35.Fejezet - Új világ

Sziasztok!

Megérkezett az új fejezet, amelyben kicsit előre lépünk Nessie és Karoline barátságában. Mivel ezentúl a fejezetek ütemezetten fognak érkezni ezért bevezetem a kommenthatárt. 5 megjegyzés és jövőhét szombaton kaptok új részt. Ha ez nem jön össze addig, akkor csak két múlva. Sajnálom, de szomorú vagyok, hogy csak ketten írtok nekem (Nekik nagy köszönet jár). Remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, végre nincs több titkolózás! : ) Lehull a lepel. Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy a következő fejezetben már felbukkan a mi kis szívtiprónk is ; )

Kellemes Olvasást!

A jövő szerelme

                          35. Fejezet - Új világ

            Nevetése az egész házat betöltötte, könnyei kicsordultak. Heves köhögésbe kezdett, miután nagyot kortyolt az üdítőből. Viselkedését nem tudtam mire vélni. Azt hiszi, hogy ez egy vicc? Teljesen megkövülve ültem, abban bízva, hogy egészséges félelme támad, aztán én megnyugtatom és mindent megbeszélünk, de arra, hogy kiröhög nem számítottam. Hogy mondhatnám meg neki, hogy épp egy olyan lényt nevet ki, aki bármelyik pillanatban elvehetné tőle az életét?

            - Na jó, most már a hangulat is megfelelő. Rátérhetnénk arra a fene nagy titokra? - mosolygott rám mit sem sejtve. Valahogy megkellett győznöm arról, hogy igazat mondok. Lehetőleg úgy, hogy ne rohanjon el.

            - Karoline. Vámpír vagyok, már 18 éve. A szüleim is azok, az egész családom az. Mi tényleg igazi vámpírok vagyunk - minden mondatot alaposan tagoltam, hogy biztosan felfogja mondanivalóm súlyát. Olyan gyanútlanul nézett rám, hogy belesajdult a szívem.

            - Ha az lennél, miért nem öltél már meg? - hitetlenkedett. A feltételezés is fájt, hogy elképzelhetőnek tartja, ártanék neki. A legjobb barátnőm, hogy juthat ilyen az eszébe? Próbáltam magamnak megmagyarázni a kérdését. A rengeteg könyv és film által kreált hamis illúziók teljesen eltorzították a valóság - nem sokkal jobb - képét. Karoline sokat olvas, biztos csak általánosít - gondoltam magamban, s mély levegőt véve belekezdtem a helyzet tisztázásába. Az oxigén, mintha marta volna a torkomat, a gyomrom görcsbe rándult.

            - Megkértelek, hogy jegyezd meg: soha nem bántanálak, és amúgy is, mi állatvéren élünk - határozott és halk voltam, a legkisebb jelét sem mutattam a bennem tomboló bizonytalan és rettegő szörnynek. Láttam a tekintetében, hogy elmereng. Félelmem már szinte teljesen szétszabdalt, némasága az őrületbe kergetett. A szobára feszült csönd telepedett, magába szívta erőteljes szívdobogásom és szabálytalan lélegzetvételem. Majd' szétrobbantam a várakozás kicsit sem kellemes hatásától, de inkább ezt választottam volna, mint, hogy meghalljam, mit mond.

            - Tudod mit? Engem nem fogsz az orromnál fogva vezetni. Megbocsátottam, és cserébe csak annyit kértem tőled, hogy légy velem őszinte, de te ilyen baromságokkal próbálsz átvágni. Jobb hazugságot is kitalálhattál volna, mint egy ősi, hihetetlen rémtörténetet, mert ez eléggé gyenge. Ha készen állsz arra, hogy megoszd velem az igazat, akkor hívj fel - idegesen pattant fel a kanapéról, s rohamos léptekkel a kijárat felé sietett. Dühös volt és hitetlenkedő, így nem engedhettem el.

            Minden bátorságomat összeszedtem és döntést hoztam. Amikor elfordult, az ajtóhoz rohantam, vámpírgyorsasággal. A számat már szinte véresre haraptam, a szemeimet összeszorítottam, de azonnal kinyitottam, hogy ha elájul, akkor eltudjam kapni.

