XIX. Fejezet - Lehetőségek

Sziasztok! Mivel haza jöttem, újra lesz időm frisselni. Itt a következő fejezet, Josh szemszöggel. Az elkövetkezendő időkben a kevés szemszög rajongóinak kedvezek majd, de később lesz Edward-os valamint Bella-s rész is. Mindenkinek köszönöm, aki megvárt és olvas. Remélem nem okozok csalódást. Jó olvasást! Köszönet és puszi mindekinek:

Nesszi 

XIX. Fejezet - Lehetőségek

/Josh szemszöge/

A szél felém fújt egy ismerős illatot. Mámorító volt. A vámpír, melyet Nessie kis időre a háttérbe szorított, most a felszínre tört.

- Miért is ne? Csak egy aprócska kitérő…Nem kell róla tudnia senkinek. Megteszed és kész. Egy ember úgysem változtathatja meg a világot. Ha megölöd, maximum nem szemetel többet. Mire vársz még? - Eltűnt a másik felem. A vérre éhes szörnyeteg uralta a tetteimet, a szerelmes férfit teljesen legyőzve.

A következő pillanatban már egy lány teste fölé tornyosultam…

Nyúlni akartam volna a holtesthez, hogy legalább letakarjam, de a látványtól ledermedtem. A kezem hófehér helyett vörös árnyalatot öltött. A vér beborította a végtagom. Tekintetem újra az áldozatomra fordítottam. Többször is átéltem már ezt, de most más volt.

Elöntött a bűntudat. Ott hagytam a testet, véresen, elborult elmével szaladtam. Beértem az erdőbe, ahol már hajnalodott. Nekidőltem a legközelebbi fa törzsének, fejemet a kezeimbe hajtottam. Szorítottam, mintha ez mindent helyre hozna. Nem tudtam elbújni a tettem következményei elől.

Renesmee megfog utálni…Látni sem akar majd, mind ezt jogosan. Miután megkértem, hogy segítsen,én már is letepertem egy embert. Megöltem. Csak egy aljas gyilkos vagyok, semmi több.

Elmémbe újra felismerés csapott. Vámpírok- állapítottam meg. Pont ilyen illatot éreztem akkor, amikor Renesmeet hazavittem. Az agyam kivételesen lassan működött, csak arra eszméltem fel, hogy a halk lábdobbanások egyre jobban közelednek felém. A talajon fekvő falevelek kissé megfagytak a hűvös levegőtől, így még akkor is hallottam a lépteket, mikor nem törődtem vele.

Talán megölnek. Lehetséges. De akkor legalább nem kell szembenéznem Vele. Mennyivel könnyebb lenne, ha ember lennék. Nem állhatna semmi az utunkba. Boldogok lehetnénk, csak Ő és én. Mennyire más lenne…

- Jaz! Itt érzek valamit - a következő pillanatban már egy magas, barna hajú srác állt előttem, döbbent arckifejezéssel.

Gondolkodás nélkül futásnak eredtem. A védekező ösztön erősebb volt mint az eszem. Elkeseredetten haladtam Seattle felé. Oda talán elcsalhatom őket. A fák minden lépésnél ritkábbak voltak, míg meg nem láttam az épülteket. Azonnal megálltam, de tudtam, ha nem megyek tovább, akkor elkapnak. Elszántan követtek, bekerítési taktikáikkal nem foglalkoztam. A hallásom jobb volt, mint nekik, gyorsabban is futottam. Utolsó mentőövként használtam a képességem. Mikor csak pár lépés volt a két ismeretlen és köztem, elrejtettem az illatom. Körbenéztem, hogy lát-e valaki, majd vámpírsebességgel berohantam az épületeket körbevevő vizes, szűk sikátorok közé. Pillanatokkal később az utca megtelt emberekkel, autókkal, beindult az élet, így a két ismeretlen nem követett.Nekidőltem a falnak és vártam, hogy mi fog történni. Vajon rám találnak, vagy elvesztették a nyomomat? Renesmee mégis mit fog szólni ahhoz, hogy az elhatározásom ellenére gyilkoltam?  Katarina mit fog rólam gondolni, ha kiderül, hogy gyáván megfutamodtam? A többi testvérem elfogja fogadni, hogy én más akarok lenni? Kitagadnak? Támogatnak?

