XXIII. Fejezet - Alice a kerítőnő

Itt a következő fejezet. Sajnálom, h ennyit várattalak titeket, na meg, h most is több mint fél órát késtem. Sajnálom, de nagyon fáradt vok. Holnap kicserélem a fejit a bétázott verzióra, és kicsit kifejtem a véleményem.

Puszi 

XXIII. Fejezet - Alice a kerítőnő

/Josh szemszöge/

Lefagytam,  hang nem jött ki a torkomon. Mit mondhattam volna? Féltettem Nessiet. Hogy lettem volna képes egy gyilkosokkal teli házba hozni? Magamtól is féltettem, minden egyes alkalommal, de nem tudtam, hogy a testvéreim miként reagálnának ha megéreznék a fenséges illatát. Abban mindvégig biztos voltam, hogy soha nem bántanák szándékosan. De mi van, ha az ösztön eluralkodik rajtuk? Olyankor mindenki kifordul önmagából. Visszaemlékeztem a Renesmeevel töltött perceimre.

Bronzos hajának utánozhatatlan aromája égette a torkomat minden egyes nap, de rájöttem, hogy minél nagyobbakat lélegzem, annál elviselhetőbb a kaparás. Olyan varázsos volt. A teste kellemesen meleg volt. A szemének arany csillogása felejthetetlen emlékeket ébresztett bennem.

- Szerintem ezt beszéljük meg később. Mit szólnátok, ha elmennénk baseball- ozni? Nemsokára esik az eső. Kiváló alkalom nem gondoljátok? - terelt gyorsan Katarina, s ezzel kihúzott a pácból.

- Benne vagyok, de akkor később folytatjuk. Rómeó menj hódítsd meg Júliát, mert új testvért akarok - ölelt meg nevetve Daisy majd elment az emeletre öltözködni.

- Egyet értek a Daissel. Szükség van egy olyan családtagra, akit még meg lehet lepni. Egy olyanra, akit eltudunk vinni vásárolni anélkül, hogy tudná mire számítson. A mostani vámpírok nem strapabíróak. Kell valaki, akivel járkálhatjuk a boltokat - járt fel-alá Ashley.

- Elkéstél - ha tudott volna Aliceről…

- Miért is? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben karba tett kézzel meg állt előttem.

- Nessienek van egy boltkóros nénikéje. Már mindenre fel van készülve - vetettem oda mosolyogva.

- Majd meglátjuk. Végigcsináljuk ezt a vega valamit és amikor lehet elmegyünk plázázni. Megnézzük, hogy valóban fel van-e készülve a legrosszabbra - jött közelebb Ash, majd elszántan nézett a szemembe. - Majd meglátjuk. Majd meglátjuk - ismételte, miközben ő is az emelet felé vette az irányt.

Már a fiúk is felmentek, így csak én és Kata maradtunk. Elmerült a gondolataiban, ahogy láttam.

- Mi a baj? - kérdeztem rá, hisz látszott az arcvonásain, hogy aggasztja valami.

- Csak belegondoltam a dolgokba. Ahogy Daisy rákérdezett erre a Nessies dologra, hirtelen elöntött valami - suttogott. A hangja erőtlenül veszett el a térben, ő maga pedig búsan üldögélt.

- Nekem elmondhatod - ültem le mellé.

- Félek. Ember korom óta nem éreztem ilyen szintű rettegést a testemben. Mikor megtudtam, hogy szerelmes vagy, nagyon boldog voltam. Az sem zavart, hogy félig ember. Egészen mostanáig… - fújta ki a levegőt -, egészen Daisy megjegyzéséig - elöntött a szomorúság. Nekem Katarina véleménye volt a legfontosabb. Igaz, hogy az érzéseimen nem változtatott volna, de tudnom kellett, hogy támogat. Mióta bekerültem a családba ő értett meg a legjobban. Ő mentette meg az életem, s én nővéremként, második édesanyámként tekintettem rá. - Ne értsd félre! - szabadkozott, amikor meglátta, hogy az arcom fájdalmas grimaszba torzul. - Nekem valójában nem Renesmee kilétével van gond, hanem saját magammal. Mi lesz, ha valóban összejöttök, vagy amikor elhozod ide? Mi lesz, ha nem tudok majd magamon uralkodni. Nem akarom elvenni a boldogságod. Nem akarom megölni azt akit szeretsz, de úgy érzem, hogy már semmi emberi nincs bennem. Félek - kezdett el könnyek nélkül zokogni.

