37. Fejezet - Kétséggel, vagy kétség nélkül

Kedves Olvasók! Sajnálom, hogy elhúzódott a fejezet készítése, de sajnos sok minden közbeavatkozott. Megpróbálok pár fejezetet "előgyártani", hogy ne kelljen sokat nélkülöznötök az iskola beköszöntével sem, de nem ígérhetek semmit. Remélem a megtört jég elvarázsol benneteket. Nem a legjobb, de én sem vagyok épp a toppon. A kezem iszonyatosan fáj, és sajnos a gépelés sem megy valami fényesen az utóbbi néhány napban. De nem akarok nyavalyogni, inkább kellemes olvasást kívánok!
Használjátok ki még a rendelkezésre álló időt, a verőfényes napsütést!

A jövő szerelme

37. Fejezet - Kétséggel, vagy kétség nélkül

Mámorító boldogságban úszva siettem haza. Alig vártam, hogy átöltözhessek és újra Josh karjaiba vethessem magam. Míg a lábaimat sebesen kapkodtam a hideg talajon, gondolataim szüntelenül azon cikáztak, hogy este bemutatom Őt anyának. Iszonyatosan vágytam arra, hogy ne kelljen titkolóznom, vagy  becsempésznem őt a házba, arra kötelezve, hogy elrejtse magát a képességével. Őszintének kellett lennem, erre a tegnap éjszaka történtek ébresztettek rá. Szeret - ez az egy szó, egy névvel párosulva az egész világomat jelentették. Mintha egy csodás, rózsaszínű fellegben repülnénk Josshal, csak ketten, ölelkezve és csókolózva. Az első csókom - merültem el az emlékben.

Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Hogyan láncolhat örökre magához egy kósza érintésével? Megfejthetetlen kérdések tobzódtak bennem, de nem is akartam kibogozni őket. Tökéletesek voltak így. Újak, erősek, fontosak. Azt akartam, hogy mindig így legyen, hogy soha ne változzanak meg. Josht akartam. Minden idegszálam küzdött azért, hogy eltudjam engedni egy pár perce, s azzal vigasztaltam önmagam, hogy kevesebb mint egy óra és ismét magamhoz szoríthatom. Még ott égett a bőrömön a karjának hűvössége és fel tudtam idézni vörös tekintetét az enyémbe mélyedni.

            - Megjöttem - kiáltottam felszabadultan. Legszívesebben ordítottam volna, torkom szakadtából üvöltöttem volna, amíg csak lehet. Ha erre nem figyelt fel senki, gondoskodtam róla, hogy az ajtó hangos csapódására már felkapják a fejüket.

            - Fent vagyok kicsim - hallottam anyát. Ha őszinte lettem volna eddig, akkor felszaladhattam volna. A nyakába borulva oszthattam volna meg vele, hogy szerelmes vagyok. Halványan elpirulva sztorizgathattam volna arról, hogy Josh mennyire lehengerlő, hogy ellenállhatatlanul jóképű, férfiasan erős, emellett nagyon gondoskodó. De nem tehettem. - Gyere nyugodtan, csak virágokat öntözök.

Még nem tehettem. Bezárkóztam a fürdőbe, s az ajtónak támaszkodva motyogtam néhány terelésre szánt mondatot.            

            - Tíz perc, csak lezuhanyozok.

Nem érezhette meg Josht. Tisztában voltam vele, hogy nem vetette be semmilyen erejét, hogy ne telepedjen rám bódító aromája. A ruháimat ledobáltam, majd erőtlenül magamhoz szorítottam a felsőmet, hogy belélegezhessem Josh bőrének kábító illatát. Mindent beszórtam a mosógépbe, hogy még csak véletlenül se fogjon gyanút idő előtt. Nekem kell elmondanom és neki tőlem kell megtudnia. Ez így helyes. Szomorúan emlékeztettem magam arra, hogy apa valahol messze, egy teljesen téves nyomot követ és hogy megszállottan üldözi a nagy senkit. Amint hazajön, leülök vele beszélgetni - ezzel a kikötéssel álltam a zuhany alá, s képzeltem azt, hogy a forró vízcseppek Josh ujjai.

            - Beszélhetnénk? - kopogtattam be szüleim hálószobájába. Az ajtó nyitva volt, de úgy viselkedtem, mint egy megszeppent kisgyerek, akit valami nagyon rosszon kaptak rajta. Rossz dolgot tettem, ezt beláttam. Hazudtam annak a személynek, aki a legtöbbet tette értem a világon, s aki a saját életét feláldozta születésemért.

            - Persze - csukta be anya a kezében tartott könyvet. Megütögette maga mellett az ágyat, jelezve, hogy helyezzem magam kényelembe. Ösztönösen húztam magamon még jobban össze a köntöst, idegességem legegyértelműbb jeleként.

            - Miről szeretnél beszélni? - dőlt az ágytámlának. Kíváncsian fürkészte az arcomat, bíztam abban, hogy semmit nem tud leolvasni róla.