Nem volt több időm gondolkodni, mert a nap felkelt és a bőröm csillogni kezdett. Mielőtt bárkinek is feltűnt volna a dolog, felugrottam a ház tetejére. Egyik épületről a másikra ugrottam, futottam, míg meg nem láttam az erdő másik oldalát. Úgy éreztem, nem mehetek a rövidebb úton, hisz nem tudhatom, hogy az a két vámpír még mindig ott vannak-e. Ismét bevetettem magam az erdőbe, de most a házunk felé futottam. Abban az egyben biztos voltam, hogy soha többé nem láthatom Renesmeet. Nem szabad a közelébe mennem, több okból is. Az első, hogy rettentő nagy fenyegetést jelentek rá a vére miatt. A második, hogy nem hazudhat miattam a családjának. A harmadik, hogy nem nézhetek a szemébe a történtek után.

Lassú tempóban haladtam, nem volt kedvem gyorsan futni. Számba vettem az összes felmerülő, lehetséges megoldást. Szeretem Nessiet, annak ellenére, hogy alig ismerem. Tudom, mit érzek iránta és abban is biztos vagyok, hogy ez nem változna évek múltán sem. Tehát, az egyik megoldás, hogy elmegyek és addig nem térek vissza, ameddig nem sikerül kontrolálni a szomjam. Csak egy pár év és aztán újra láthatnám.  Akkor talán a barátságon kívül más kapcsolat alakulhatna ki köztünk. A másik megoldás, ha itt maradok és bevallok neki mindent, de akkor valószínű, hogy még csak barátok sem lehetünk. Mindent vagy semmit. Annyira nehéz…

Órák óta gyalogoltam, mikor végre megpillantottam a házunkat. Este felé járt már az idő, a közelben lévő kis tó vizén visszatükröződött a nap lemenő sugarainak képe. Vérvörösre színezték a tájat, emlékeztettek arra is, hogy mit tettem hajnalban. A házunkat pár méteres körzetben tisztás vette körül, majd azt követte az erdő sűrű, sötét homálya. Amint kiléptem a fák takaró homályából összeestem. Tudtam mit fogok választani, mi az, ami mindenkinek jó lesz. Elmegyek. Pár év, aztán újra láthatom, de addig jobb lesz neki nélkülem. Nem tudnék a szemébe nézni.

- Josh! Öcsi! Minden rendben? - ordította Mark. Közelebb lépett és elkezdte veregetni az arcom.

- Semmi baj. Vámpír vagyok, nem ember - a próbálkozása nevetséges volt, hát még a kérdése. Fizikailag lehetetlen rosszul lennem, de lelkileg ez a legkönnyebb dolog.

- Azt tudom, de olyan vagy mint egy hulla - próbált felsegíteni, de én makacsul kapaszkodtam a mellettem lévő, földből kiálló gyökérbe, ami az erőm hatására kettétört

- Hulla vagyok, és az is leszek. Szörnyeteg. Gyilkos. Szívtelen lény. Márványszobor. Boldogság nélkül. Szerelem nélkül. Lehetőségek nélkül. Remény nélkül. Kőtestbe zárt elvetemült, aljas, senkiházi…

- Pofa be! - jött oda Peter. Egy csattanást éreztem az arcomon, majd felfogtam, hogy mi is zajlik körülöttem.

- Ezt meg miért kapom? - kérdeztem, miközben körbenéztem. A család minden tagja ott állt.

- Azért mert képtelen dolgokat hajtogatsz - Daisy hangja nagyon halk és félelemmel dúsított volt.