            - Ezt meg… mégis…hogyan? - nyílt tágra a szeme, s tekintetét többször végigfutatta a nappali és a bejárat közötti területen.

            - Most már hiszel nekem? - emeltem fel a fejemet kétkedve

            Egy rémült, rettegő tinédzsert láttam magam előtt, akinek tönkre tettem az életét. Bár visszafordíthattam volna az időt, megváltoztathattam volna a dolgokat, és nem vittem volna véghez az elhatározásom! Az, hogy el kell költöznünk csak másodlagos szempont volt ahhoz viszonyítva, hogy belerondítottam egy ember életébe, és rá szabadítottam mindazt ami vagyok, aminek születtem.

            Joshtól is el kell válnom. Apa összezavarodva beszél majd Aliceel, aki közli vele, hogy az otthon már nem Forksot jelenti a számunkra. Carlislet megfosztom a munkájától, Esmeet az árváktól, szegény gyerekeket egy törődő felnőttől. Emmettet és Jaspert az erdőben élő rengeteg állattól, anyát a régi emlékektől. Rosalie…egyedül őt nem sérteném túlzottan.

            - Ez király volt - elhomályosultan láttam, ahogy szája tátva marad.

            - Micsoda? - rá kellett kérdeznem, hisz az is lehetséges volt, hogy csak a képzeletem játszott velem. A lelki állapotom teljesen labilis volt, soha nem éreztem ekkora terhet a vállamon. Kaphat egy vámpír sokkot? - merengtem magamban a válaszára várva.

            - Hogy csináltad? Ez…elképesztő - nyögte, bal kezét a szívére szorította, másikat a szája elé emelte.  - Te tényleg vámpír vagy?! - kiáltott fel meglepetten, de hangjában felcsendült némi riadalom is. - De akkor hogy-hogy nem égsz el a napon? A fokhagymától sincs semmi bajod? Most akkor hogy is van ez? - zúdította rám kérdéseinek áradatát.

            - Menjünk fel a szobámba és elmondok neked mindent - léptem el mellette.

Fent letelepedtünk az ágyamra egy tál - még meleg - pattogatott kukorica társaságában. A fejem felett már kezdett kitisztulni az ég, de még mindig aggódtam, hisz a nagy része még hátra volt. Úgy kezdtünk beszélgetni, mint máskor. Elmeséltem neki minden különleges fizikai tulajdonságot, ami csak egy vámpíré.  Nem ítélt el, vagy gondolt rólam rosszat, ez látszott rajta. Olyan gyermeki izgatottsággal hallgatta végig minden mondatomat, hogy az már csodaszámba mehetett volna. Két órán át ecseteltem kérésére a vámpírlét előnyeit és hátrányait, de anya története kicsit kiverte nála a biztosítékot.

            - Bella ember volt amikor hozzáment a te vámpír apádhoz? - esett le az álla.

            - Igen. Nagyon szeretett volna vámpír lenni, hogy örökre apával maradhasson - meséltem tovább, közeledve a kínos "megöltem-az-anyámat" rész felé.

            - Ez annyira romantikus - mosolyodott el Karol, tovább hallgatva a történetet. Hát persze! Csak ő képes rá, hogy egy thrillerben szerelmi szálat keressen.

            - Csakhogy, akkor jöttem én - fintorodtam el. Karoline lélegzetvisszafojtva várta, hogy folytassam. Nem szólt közbe, észre vette, hogy egy kis időre van szükségem, ezért csak csendben megölelt.

            - Az, hogy anya terhes lett, egy eléggé veszélyes helyzetbe sodorta. Apa miatt én csak félig vagyok vámpír, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy a lehető legjobban megnehezítsem azt az egy hónapot amíg anya hasában voltam - olyan rossz volt erről beszélni neki. Még mindig tökéletes pontossággal vissza tudtam idézni azt a napot, amikor tudomást szereztem erről. Olyan szürreálisnak tűnt. Szerettem őket és nem állt szándékomban fájdalmat okozni, nemhogy megölni bármelyiküket is.

