogtam a lehető legszomorúbb hangon. Pedig ha tudta volna milyen gyengéd volt, vagy hogy milyen jó érzés volt, mikor az ő hűvös, puha bőre az enyémmel találkozott…

- Nem akartam. Én…én…sajnálom - már alakul - valóban nem akartam, kérlek bocsáss meg - egy fokkal jobb. - Eltört valamid? - eddig fantasztikus - Ó bárcsak kimondtam volna, hogy feladom - Győzelem!

Amint elhagyta a száját a bűvös szó rögtön Rá ugrottam. Berántottam magunkat a vízbe, s összezavarodott arca láttán nevetnem kellett.

- Hát nem fáj semmid? - kérdezte hebegve.

- Nem vagyok törékeny, már említettem. De térjünk csak a lényegre! Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy feladod - mosolyogtam, ekkor tudatosult bennem, hogy mi történik. Éreztem a helyzet bensőséges varázsát, olyan hihetetlennek tűnt, hogy a testem csupán centikre van az övétől, s az én kezeim a mellkasán pihennek. Vámpírsebességgel kaptam el azokat onnan, amint megéreztem, hogy megremeg.

A te érintésed melegebb az övénél - magyarázott a belső hangom. - Biztos, hogy kellemetlen számára.

- El akartam menni. Nem akartam itt maradni.

- Mi? - döbbentem le azonnal. Átcikázott rajtam még a félelem, a szomorúság, az elhagyatottság. Pokolian rossz volt. - Mégis miért? - a hangom erőtlenül szállt felé a levegőben, mialatt pár lépésre távolodtam Tőle. Belülről emésztett a tudat, hogy itt akar hagyni. Fojtogatóan szörnyű volt, én pedig csak hajszálnyira álltam attól, hogy könnyeim előbukkanjanak.

- El akartam menni, nem akartam a szemedbe nézni azok után, amit tettem. Még utoljára eljöttem ide, s akkor találtam rá Alice levelére, amit olvasva rádöbbentem, hogy nem tűnhetek el. Ezt akartam megköszönni neki - csuklott el a hangja.

- És akkor most mit fogsz tenni? Elmész, vagy maradsz? - próbáltam nem elsírni magamat, de nem néztem a szemébe. Akkor nem bírtam volna visszafogni az érzéseimet.

- Csak azt tudom, hogy nem akarok senkit sem bántani. Meg akarok változni és olyan lény akarok lenni aki… - elfordult, s én csak akkor mertem felemelni a fejemet.

- Aki? - ismételtem utolsó szavát.

- Olyan akarok lenni, akit te megérdemelsz…

Pls. Komikat!

XXVI. Fejezet - Újdonságok délelőtje

Sziasztok!
Remélem nem siettem el a dolgokat, majd meglátjátok miért mondom ezt! A fejezet kicsit rövid lett, de talán a tartalma kárpótol. :D Először is szeretném megköszönni a támogatásotokat. Másodszor pedig a komikat. Közkívánatú fejezet lett. Ti akartátok! Csak ennyit mondhatok!Puszi nektek!
Ui: Legyen szép hetetek!

Nesszi

A jövő szerelme
XXVI. Fejezet – Újdonságok délelőttje

/Renesmee szemszöge/

Hosszú percek óta sétálgattunk némán, szótlanul, de nem bántam. Olyan erő áradt a testéből, amit még soha sem láttam. Bal karom az Ő karján pihent, így haladtunk észak felé. A nap már felszökött az égre, így voltak olyan pillanatok, amikor megcsillant rajtunk a fénye. Nem kellett beszélnünk, ez a csend megnyugtató volt. Néha rá pillantottam, de mikor a tekintetünk találkozott, zavartan lesütöttem a szemem. Áldást adtam a Sorsnak, hogy nem tudok elpirulni, de a szívemnek már senki és semmi sem szabhatott határt. Olyan intenzitással dübörgött a mellkasomba, hogy az már szinte fájt. Majd' kiugrott a helyéről, s minden egyes dobbanásnál furcsa érzés töltött el. Boldog voltam, annak ellenére, hogy csak barátként nézett rám. Boldog voltam, mert mellette lehettem. Boldog voltam, mert Őt is annak láttam.

Hirtelen csapott meg egy hegyi oroszlán illata.

– Állj! – suttogtam , s Ő azonnal kővé dermedt.

– Mi az? Mi a baj? – aggodalmaskodott, miközben, maga felé fordított. Ellenállhatatlan vörös szemei voltak, perzseltek, megbabonáztak.  – Nessie – mondta a nevemet  egy kicsivel hangosabban.

 – Shh – tettem mutató ujjam a szájára, s olyan volt, mintha megremegett volna. – Megérkeztünk – vettem el onnan az ujjam, mikor rádöbbentem, hogy mit tettem.

 – Én…én még nem…még nem érzem az…az illatát – a hangja rekedt volt és mély, annyira káprázatos…Nessie! Ki kell verned a fejedből. Számára csak egy barát vagy, csak barát. Semmi több. Ne gondolj többre…- szóltam magamra. Mély levegőt vettem, majd annyi önuralmat kapartam össze az elmém eldugott zugaiból, hogy megtudjak szólalni.