Ashley és Daisy aggódó tekintettel fürkésztek. Mark és Peter megvoltak ijedve, arcukon tehetetlenség volt. Mikor a nővéremre, Katarinára néztem, tudtam, hogy mire gondol. Szégyelltem magam, mindenért, amit elkövettem. Azt is tudtam, hogy ha a nővéremnek ilyen nehéz a szemébe néznem, akkor a Renesmeevel való találkozás sem lesz valami egyszerű.

Magamban próbáltam megfogalmazni az érzést. Mintha ember lettem volna, és égnék. A méregnél is rosszabb volt, ami három napig kínzott. Széttépett és felemésztett. Lehajtott fejemen éreztem a megalázottságot, a legyőzöttséget. Két féle győzelem uralkodott felettem. Az egyik a legédesebb volt, míg a másik a világ legrosszabb tudata. Boldogan hajtottam fejet Renesmee iránt érzett szerelmem előtt, mely rabságba taszított. A legjobb érzés volt, amit valaha átéltem. De a másik, egyszerűen elpusztított. A szomj uralt. Ő is legyőzött, de próbáltam menekülni.

Nem akartam egyszerű bábja lenni a halálnak, mellyel elvégeztetheti a piszkos munkát. De a  természetem uralt. Hisz egy újszülött mit tehetett volna a csábítás ellen? Nem röhöghettem a Sors képébe, mely ilyen borzalmas élettel "áldott" meg.

Csak egy rabszolga voltam, mely előtt ha a szabadság kulcsát lengetik, kész fejet hajtani és bármit megtenni, de aztán a kívánt kiszabadulás elmarad.
Én voltam a rab, a vérre éhes szörny, melynek megmutatták a mámorító paradicsomot, de a bejáratának a kulcsát egy áldozat erébe rejtették. Végigszámoltam, hogy hányszor akartam bejutni arra a helyre, ahol megváltást éreztem. Azt, amit a vér váltott ki. De már rájöttem mi a legszebb hely a számomra. Csakis ott lehetek boldog, ahol Ő van. Számomra már az a földi mennyország, de én mégis egy kietlen pusztán ültem, ahol néha jött egy kis ajándék, de amint az elfogyott ugyanazon az elhagyatott, lepusztult helyen voltam.

- Ugye nem tetted meg? Mond, hogy őt nem bántottad! - Kat arrébb lökte a testvéreimet, majd aggódóan letérdelt mellém és az emberi vértől ittas pólómat szuggerálta.

- Őt nem bántottam, de egy valaki mást igen -  visszarogytam a földre, fejemet újra a tenyerembe hajtottam, alkalmaztam a strucc politikát. Ők is elrejtik a fejüket a világ elől, akkor én miért ne tehetném? Legalább nem kell a szemükbe néznem azoknak, akiknek csalódást okoztam.

- Gyere! Segítünk felmenni a szobádba, lezuhanyozol, átöltözöl és mindent megbeszélünk - felsegített, nem ellenkeztem, olyan volt mint egy pótanya. Egy olyan nő, aki előtérbe helyezi mások érzéseit, mint a saját maga boldogságát. Hatalmas szíve volt, remek tanácsokat tudott adni, ezért is vezetett egy rovatot az egyik internetes portálon. Ezt a munkát gond nélkül eltudta végezni, nem kellett bejárnia dolgozni.

- Valaki beavatna minket is? - Ashley dühöt árasztó vörös szemei néztek rám, a többiek még mindig sokkolva figyeltek engem és Katarinát.

- Elmesélem, amint rendbe szedtem magam. Ha most megengednétek felmennék a szobámba - lassú tempóban haladtam, szemem sarkából láttam, hogy Ashley és Peter is utánam akarnak jönni, de nővérem felfogva a helyzet súlyosságát közvetlen mögém lépett, majd maradásra intette őket.

