XXIV. Fejezet - Rossz érzések kavalkádja

Sziasztok! Meghoztam a következő fejit. Nem bírok magammal, így a következő részben már beindulnak a dolgok. Remélem nem gond. Végül is már a 24. fejezetnél tartunk…
A kommenteknek nagyon örültem, igazán boldoggá tettetek. Köszönöm szépen!

Puszi:

Nesszi

XXIV. Fejezet - A jövő szerelme

Rossz érzések kavalkádja

/Renesmee szemszöge/

- Ki a szerencsés? - kérdezte újra halkan Jasper. Az ereimben lassan áramló vér hirtelen megdermedt, a sokk és a félelem lebénítottak. Nem tudtam megszólalni, nem ment. Csak álltam és próbáltam úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna. De nem sikerült…

- Nessie? Ez nálam nem fog bejönni. Érzem, hogy félsz…  - suttogta Jasper. Hirtelen Alice jelent meg mellettem.

- Jasper! Mit szólnál hozzá, ha elmennénk egy közös vadászatra? Csak te és én. Kettesben…beszélgethetnénk…érzésekről…téves…érzésekről - tolt a háta mögé nénikém, s egyenesen Jasper szemébe nézett.

- Szóval te is tudod - hajolt közelebb Jasper Alicehez, s már csak annyit láttam, hogy finoman megcsókolja feleségét. Az érzések újra elöntöttek, akaratlanul fordult meg a fejemben, hogy talán én is átélhetném Josshal. Jasper hirtelen kuncogni kezdett, amit Alice minden bizonnyal észre vett, mert szorosan magához húzta, így elfojtva a kitörő nevetést.

- Renesmee, gyere! Enned kell - hívott anya, s kilépett a konyhából.

- Nem vagyok éhes, köszönöm - ahhoz képest, hogy nemrég milyen lendülettel ültem az asztalhoz, ez eléggé nagyon átlátszó kifogás volt, hogy magára hagyjam az én "cinkostársamat" egy "tanú" karjaiban. Hallani akartam, hogy Alice hogyan magyarázza ki a helyzetet, hisz nyilvánvalóan erre játszott. Bár én lettem volna gondolatolvasó…

- Mindenképp enned kell. Aztán elmehetnénk vadászni. Mit szólsz hozzá? - kérdezősködött Rose kedves mosollyal.

- Rendben, de vadászni egyedül szeretnénk - a döntéseimet eléggé gyakran váltogattam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarok. Egy dolgot kivéve. Azt, hogy Vele szeretnék lenni. Ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam. Ez egy megmásíthatatlan érzés volt a szívemben, egy meseszép virág. Egy rózsa. Szép és megérinthetetlen. Csak egy álom, ami soha nem lehet az enyém.

- Ahogy akarod - mondta szomorúan Rosalie, én pedig elszégyelltem magamat. Nem akartam megbántani. Bár az utóbbi időkben keveset beszéltünk, vagy csináltunk közös programokat, attól én még ugyanúgy szerettem.

- Nem ellenetek szól. Csak szeretnék egy kicsit magam lenni. Gondolkodni, olvasni, vagy csak sétálni az erdőben - de legfőképp Josht látni - tettem hozzá gondolatban.

- Megértem, de ha bármi gond van, akkor csak szólj! - nyomott egy puszit az arcomra Rosalie, s elkezdett a konyhába húzni. Még hallottam, ahogy Alice és Jasper elhagyják a házat. Én is velük akartam menni, de nem tehettem ilyen feltűnő módon, így csak ültem és ettem.

Esmee és Anya végig mellettem voltak, Rosalie is rám vigyázott. Carlisle elment, mert sürgős hívást kapott.

Olyan idegen volt nekem minden. Hiába voltam boldog attól a gondolattól, hogy szeretek valakit, mégis élt bennem egy kis sötétség. Félelem, hazugság. Hazudtam a szeretteimnek, azoknak, akik mindent megtettek értem, s féltem, mert nem tudtam, hogy mit szólnának a történtekhez. Csalódnának bennem, ezt sejtettem.