            - Nem kell róla beszélned, ha nem szeretnél - mondta Karoline -, mert bár nem tudom, hogy mit éltél át, de megértem, hogy nem lehetett könnyű. Ha készen állsz arra, hogy kiadd magadból, akkor én itt leszek  - mosolygott biztatóan.

            - Köszi - viszonoztam kedvességét -, de igazából most nekem kellene így viselkednem.

            - Mi ért is? - tetette a tudatlant.

            - Hát, elméletben már megpróbáltam végiggondolni, hogy hogyan is reagálhatsz majd arra, hogy a legjobb barátnőd egy vámpír. Az én listámon szerepelt a sokk, a pánik, az ájulás, kiabálás, szívroham. Az extrémebb papíron pedig az, hogy kést ragadsz, vagy hogy kiugrassz az ablakon - nevettem. Most már olyan elképzelhetetlennek tűntek ezek a dolgok, annak ellenére, hogy  órákkal ezelőtt csak ezek jelentették számomra a megoldást.

            - Szerintem ez eléggé klassz dolog - rántotta meg a vállát közömbösen, felállva az ágyról.

            - Mármint, hogy képes lettél volna a nyakadat törni? - nem értettem miről beszél, de úgy tűnt, hogy ezt ő kifejezetten humorosnak találta.

            - Mármint az, hogy nem kell majd hajfestékekre és ránctalanító krémekre szórnod a pénzed, nem fogod átélni a klimax gyötrelmes időszakait és még sorolhatnám az öregedés következményeit, hisz te magad mondtad.  Lemegyek, lent hagytam a poharat - vonta fel a szemöldökét zavarodott képem láttán.

            - Várj! - kiáltottam - Talán jobb lenne, ha én mennék. Legalább teljesen szembesülnél azzal, hogy engem nem fogsz legyőzni tesi órán - csináltam viccet a képességemből, hiszen már világossá vált számomra, hogy bármit is mondok, vagy teszek, ő azt elfogadja, és hétköznapian kezeli.

            - Rendben - fonta karba a kezeit -, ám ne feledd, én mindig megfogom próbálni - tekintete elszánt, picit betegesen elvetemült, de boldogan csillogó volt. - Számolom a perceket - vigyorgott gonoszan.

            - Talán inkább a másodperc szót kellene használnod.

            - Majd meglátjuk - mire kimondta, már felé is nyújtottam a poharat. Ő csak megrázta a fejét és nevetve közölte - Elvesztettem a fonalat.

            Új ötlet fogalmazódott meg bennem. Már mindent elmondtam neki a közös vámpír jellemzőkről, a hideg, hófehér bőrről, amely a napfényben csillog, a nagy szemfogakról, a gyorsaságról, de még az egyéni "problémák" valahogy nem keveredtek a társalgási témáink közé.

            - Van valami, amiről még nem meséltem - ültünk újra le. Az éjjeli szekrényre tette az innivalót és felhúzta a lábait. Kíváncsi volt.

            - Hát, remélni sem mertem, hogy ennél van több, de nagyon érdekel, szóval - fújta ki a levegőt - ne kímélj!

            Átrágva magam a szituáción úgy döntöttem, hogy neki is úgy tálalom, mint Joshnak. Elvégre, baj csak nem lehet belőle. Ha eddig ilyen hidegvérrel tűrte, akkor ettől sem fakadhat ki nagyon.

            - Add a kezed! - eleget tett kérésemnek. Megfelelő emlék után kutattam az elmémben, valami olyat akartam neki mutatni, ami  nem rémisztő. Valami szép és kellemes élmény. Akaratlanul is Josh jutott az eszembe, amikor a folyóban játszottunk. Annyira jó volt. Létezésem eddigi legszebb pillanata.

            - Atya úr isten! Az a pasi is vámpír akiről meséltél? - rántotta el a tenyerét vigyorogva. - Miért nem meséltél nekem arról, hogy ennyire dögös? Abból, ahogy rád nézett úgy tűnik, hogy odáig van érted. Mikor is találkoztok újra? Igazán bemutathatnád - hadarta egy szuszra.

