II.Fejezet-Érzelmek uralma alatt

II. Fejezet - Érzelmek uralma alatt

(Renesmee szemszöge)

Amint kiszálltunk, minden szempár ránk szegeződött. Utáltam, hogy bámulnak, és bár tudom, hogy másképp nézek ki, mint egy átlagos lány, sohasem tartottam magam szépnek. Nem éreztem, hogy fehér bőröm és bronzos hajam, aranyszínű szempárral párosulva annyira kiemelne a többiek közül. Annyi mindent irigyeltem a többi lánytól, ami nekem sohasem adathat meg. Van egy dolog, ami eddig még nem történt meg velem. Még sohasem voltam szerelmes. Nem éreztem azt, amit a környezetemben lévő lányok. Igaz, hogy voltak akik randira hívtak, de nem akartam őket veszélybe sodorni. Olyan vámpírba pedig biztos nem tudnék beleszeretni, aki ártatlan és védtelen embereket öldös, csak azért, hogy féktelen szomját csillapítsa. Eddig nem találkoztam olyan vámpírfiúval, aki vegetáriánus életmódot folytatna, akárcsak a családom és én, és beleszeretnék. Mintha ezt az érzést kitépték volna a szívemből. Abból a szívből, amely csak ritkán ver, és vastag fal van körülötte. Egy láthatatlan fal, amin még senkinek sem sikerült bejutnia. Vannak a közelében lények, akik velem vannak. Ilyen Bella, Edward, Alice, Esme és a többiek. De annak ellenére, hogy ők a családom nem nyitottam meg előttük a szívem. Tudom, hogy sohasem bántanának meg, és mindig mellettem állnak, de még magam sem tudom, hogy kerülhetek ki az örökké szorító bilincsek, és falak rabságából. Mintha saját magam tartana láncra verve, rácsok, és falak között. Még ha szeretném is, akkor sem jöhet be senki, mert azzal a saját életét veszélyeztetné. Akire pedig nem jelentek veszélyt, az kint áll, és nem is érdeklem.

- Nessie gyere! Mindjárt becsengetnek! - szólt Karoline, mikor észrevettem, hogy már kiszálltunk az autóból, és én szótlanul állok mellette, mint egy idióta, aki azt sem tudja, hol van.

- Bocsi, csak elbambultam! - Előre léptem, amint megpillantottam az egyik lányt, aki a fiúja kezét fogta. Meghallottam, hogy a fiú mit suttog a lány fülébe:

- Te vagy a leggyönyörűbb nő a földön! Szeretlek! - Minden szóban igaza volt. Úgy nézett ki, mint egy átlagos lány, de mikor meghallottam mit mondott neki a barátja, én is másképp láttam. Kék szemeiben fellobbant az a láng, ami nekem sosem fog. Szépsége kiemelkedett a többiek közül. Csak a barátja látta ilyennek, és most már én is felfedeztem milyen gyönyörű. Mennyire szerencsés ez a fiú, és a lány. Bár én lehetnék a lány helyében. Szépsége, nem kívülről fakad, hanem a lelkéből. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverése, és szemüvege mögül egy könnycsepp csordul ki. Egy olyan csepp, ami a szívéből jött. A srác észrevette, és ujjaival letörölte a lány arcáról, majd újra megfogta a kezét és együtt indultak, az iskola bejárata felé. Annyira féltékeny voltam rájuk. Ha megadatna nekem csak egyszer az életben, hogy valaki úgy szeressen engem, és én is úgy szeressem őt, mint ahogy ők egymást, akkor soha, soha nem adnám fel semmiért. Mindent megtennék azért, hogy soha ne legyen vége.

- Sziasztok! - hallottam meg Adam hangját. Ő volt az egyik legjobb barátom. Mindig mellettem állt. Csak apró szavakat érzékeltem, mert még mindig a gondolataimba mélyedtem.

- Nessie! Gyere, induljunk!- Még csak fel sem figyeltem. Bámultam az ajtót, ahol kézen fogva eltűntek előttem az alakok, és minden elmosódott. Szívszorító érzés kerített a hatalmába, és már a sírás határán voltam.

-HAHÓÓ! - Egy kezet éreztem a vállamon, és gyorsan behunytam a szemem, hogy eltűntessem a majdnem könnycseppet.

- Induljunk, mert elkésünk! - Elindultunk az ajtó felé, és már csak mi álltunk a parkolóban. Legszívesebben vámpírsebességgel rohantam volna az ellenkező irányba, hogy kisírjam magam.  Mindhármunknak ugyan arra az órára kellett menni, és amilyen mázlink volt, a tanár már réges-rég a széken ült, és a naplót lapozgatta.