Hidegnek, ismeretlennek éreztem magamat. Folyamatosan a tányéromat bámultam, nem volt kedvem enni, aztán a kép változott. Magamat láttam. Egyre távolabbról. Már szinte kívülről figyeltem. Fentről szemléltem a testem, mintha nem én irányítanám.

A bronzos hajú lány, akire nem tudtam önmagamként tekinteni mosolyogva ette meg az ebédét, s távozott a házból. Bájosan mesélt előtte valamit Esmeenek, Rosalienak és anyának, de nem hallottam. Majd kilépett az ajtón, s elindult az erdő felé. Követtem, nem tudtam mást tenni. Aztán hirtelen robbant valami. Nem a környezetben, hanem bennem. Olyan erővel terített le, hogy már csak azt vettem észre, hogy a földön fekszek. Újra önmagam voltam, fájdalommal, szerelemmel,  bűntudattal, boldogsággal. Az érzések szétszaggattak.

Nagy nehezen feltápászkodtam, de a konyhában történtekre nem emlékeztem. Mintha valaki más irányított volna. Mások előtt maradtam a mosolygós, boldog Renesmee, az erdő sötétjében pedig a szomorú, reménytelenül szerelmes lány. Két véglet, két személy, két élet. A távolság a két felem között  

A folyóhoz akartam menni. Mikor feltápászkodtam nem foglalkoztam a ruhám letisztításával, csak rohantam. Egyenesen ahhoz a helyhez rohantam, ahol Őt láttam. Oda, ahol nem létezett a hazugság, a kín, a szenvedés, vagy a fájdalom, csak a szerelem. Csak Josh.

A levelek reszkettek mikor elhaladtam mellettük. Az állatok elszaladtak, csontjaikig hatolt a félelem. Tudták, hogy jövök, nem volt kétségük. Sebesen szedtem a lábaimat, hagytam, hogy felül kerekedjem rajtam a vámpír énem, felerősítse az szívemben lakozó érzéseket. Hagytam, hogy égessen, hagytam, hogy fájjon. Reméltem, hogy ennél már rosszabb nem lehet, bíztam benne, hogy Josh ott fog várni a fűben, s hogy akkor elmúlik minden. Arra a lelki nyugalomra vágytam, arra a földöntúli leírhatatlan boldogságra amit mellette éltem át.

Már éreztem a tóparti fák csodás illatát, s tovább vártam….Azt akartam, hogy az-az utánozhatatlan illat bekússzon az orromba, majd forrón égessen az ereimben. Nem fájdalmasan, hanem gyógyítón. Vele elfelejtettem, hogy ki vagyok. Elfelejtettem, hogy mutáns vagyok, Mellette minden a háttérbe szorult. A szívem dübörgött a mellkasomban, az erem száguldozni kezdett az ereimben, egészen addig, ameddig oda nem értem.

Senki…

Nem volt ott. Egyedül voltam. A fájdalom még elviselhetetlenebb lett, én pedig megszakadtam a súly alatt. Újra a földre rogytam, s kezeimet összekulcsolva, a fejem alá tettem őket. A szemeim viszkettek, s a könnycseppek újult erővel ostromoltak. Oldalamra feküdtem, s csak néztem a víz áramló zubogását. Ahogy a vízesés, az én arcomról is úgy  folytak a sós cseppek. Egyedül maradtam. Nem volt senkim. Elvesztem, meghaltam. Nélküle nem élhettem.

A sötétség szépen, lassan kerített a hatalmába én pedig engedtem neki. A hideg földön, könnyek között, összetört szívvel, sajgó testel aludtam el.

Erős fényre ébredtem. A másik oldalamra fordultam, hogy ne süssön az arcomba a nap. Valami puha ölelt körül. Takaró volt, az én ágyneműm. Az illatát felismertem. Halk kopogásra figyeltem fel, aztán pedig az ajtó nyitódására.

- Jó reggelt kicsim - köszönt anya, s egy tálcával együtt lépett a szobámba.