– Zárd ki az illatomat. Most pedig csak hagyd, hogy eluralkodjanak feletted az ösztönök. Végy, egy mély levegőt – nagyon halkan szóltam Hozzá, mert  féltem, hogy hallatja a hangomon a vágyódást  iránta. Vágyódás? Nem! Nem! Nem akarhatom Őt, hisz Ő sem akar engem – próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezen egyszer túl leszek, hogy ez idővel el fog múlni, s egy bizonyos pontig ment is. Egészen addig, ameddig az arcom túl közel nem került a testéhez.   Érintsd meg, csak egy apró mozdulat. Lassan csúsztasd a kezed a vállára, s simíts végig a karján. Mintha megnyugtatnád. Azt már nem kell tudnia, hogy neked ez sokkal többet jelent -  magyarázta az elmém egy darabja. Vagyis nem is az elmémé, hanem a szívemé, talán. S hallgattam rá. A háta mögé  léptem, jobb tenyeremet lassan érintettem hozzá a kézfejéhez, s onnan kínzó lassúsággal csúsztattam fel az al – majd, felkarján. A bőröm égett, ahogy az ingén keresztül megtapintottam  jéghideg bőrét. Isteni tűz lángolt testünk között, de nem szabad volt túl messzire mennem. Amint felértem a nyakához, kezemet lassan ejtettem le a hátán, s érzékeltem, hogy megremeg.  

– Mit érzel? – kérdeztem. 

– Egy…egy oroszlán? – kijelentése kérdésbe fulladt.

– Hol érzed?

– Előttünk.

– Engedd el magad, s próbálj meg csak a vérére koncentrálni. Nincs itt más, csak ő és te! – újra megtöltöttem a tüdőm levegővel – Most pedig kapd el – susogtam a fülétől alig pár milliméterre. Ő pedig azt tette, amit mondtam. Vámpírsebességgel haladt még északabbra, s már hallottam is, ahogy az leteríti a vadat. Nem mertem közelebb menni. Nem Tőle féltem, inkább attól, ami bennem lezajlódott. Nem kerülhettem Hozzá túl közel, bármennyire is akartam volna. Pedig olyan jó volt…

Nem! Csak barátok, akik elbeszélgetnek, meghallgatják egymás problémáit, segítenek a másiknak. Olyan emberek – mi esetünkben vámpírok – akik támogatják egymást, megértik a másik problémáját – merengtem továbbra is, miközben leültem egy sziklára megnyugodni.

– Isteni volt. Te nem vagy szomjas? – ugrott hirtelen mellém Josh, s összerezzentem a hideg szellőtől.  – Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Látom elgondolkodtál – ült le mellém. Bánatosan lógattam a lábaimat, s számoltam a magas sarkúm ütemes csapódását a sziklán.

– Nem ijesztettél meg. Köszi, de nem vagyok szomjas. És nagyon örülök, hogy ízlett – a hangom elkeseredetten csengett. Miért pont én? Miért pont nekem kell beleszeretnem valaki olyanba, aki sosem lesz az enyém?   

- Biztos nincs semmi…- kérdezett volna valamit - …mi ez a bűz? – bökött ki belőle a kérdés. Én már éreztem egy ideje, de nem foglalkoztam vele. Természetesnek tűnt…természet…fenyő...

- Farkasok – akadt el a lélegzetem, s már hallottam is a mancsok ütődését a kövön. Többen voltak. Talán az egész falka. Jake bácsi.

– Mik? – hitetlenkedett.

 – Sajnálom, de nincs időm elmagyarázni – gyorsan felálltam, s tekintetemmel körbepásztáztam a terepet. Az egyetlen esélyünk a folyó volt. A mi területünkön haladt át, így ha engedtünk volna a sodrásnak, a falka nem követhetett volna. – Ugrás! – fogtam meg a kezét, s a másikkal a ruhám szélét. Elrugaszkodtam, majd hangos csobbanással rántottam magammal Josht a vízbe. Mindketten elmerültünk, s amint a –buborékoktól hemzsegő – folyó kitisztult előttem, láttam, hogy  felém úszik.  Olyan helyes volt, ahogy a haja ide-oda lengett, s a ruhája hol szorosan tapadt a felsőtestére, hol pedig teljesen elállt Tőle. Újra felé nyújtózkodtam, s a folyó áramlásával egy irányba kezdtünk haladni. 

A farkasok megérkeztek, de az illatunkon kívül semmi sem bizonyította az ottlétünket. Már csak azon kellett gondolkodnom, hogy miként fogom Vele közölni a vérfarkasos történetet. Lehetetlennek tűnt. Ám a gondolatmenetem azonnal megszakadt, ahogy megéreztem Josh tenyerét a derekamra simulni. Hirtelen ragadott minket valami magával, s én erősen hozzá préselődtem, átfontam karjaimmal a nyakát, s fejemet a mellkasába temettem. Zuhantunk. Lábaim gyengén fogták közre a derekát, hideg keze pedig a hátamat simogatta.  Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha újra és újra átfutna a rajtam a melegség. Csodás volt. Ajkaim ruhán keresztül értek hozzá , teste egy pillanatra megmerevedett, majd még szorosabban húzott magához. Mintha rádöbbent volna valamire, hirtelen elakart engedni, de ezt nem hagyhattam. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy eleresszem, így még szorosabban bújtam hozzá. Meghaltam volna lelkileg, ha elenged

Csobbantunk.

Újra körbevettek minket a buborékok, s már nem éreztem magamon Josh érintését.  Üres voltam. A következő pillanatban láttam, ahogy Ő a felszín felé mutogat, s – még mindig kábultan sodródó  - testem felfelé húzza. Együtt bukkantunk fel a napfényben, mely mindkettőnket megcsillogtatott. Vizes haja rátapadt a homlokára én pedig óvatosan hátra simította, hogy a szemébe nézhessek. Igézően vörös pillantása újra rabul ejtett, ajkai pedig hívogatóan közelítettek az enyémhez.  

– Nessie – mondta elfúló hangon. Kezeink a felszín alatt újra összekapcsolódtak. Nem tudtam megszólalni, csak a szemébe nézni. Egymást bámultuk, míg végre kimondta azt, amitől a szívem hatalmasat dobbant – én szeretlek – motyogta, s száját lassan csúsztatta az enyémre.