Magamhoz húztam, s átöleltem. Megértettem. Tudtam, hogy min megy keresztül. Én is hadakoztam magammal. Hosszú percekig ültünk ott, egészen addig, ameddig a többiek le nem értek.

Katarina gyorsan elhúzódott, nem szerette apró jelét sem mutatni gyengeségnek. Ő akart lenni, az erős, kitartó vámpír, s azt hitte, hogy úgy már nem nézünk fel rá. Mindig is édesanyánkként tekintettünk rá. Ő volt a család összefogó eleme. Ő nem a túlélésre helyezte a család fogalmát. Szerinte a szeretet köt össze annyi embert, vámpírt. Nem azért fogadott be minket, hogy ölni tudjunk, vagy ilyesmi. Boldognak akart minket látni, hogy eltudjuk fogadni azt, amivé váltunk. Pótolhatatlan személy lett az életemben.

- Öhmm…nem jöttök? - kérdezte Mark.

- Megyek, felveszek valami mást - rohant fel Kat a szobájába.

- Te Josh? - ült le mellém Daisy.

- Nem, de azért köszi. Szeretnék egyedül lenni egy picit - s én is az emeletre indultam.

- Várj! - suttogta Pet, majd mellém lépett - Katarina szomorú?

- Igen, de szerintem ne próbáljátok megvigasztalni, inkább nevessetek sokat. Játszatok - mondtam hamiskás mosollyal.

Bezártam magam mögött az ajtót, s leheveredtem. Egyedül voltam, s akkor tudatosult bennem, hogy egy ideig nem láthatom Renesmeet. Nem kerülhetett bajba miattam, nem veszhetett össze a szüleivel, mindezt  miattam. Leültem és vártam, valami csodára, egy jelre, egy szóra.

A nap felkelt, majd lenyugodott. Újra és újra.  Napok teltek el, csendben, magányban. Folyamatosan Nessie járt a fejemben. Egy teljes hétre volt szükségem, ahhoz, hogy feltápászkodjak. A gondolataim tomboltak, de nem értettem semmit. Egyetlen árva szót sem. Nem kerestem miért-eket, vagy lehetőségeket a megszűntetésre. Tűrtem, mert édes kín volt. Nessie nevét zakatolta minden egyes porcikám, remegtem egyetlen érintéséért, s úgy éreztem magam, mint egy drogfüggő.

Nem a vére kellett, nem arra volt szükségem, hanem Rá. Arra, hogy érezzem forrón lüktető testét az enyémhez simulni. Hallani akartam, ahogy a szíve vadul dübörög, látni akartam édes mosolyát. Érezni akartam, hogy mámorító illata kaparja a torkomat, s belevési minden emlékképét az emlékezetembe. Érezni Őt teljes valójában - erre volt szükségem.

Aztán a gyönyörű képek sötét alakot öltöttek, véres "rémálommá" alakítva az életem. Minden feketévé és vörös szín öltött. Láttam magam előtt, hogy tartom a tetemét, hogy a vére iránti csábítás eluralkodott rajtam.

- Nem! - ordítottam, s ami kezembe akadt széttörtem. A szobám romhalmazzá vált, én pedig csak tombolni bírtam a romhalmaz tetején. Az életem romjai voltak, a darabkákon visszatükröződtek eddigi áldozataim arcképei. Aztán ahogy ránéztem az ablakra, visszaverődni láttam Nessie szépséges vonásait. De nem ragyogott. Halott volt.

Erősen ütöttem kezemet az  üvegbe, ezzel millió szilánkot hagyva magam mögött. Dühösen fújtattam, mialatt elindultam az erdő felé.