Összeszedtem a bátorságomat, erőt véve magamon egy feltörő sóhaj után képes voltam belekezdeni abba, ami megváltoztathatja a belém vetett hitét, vagy akár gyökerestől ki is tépheti azt.

            - Azt mondtad, hogy veled bármit megoszthatok - suttogtam lehajtott fejjel, mire már ő is rádöbbent, hogy nem egy kellemes témát fogunk boncolgatni.

            - Igen, bármit, ami a szívedet nyomja - simította tenyerét a vállamra bátorítóan. A felőle áradó anyai szeretet majd' összepréselt és többször ismételtem el magamban, hogy mennyire örülök annak, hogy az ő lánya lehetek.

            - Bízol bennem? - kérdeztem félénken.

            - Amennyire csak lehet - válaszolta habozás nélkül.

            - Hiszel abban, hogy képes vagyok érett, felelősségteljes döntést hozni? - folytattam.

            - A legjobb tudásunk szerint neveltünk, nem csak mi apáddal, hanem az egész család. Ha te nem tudsz, akkor senki sem.

            - Köszönöm. - Volt annyi józan lélekjelenlétem, hogy felé fordítsam az arcomat. - Mindig jók voltatok hozzám, amit nem így kellett volna értékelnem, de nem szeretnék tovább titkolózni. Megismerkedtem egy sráccal - fújtam ki a levegőt. - Egy végtelenül csodálatos, emberséges fiúval, akit szeretek. Egy olyan iszonyatosan nagylelkű vámpírral, aki nem a mi táplálkozási módunkat követi, de mindent megtesz annak érdekében, hogy ez megváltozzon.

Kimondtam. Csak ez járt a fejemben. Végre őszintén ülhettem vele szemben, nem hazugsággal és titokkal tele. Ez jó volt. A következményektől függetlenül tudtam, hogy ez a helyes. Felháborodásra számítottam. Normális, anyai ösztönre, tízévnyi szobafogságra, csalódottságra. Arra, hogy megrendül.  Arra vártam összekuporodva, hogy megszólaljon. A némaságra kárhoztatott hosszú pillanatok nem repültek. Megfagyva telepedtek a mellkasomra, még elviselhetetlenebbé téve a rá nehezedő több mázsás súlyt. Megdermedtem.

            - Mióta vagytok együtt? - kérdezte rezzenéstelen arccal.

            - Tegnap este mondta azt, hogy szeret. Addig azt hittem, hogy csak én érzek így iránta, mert már vagy egy hónapja csak barátok vagyunk.

            - Akkor ez mindent megmagyaráz - rázta meg fura mosollyal a fejét.

Nem értettem, mire gondol. Ezt ő is észre vette, az arcomat fedő vastag megdöbbenés ugyanis nyitott könyv volt a számára. Ez volt az a kifejezés, amit mindig is megfejtett. Többnyire. 

  

            - Azt a sok kimaradt napot a suliból, hogy elhanyagoltad Karolinet, hogy a ma éjszakát is máshol töltötted, a gyors zuhanyzóba rohanásodat, a különleges illatot a levegőben, de legfőképp a mosolyodat, amelyet mostanában egyre többször látok. - Kényszerített, hogy ne fordítsam el a fejem, de nem is akartam. Megkövülve hallgattam. - Nem az számít, hogy mit eszik. Hogyan is ítélhetnénk el őt azért, mert más? Itt az a fontos, hogy szeret téged és te is őt, és én is kedvelem, mert végre valaki boldoggá tesz téged. - Láttam, hogy anya tekintete elhomályosul. Sírt. Nem volt szükség legördülő könnycseppekre, vagy ütemtelen lélegzetvételre. Csak a szemébe kellett nézni. Ez mindent elárult. Megkönnyebbültem. Minden teher, amely eddig rám hárult, teljesen elpárolgott. Létezésem darabkái összeforrtak, a Karolinehoz fűződő barátságom, a Josh iránt érzett szerelmem, az anya iránt érzett tiszteletem mind összetartották a képet, de csak kicsit feledtették velem apa hiányát.

            - Annyira jó, hogy így gondolod - borultam a nyakába meghatódva. - Már csak apának és a család többi tagjának kell elmondani - nyögtem elkínzottan, miután elhúzódtam tőle.

            - Nem lesz semmi gond. Mindenki fantasztikusan fogja fogadni a hírt - mosolygott erőt öntve belém. - Mikor is indulsz? - szegezte nekem váratlanul a kérdést.

            - Honnan tudod, hogy készülök valahová? - háborodtam fel nevetve.

            - Kilátszik a köntösöd alól a nem rég vett szoknyád - forgatta szemeit.

            - Oh - sóhajtottam. - Ugye elengedsz? - Kiskutya képpel bámultam rá, bár a választ jól tudtam.

            - Nyomás! Ne várakoztasd szegénykét! - parancsolt rám kacagva. - Vigyázzatok magatokra!