Felérve a szobámba teljesen egyedül voltam. Csak a gondolataim és én. Az már biztos volt, hogy egy jó ideig - ami számomra éveket jelent - nem megyek vissza Renesmeehez. Ám, mikor arra gondoltam, hogy milyen hosszú idő után újra látni Szerelmemet, a szemembe nem csak leigázottság jött, hanem gyávaság. Gyáván meneküljek el a tettem elől, vagy nézzek szembe a dolgokkal?

Mi lenne a helyes?

Leöltöztem, a véres pólót egyből darabokra téptem, majd elhajítottam a fürdő legtávolabbi zugába. Azt a felsőt, melyet nemrég még Nessie finom aromája, most már vörös folyadék áztatott el.

Lemostam magamról a nyomokat, a cseppeket, átöltöztem, de úgy éreztem az a bűn, amit elkövettem letörölhetetlenül, eltaszíthatatlanul fog követni az örökkévalóságig. Mindig ott lesz, mint egy démon, megkeseríti majd az életem vagyis inkább halálom minden egyes óráját, percét, másodpercét, eltöröli az utolsó, csekély reményemet annál a nőnél, akire a legjobban vágyok.

Gyáván meneküljek el a tettem elől, vagy nézzek szembe a dolgokkal? Mi lenne a helyes? - folyamatosan meginogtam a válaszokkal szemben. Elbizonytalanodtam és folyamatosan ezen gondolkodtam, amikor leértem a nappalinkba, s szembe találtam magam tíz vörösen csillogó szeretetteljes szempárral.

- Sajnálom - ez volt az egyetlen szó, amit ott és akkor kitudtam nyögni - , sajnálom, hogy annyira lehetetlenül viselkedtem.

- Csak mondj el mindent! Katarinát hiába faggatjuk, meg sem szólal, engem viszont szét tép az aggódás - fogadott hugicám odalépett mellém, kezét bátorítólag a vállamra helyezte.

- De kérlek titeket, hogy ne ítéljetek el - könyörögtem nekik, hisz fogalmam sem volt róla, miként fognak reagálni az elhangzottakat. Mi bántaná jobban őket? Az, hogy beleszeretettem egy vegetáriánus félig vámpír lányba, vagy, hogy én is vegetáriánus akarok lenni, vagy az, hogy mindezt eltitkoltam?

- Soha nem ítélnénk el - ugrott fel egymás mellől Daisy és Peter. Komoly helyzetekben ők mindig ugyanazon a véleményen voltak, bár Das nem mindig volt komoly.

Másik hugicám olyan erővel ölelt meg, olyan lendülettel, hogy újszülött létemre hátrálnom  kellett, nehogy hátra essünk.

- Amúgy is, te csak megöltél egy embert. Vadásztál, semmi több. Nem értem miért kellene elítélnünk - Mark kijelentése még jobban összedöntött. Ebből a szempontból Renesmeetől félek, vagyis inkább attól, hogy mit fog szólni hozzá, de Mark eszembe juttatta Őt.

- Talán ezt nem kellett volna mondanod Mark - suttogta Katarina. Rákaptam a tekintetem, ő lesütötte a tekintetét, csak a padlót bámulta.

- Mind a ketten számoljatok be róla, hogy mi történt. Nem akarok barkó bázni, egyáltalán nincs kedvem ilyen helyzetekben játszani, amikor két búskomor testvérem van - követelte az igazságot Ashley, aki már levette a kezét a vállamról.

Daisy is észbe kapott, lekászálódott a nyakamról, de alig ment távolabb, ellenben karjait a teste előtt összekulcsolta, majd várakozó tekintettel meredt rám.

- Hát erre én is kíváncsi vagyok - mondta, mire én el léptem tőlük, majd odaültem Katarina mellé a kanapéra.

- Rendben - egyeztem bele, majd belekezdtem a történtek elmesélésébe. 

PLS.Komikat