" - Meg fogod ölni. Nem vagy elég erős, hogy kibírd. Most még talán nem vagy elég szomjas, de idővel az leszel, s csak az ő ínycsiklandozó vére felejtetheti majd veled a kínzó, égető, kaparó vágyat. Senki más, csak Ő…" - suttogta tudatom egy elborult része.

És én akkor döntöttem. Eldöntöttem, hogy soha többé nem találkozok Renesmeevel, hogy soha többé nem láthatom újra. A képek halványulni kezdtek, s a végén teljesen eltűntek. A maradványok úja életre keltek, s most már boldog képeket mutogattak.

Renesmee ellenállhatatlan mosolyát láttam, s a szívem szúrt. Összefacsarodott a gondolat hatására, hogy egyszer férje lesz, egy olyan ember, vagy vega vámpír, aki a lehető legboldogabbá teszi majd.

De tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy boldognak kellene lennem, mert ő is az, de nem ment. Azt akartam, hogy én lehessek mellette az örökkévalóságig. Megakartam óvni minden veszélytől. De én voltam a legrosszabb.

Kellett egy emlék róla. Nem bíztam az elmémben, féltem, hogy a Vele töltött pillanatok kitörlődnek az elmémből, s feledésbe merülnek. Rettegtem a vastag, fekete ködtől, ami az agyamra borulhatott.

Eldöntöttem mindent. Azt, hogy utoljára elmegyek a helyünkre, hátha érezhetem testének fenséges aromáját. Megakartam érinteni a vizet, amibe beletette a kezét. Azokat az apró hullámokat akartam megfogni, amik az Ő bőrét súrolták.

Futottam. Elkeseredésem minden erejét arra használtam, hogy odaérjek. Hétköznap volt, tudtam, hogy iskolában van. Mesélte, hogy végzős, s hogy ez az első gimnáziumi tapasztalata. Nem akartam vele találkozni, vagyis akartam, de tudtam, hogy akkor nem tudnám elengedni. Jobb volt, hogy nem vallottam be neki semmit, ennek így kellett lenni.

Reménytelenül futottam a folyóhoz, s láttam, ahogy a harmatcseppek lesodródnak a zöld levelek ívelt alakjáról a gyorsaságom miatt. A nap a vízcseppekre világított, s gyémántként csillogtatta meg őket. A madarak csiripeltek, majd messzire repültek, ahogy megérezték a közeledő veszélyt, a kegyetlen gyilkost, engem.

Újabb okot találtam arra, hogy elhagyjam Renesmeet. Nem tudtam volna a szemébe nézni azok után, hogy megöltem egy embert. Vagyis, hogy a segítsége ellenére más utat követtem. Minden indok csak záporozott a fejemre, s én fejet hajtottam előttük. Egészen addig futottam, ameddig el nem értem életem legszebb helyére. Megálltam a fák takaró homályában, nem mertem újra oda lépni, nem mertem meggyalázni újra a hely szentségét. Aztán észre vettem, egy lapocskát a földön. Rögtön oda rohantam.

" Remélem tudod, hogy Nessie belehalna ha elvesztene téged. Örülök, hogy néha megfeledkezel a képességedről, s ilyenkor zavartalanul bámulhatom a jövődet…a jövőtöket. Renesmee erről a levélről semmit sem tud, szóval ha lehet ne említsd neki. Becsempésztem abba a könyvbe, amit tegnap vitt magával. Már előre láttam, hogy hogyan fogsz dönteni, láttam, hogy félted Nessiet. De nem mehetsz el. Azt is kifigyeltem, hogy mikor érsz ide. Nessie suliban van, szóval csak gondolkodj. De ne feledd, hogy rajtatok kívül senki és semmi nem számít

Dönts jól:

Alice

Ui: én már mindent láttam"

Olvastam, s nem értettem semmit. Nessie nem érezhetett irántam hasonlóan. De Alice mindent tud. Mi lehet az igazság? Mit kell tennem? Hogyan dönthetnék jól? Mi lenne a helyes? - mélyültem el a gondolataimban.

- Örülök, hogy látlak - jött a hang a hátam mögül.