            - Rögtön indulok, de előtte még megkérdezem, hogy este bemutathatnám-e neked Josht? - tudakoltam egy roppant széles vigyorral a képemen.

            - Nagyon várlak titeket Josshal - kacsintott anya - Érezzétek magatok jól!

            - Úgy lesz. Majd jövök, ígérem - nyomtam gyors puszit az arcára.

Euforikus állapotban vetetettem ki magam a házból, hagytam, hogy a hajamat összeborzolja a szél. Majdnem tökéletes - visszhangzott a fejemben. Nekem az az állapot kifogástalanul megfelelt. Minden mozgott. A levelek, ahogy a szellő elsuhant mellettük, az állatok, akik érezték, hogy közelgek menekülőre fogták. Olyan átlagos volt. Amit egykor hidegnek, üresnek láttam, most megtelt színnel, s barátságos kisugárzással köszöntött. Megváltozott a környezetem. Minden sokkal szebb volt.

            - Anya máris oda van érted, pedig csak a nevedet tudja - ráztam a fejemet hitetlenkedve, egy nevetés kíséretében. Hogy vehet le mindenkit a lábáról?

            - Hát, legalább nem tiltja el tőlem az egy szem lányát - mondta teljes komolysággal.

            - Arra fogadni mernék - könyökömmel megtámaszkodtam az ablaknál, s elmerengve néztem tovább Josh hófehér bőrét, a bőrkabátba bújtatott izmos felsőtestét, s azt a furcsa, édes bizsergést ígérő mosolyát.

            - Kérdezhetek valamit? - Néhány perc csendet követően végül ő törte meg a hallgatást. Nem volt szükség beszédre, csak tovább sütkéreztünk a mi saját, boldogságot árasztó ragyogó, mindenki másnak láthatatlan napunk alatt.

            - Persze - vágtam rá rögtön, bár ha tudtam volna, hogy a világ legnagyobb ostobasága jár a fejében, akkor azonnal nemet mondok.

            - Anyukád valóban nem volt kiakadva, hogy embereket öltem? Nem félt Téged tőlem? Megérteném, ha azért titkolnád mert aggódsz, hogy hogyan jövünk majd ki, de nem akarom, hogy a kapcsolatod a szüleiddel miattam menjen tönkre. Nem sértődöm meg, ha nem szívesen látna körületted. - A kétség, mely ott lapult a hangjában mardosott. Hogyan adhattam volna a tudtára, hogy amit most mondott az egyszerűen soha nem történne meg? Még akkor sem, ha nem hagyott volna fel az életmódjával.

            - Elismétlem még egyszer Josh - simítottam a kezemet a combjára, s fejemet a vállának döntöttem. - Sőt, ha kell több ezerszer elismétlem újra, újra meg újra, hogy anyában még csak fel sem merült az, hogy veszélyes lehetnél rám. Látta, hogy veled önmagam lehetek és, hogy elképesztően szeretlek. Ő ezt tartja szem előtt. Ameddig ilyen gyakran mosolygok majd és nevetek, és nem szaladok fel  a szobámba depressziósan, te bérgyilkos is lehetnél,  akkor is elfogadna. - Az autó hirtelen állt le, de nem volt időm körülnézni. Josh hirtelen magához rántott, s ajkaink lágyan keringőzni kezdtek. Gyengéden kisimított egy tincset az arcomból, én pedig a tarkóján köröztek körmömmel. Lélegzetvisszafojtva csókoltuk egymást, az egyre fülledtebbé vált levegő, mintha jeges fájdalommal hasított volna le rám, amikor a szám elvált az övétől.

            - Ugye nem vonzódsz a bérgyilkosokhoz? - felvont szemöldöke láttán kibuggyant belőlem egy kuncogás.

            - Hát, ha ilyen jóképűek, akkor mindenképpen - nem törődöm arckifejezésem mögött ott volt a vidám, ezer vattos vigyort mutogató énem, aki csak arra várt, hogy Josh ismét közelebb kerüljön hozzá. Amint ez megtörtént, ezer darabban hullott re rólam a vékony kis álarc, mely egy apró részletet sem tudott elrejteni Ő előle.

            - De ha az anyukádnak mégsem lennék szimpatikus, akkor  - mielőtt befejezhette volna ezt az őrült elképzelését, összeforrt ajkainkkal hallgattattam el.

            - Gyere, még mielőtt itt ragadunk! - rázta meg a fejét, s villámgyorsan kinyitotta előttem az ajtót. Csak akkor tűnt fel, hogy már meg is érkeztünk. A házuk, eszméletlenül csodaszép volt, a zöld gyep kiemelte az épület makulátlan fehérségét. Ahogy ujjaink összefonódtak, lassan andalogtunk a bejárat felé, s elakadt lélegzettel pásztáztam a környék minden részét.

            - Gyönyörű - nyögtem ámuldozva, mire Josh a vállgödrömbe puszilva halkan megjegyezte:

            - Üdv az otthonomban!

XoXo:

Nesszi Pierce