- Elnézést a késésért. - Kopogtunk, de szinte kibontottuk az ajtót, mikor benyitottunk.

- Örülök, hogy megtiszteltek minket! Foglaljanak helyet, és ilyen még egyszer ne forduljon elő. - A kémiatanár szúrós pillantásokat vetett felénk, majd felállt és a táblához sétált. A téma nem volt valami izgalmas, és érdekes, és a tanár sem vette észre, hogy mindenki mással foglalatoskodik. Karoline-nal egy padban ülünk, hallottam, ahogy szíve normális ütemről egyre gyorsabbra vált. Szívritmusa szinte meghaladta az elviselhetőt. Hirtelen azt hittem, hogy rosszul van, és tekintetemet rá fordítottam bízva benne, hogy nem esik össze mellettem. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy a papírt bámulja, és a tollat húzogatja a vonalak között. Olyan erősen nyomta rá a tollat a papírra, hogy az szinte átszakadt. A kék tinta egy kicsit elmosódott a betűkön, aztán kirajzolódott előttem mivel is foglalatoskodik. A papírra egy szívecske volt rajzolva, és benne ez ált: Karoline+Thomas

Egy kicsit elnevettem magam, nem foglalkozva azzal, hogy mindenki ránk kapta a tekintetét.

- Valami baj van Ms. Cullen? - Úgy éreztem, hogy az a kevés vér, ami az ereimben kering, most az arcomba tódul, de csak egy árnyalattal lettem vörösebb.

- Semmi! - Visszanéztem a cetlire, és Kar odébb húzta, mire a fejemet elfordítottam abból az irányból.

- Akkor kérem, figyeljen! - A tanár újra a táblához fordult, és mintha latin óránk lenne, értelmetlenül fecsegett. A többieket láthatóan nem zavarta, és ott folytatták ahol abbahagyták. Ekkor vettem észre, hogy az udvaron látott pár két sorral előttem foglal helyet, és a fiú ujjait szorosan összefűzte a barátnője ujjaival. A lány csuklóján egy gyönyörű karkötő lógott, ami igaz, hogy nem volt valami értékes, de szebb volt mindennél. A "szeretlek" szó körvonalán megcsillant a fény, és a gyönyör elvakított. A kezük egy pillanatra megmozdult, amikor a napsugár folyamatosan lecsusszant az ékszerről, és én újra ugyanott voltam. Egy unalmas órán, egyedül. Bár körülöttem még vagy húszan voltak, úgy éreztem egyedül vagyok. Karol még mindig a tollat húzogatta a papíron és gondolataiba merülve tapintotta meg a mélyedést rajta, amely Thomas nevét alkotta. Előttem a világ két legboldogabb embere, akik évtizedek múlva, igaz, hogy meghalnak, de addig a legboldogabb életet élhetik, amiről én csak álmodhatok. Azt, ami nem lehet az enyém. Hogy lehetek ennyire szívtelen, és gonosz? Féltékeny vagyok a legjobb barátnőmre? Arra, aki mindig segített? Ezt azonnal ki kell vernem a fejemből. Irigylem tőle azt a szerelmet, ami nekem sohasem adatott meg? Ismeretlenektől kívánom a boldogságot? Azoktól, akik semmit nem ártottak? Nem bírtam tovább és a csengő pont megmentett. Még ha nem is szólalt volna meg az életet jelentő csengő, akkor is elfutottam volna. Felviharzott állapotban rohantam ki a tanteremből, és próbáltam elrejteni a gyorsaságom, pedig olyan gyorsan el akartam tűnni a helyszínről, amilyen gyorsan csak lehetett. Átszaladtam az ebédlőn, és meghallottam Adam hangját:

- Nessie! Hová mész? - Nem törődtem sem vele, sem Karoline-nal akit szinte magammal sodortam az iskola folyosóján. Úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj. Kifutottam az udvarra, és körülnéztem, hogy van-e a közelben valaki, vagy csak én állok szótlanul a falnál, aztán mikor megbizonyosodtam róla, hogy mindenki a következő órán ül, egy határozott mozdulattal átugrottam a kerítést, és elfutottam. Nem foglalkoztam vele, hogy merre megyek, de egyben biztos voltam: minél messzebb, annál jobb!

Szeretnék kérni kommikat, mert nagyon sokat jelent. Neked csak egy-két betű, de nekem néha a világ. Kérlek írj, mégha csak pár szó is.