- öhmm…neked is - köszöntem bátortalanul. Finom illatok kezdtek terjengeni a helyiségben, én pedig még mindig csukott szemmel nyújtózkodtam egyet. Hirtelen jöttem rá, hogy nekem nem ott kellett volna lennem. Nem a szobámban, nem az ágyamban. A testem azonnal reagált, s vámpírgyorsasággal ültem ülő helyzetbe.      A takarót oldalra hajtottam, s láttam, hogy pizsamában vagyok.

- Ez…én…nem itt… - dadogtam össze vissza, mire anya letette a reggelit az éjjeli szekrényemre.

- Alice látta, hogy elaludtál az erdőben. Jasperrel a közelben vadásztak, így érted mentek és hazahoztak. Én pedig átöltöztettelek - mondta kicsit aggódó hangon.

- Köszönöm - sütöttem le a szememet

- Tudom, hogy neked is hiányzik apu, de nemsokára visszajön. Emmett segít neki megoldani ezt az egészet. Elmagyarázzák az újszülöttnek a törvényeket, még mielőtt a városba érne - suttogta. Ha tudta volna, hogy már itt járt…De állj! Az biztos, hogy apa hiányzik, de ezt most anya miért hozta fel?

- Ezt most nem nagyon értem - anya sóhajtott egyet, majd mellém ült.

- Alice és Jaz mesélték, hogy mikor rád találtak, akkor kisírt szemekkel feküdtél a földön. Jasper pedig azt mondta, hogy hiányzik neked apa - láttam az arcán, hogy szomorú. Utáltam, amikor nem boldog. Azt akartam, hogy minden pillanatnak örüljön. Kárpótolni akartam azokért a fájdalmas napokért, amikor belülről kínoztam. De folyamatosan csak bántottam. Még ha nem is tudott róla.

- Miért nem jön vissza? Miért neki kell elintéznie? Miért nincs velünk? - kérdeztem elfúló hangon. Hiányzott, sokkal jobban, mint azt elképzeltem. Nem tudtam eldönteni, hogy Josh vagy apa hiánya okoz nagyobb fájdalmat. Apu mindig mellettem volt, mindig segített. Kivéve az utóbbi időkben. Mióta találkoztam Josshal. De nem bántam. Semmit sem bántam meg. Csodás volt.

- Azért teszi, hogy ne legyen katasztrófa. Azt üzeni, hogy amint visszajön rengeteg időt fogunk együtt tölteni. Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk egy időre?

- Mi? Nem! Én nem akarok! - keltem ki magamból, a kipattantam az ágyból.

- Nessie! Csak egy ötlet volt. Nem kell elmennünk. De mi a baj? Történt valami? - vált a hangja újra kétségbe esetté.

- Nem…én…- hangosan kifújtam a levegőt - csak nem hiszem, hogy ahhoz, hogy több időt töltsünk együtt el kellene hagynunk Forksot - De nem ettől féltem. Az a tudat, hogy Josht elveszítem, még ha csak rövid időre is, de fájt. Fojtogatóan keserű érzés volt.

- Rendben, akkor maradunk. Én elmegyek vásárolni. Hozzak neked valamit? - állt fel, gondolom látta, hogy nem vagyok túl jó állapotban lelkileg. Nem akartam megbántani, de újfent sikerült.

- Sajnálom, nem akartam kiabálni veled - suttogtam megtörten.

- Semmi baj kicsim - lépett mellém anya, s megölelt. - Nemsokára minden olyan lesz, mint rég.

És ha én nem akarom, hogy olyan legyen? Ha én azt szeretném, hogy minden másképp történjen? - tettem fel magamnak a kérdést, amire nem tudtam a választ.

- Köszönöm - öleltem vissza.

- Szóval, mit szeretnél a boltból? - mosolygott halványan, mikor elengedett.

- Semmire sincs szükségem. Inkább elmennék egy kicsit sétálni - kértem engedélyt. Vissza akartam menni a folyóhoz. Látni akartam.

- Rendben, menj csak, de vigyázz magadra - azzal megpuszilt és kilépett az ajtón. Hallottam, ahogy elhajt, én pedig a reggelizés után elkészülődtem. Az erdőbe rohantam, a megnyugvást nyújtó vízhez. Ismét elkeseredtem, mikor Ő nem volt ott.