            - Állj, állj! Nem ott tartottunk, hogy megtudom mutatni a gondolataimat? - tereltem őt vissza egy fontosabb részhez.

            - Igen, persze, szuper. De akkor mikor is?

            Lehetetlen nőszemély - sóhajtottam magamban. Hogy lehet, hogy inkább ez érdekli?

            - Ma este az erdőben. A megjegyzéseidre visszatérve pedig nincs oda értem, bemutatni pedig még azért nem szeretnélek, mert csak most gyakorolja a vegetáriánus életmód alapjait. Nem akarom, hogy rád támadjon.

            - Ó, értem - húzta el a száját -, hát ha te úgy gondolod, hogy nem táplál semmilyen érzelmet irántad, akkor csak rendben. De legalább azt engedd meg, hogy kicsinosítsalak - ragadott karon és a szekrényhez vonszolt.

            - Én lennék a legboldogabb ha akarna tőlem valamit, de ez nem így van. Gondolom a szépítkezésbe pedig nincsen beleszólásom - motyogtam.

            - Mikor volt? - nevetett fel és kitárta az ajtót. - Amíg én választok neked egy csini rucit, addig te mesélj csak erről a  mutogatós-gondolatátviteles- érintős-izéről - motyogta felhőtlenül a koktélruhák között matatva.

            - Rendben - sóhajtottam. Feladtam, hogy megfékezzem, elvégre az még senkinek sem sikerült. Még nekem sem, sőt ami hihetetlen, de igaz, hogy Alicenek sem. Bár ő nem is próbálta…

            - Tehát, nem mindegyik vámpírnak van ilyen képessége, nagyrészt semmilyen képességük sincs. A családban rajtam kívül anya, apa, Alice és Jasper rendelkeznek vele. Mindegyik képesség különbözik, nincs két egyforma - elmélyülten keresgélt, én pedig megnémultam egy kis időre.

            - Folytathatod, figyelek - kezében egy sötétkék ruhát tartogatott. - Mennyire vagy fázós?

            - Szerencsére semennyire - mondtam, ő pedig az ágyra dobta a ruhadarabot.

            - Akkor amíg beavatsz a ti kis családi titkaidba, addig én szerzek hozzá illő cipőt - ült le a szőnyegre a lábbelik elé. Mire észbe kaphattam volna, már kinyitott dobozok halmai vették körbe.

            - Alice jövőbelátó, Jasper tudja és irányítja mások érzéseit, anya elméje körül mentális pajzs van, ami megvédte őt apa gondolatolvasásától.

            - Edward gondolatolvasó? - pattant fel. - Oké, hogy Alice megérzi, mi fog történni, sejtettem. Mindig hátborzongatóan pontosan tudta, melyik üzletbe érkezik új szállítmány. Jasper akkor ilyen átérzőféleség, ami szintén nagyon csúcs. De Edward hallja a gondolatokat? Ez annyira kiborító. Nem zavar? Vagy rajtad nem használja? - kérdezte egy fekete magassarkút felemelve.

            - Tényleg rossz, de megszoktam. Sajnos nem lehet kikapcsolni, de már egy jó ideje nem tudja használni rajtam - tekintetem elhomályosult az előtörő könnyektől. Újult erővel tört rám apa hiánya. Hetek óta nem láttam. Mégis miért? Az én titkolózásom miatt, de akkor is szörnyű volt, hogy fontosabb neki egy újszülött, aki nem is ment el, mint a családja. Nem látja, mennyi minden más lehetne fontosabb.

            - Mi a  baj Nessie? - simította kezeit a vállamra Karoline. A tokromban hatalmas gombóc kezdett növekedni, szemeim égtek.

            - Apa hetek óta elment…- suttogtam megtörten. Karoline magához szorított.

            - Shhh, nem lesz semmi baj. Visszajön.

________________________

Bocsi, hogy ilyen rövid lett, de most csak ennyire futotta.

Kommenthatár: 5

Kérlek írjatok megjegyzést, hogy jövőhét szombaton érkezhessen a következő fejezet.

xOxO:

Nesszi Pierce