Napok teltek el Nélküle. Hosszú órák, Róla álmodozva, egyedül, szomorúan. Reggel, délben és este is kimentem az erdőbe, minden egyes nap. Vártam Rá, hogy egyszer csak felbukkan, s ahogy telt múlt az idő, a remény egyre csak fogyott, hogy valaha újra láthatom. Szinte csak aludni jártam haza. Könyveket vittem magammal az erdei sétáimra. Olyan voltam, mint egy zombi. Alice sokszor benézett, s elmondta, hogy Jaspernek nem hazudhatott, de nem mondott el mindent. Csupán annyit, hogy szerelmes vagyok, de nem tudom mit szólnának hozzá. Jazper megértette a helyzetet, nem kérdezősködött az illető kiléte felől, tapintatos volt.

Láttam, hogy felkel a nap, aztán a helyét átveszi a sötétség. Sokszor lezajlott ez a folyamat, s az én szívemre egyre nagyobb bánat terült. Már feladtam volna mindent, amikor egy reggelen Alice úgy robbant a szobámba mint a bomba.

- Jóóóó reggelt! - üvöltött, s széthúzta a sötétítőket.

- Ez aztán az….- morogtam.

- Ne csináld! Reggel hat van, ideje felkelni! - azzal lerántotta rólam a takarót. Mindig szívesen láttam, kivéve amikor ennyire bepörgött.

- Csak azt ne mond, hogy iskolába kell mennem - s egyik kezemmel megfogtam az ágyneműm, s húzni kezdtem.

- Renesmee Carlie Cullen! Rám bíztak, szóval azt teszed, amit mondok. Ne akard, hogy mérges legyek. Irány zuhanyozni, addig én keresek neked valami rucit - olyan erővel rántott egyet a takarón, hogy a földre kerültem.

Nem volt mit tennem, elindultam hát a fürdőbe. Miután mindennel végeztem visszamentem Alicehez, aki egy rózsaszín mini ruhával állt a kezében.

- Na ezt már nem! - fordultam sarkon, s vissza akartam menni a zuhany alá.

- De igen - makacskodott.

- Ebben nem megyek iskolába - jelentettem ki magabiztosan.

- Én nem is mondtam, hogy iskolába mész - vigyorgott.

- Nem érdekel. Nem veszem fel azt az anyagdarabot. Ez a törülköző nagyobb, mint az - mutattam végig magamon.

- Akkor ebben jössz velem vásárolni - mosolygott, s elindult kifelé.

- Rendben - egyeztem bele. Még sem mehettem törülközőben! Arról pedig, hogy megúszom a vásárlást nem is álmodoztam. Lehetetlen volt.

- Imádlak! Siess, mert még megkell csinálnom a hajadat, meg a sminkedet.

Annyira húztam az időt, amennyire csak tudtam. A felöltözés majd' egy óráig tartott, de ebbe beleszámoltam azt az időt is, amikor a fürdő kövén ülve számoltam a csempéket. Alice persze őrült módjára dörömbölt percenként az ajtón. Mikor óhajtottam kifáradni elmormolt egy monológot.

- A csiga is gyorsabban öltözik mint te. Tudod nálam nem jön be a késleltetés. Figyeltelek. Máskor megfogok haragudni. De nagyon. Mennyit aludtál? Több tonna sminkkel lehet csak eltüntetni ezeket a karikákat. A hajad gyönyörű, de miért nem vasalod ki? Ez a magas sarkú tökéletesen megy a ruhádhoz. Szerintem a természetes színek jól álnak neked, de ez a rózsaszín…egyszerűen fenomenális. Isteni lesz. Imádni való cuccok érkeztek tegnap a boltokba. Neked veszünk mini szoknyát, felsőket, fehér neműket…- sorolta volna tovább is, de én felpattantam.

- Én. Most. Elmegyek. Vadászni. Addig. Higgadj. Le - mondtam minden szót külön.

Alice, csak ördögien mosolyogva kilépett a szobámból, én pedig úgy, ahogy voltam, kiugrottam az ablakon.