XXV. Fejezet - Színvallás

Sziasztok! Meghoztam a 25.Fejezetet, amit minden ide kattolónak küldök. Elérte a blog a 10.000. kattintást, így én befűtöttem egy picit a JSZ házban. Rövidke feji lett, de remélhetőleg a tartalma kárpótol titeket. Kérlek komizzatok, de komihatár nincs. Nagyon örülnék a megjegyzéseknek.
Puszi:

Nesszi

A jövő szerelme – XXV. Fejezet
Színvallás

/Renesmee szemszöge/

Futottam az erdő mélye felé, futottam Alice és a rózsaszín holmik elől. De a futás nem bizonyult valami jó ötletnek. A rajtam lévő mini ruha ide-oda lengett a szél hatására, a magas sarkúm pedig nem terepre volt szabva. Így hát megálltam, megigazgattam a szinte semmit sem takaró rózsaszín anyagot, s lassú léptekkel haladtam tovább. A harmat csábítóan szikrázott a zöld leveleken, a madarak felébredtek, s megkezdték ébresztő szerű dallamukat. Éreztem a növények illatát a friss reggeli levegővel keveredni. Ám ez egy idő után megváltozott. A megszokott finom aroma közé csúszott az az édeskés, ellenállhatatlanul fenséges aroma. Ő volt. Tudtam. Futni akartam Hozzá, rohanni, hogy újra láthassam. Megérinthessem Őt a szemeimmel, végigfuttathassam tekintetem csodás vonásain. De nem tehettem. Alice, vagyis a ruhám miatt… így beletörődtem a kínzóan lassú séta átkába.

A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy pár lépésre álltam Tőle. Láttam kirajzolódni az alakját, elmélyülten nézett valamit. Percekig csak gyönyörködtem volna a látványban, de erős késztetést éreztem, hogy megszólaljak. Azt akartam, hogy rám nézzen, újra át akartam élni, hogy a tekintete felperzseli a bőrömet.

- Örülök, hogy látlak – mondtam bátortalanul.

- Nessie – suttogta. A hangja megremegett, az én szívverésem pedig a kétszeresére gyorsult. Valamit a zsebébe csúsztatott, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Csak Őt néztem.

- Zavarok? – csak udvariasságból kérdeztem, semmi kedvem sem volt elmenni, nem tudtam volna. Nem tudtam volna ott hagyni. Nem fordult meg, továbbra is a folyó vizét kémlelte.

- Dehogy – vágta rá rögtön, s végre rám nézett. Apró mosolyra húztam a szám, s láttam, hogy az írisze elfeketedik. Nem értettem mitől, de kicsit zavartan éreztem magam - …mármint nem zavarsz, én…én csak…gondolkodok – fordult újra el.

- Mi a baj? Történt valami? – guggoltam mellé, s ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig abban a kockás, lenge kis ruhában vagyok, amit az én drága nénikém adott rám. Amilyen gyorsan tudtam, leültem mellé, hogy a lehető legtöbbet takarja rajtam az anyag.  Nem szólalt meg, feszült, idegtépő csönd állt be kettőnk között. Tekintetem elkalandozott az arcán, mely fájdalmat tükrözött. A szemei visszanyerték vörösben pompázó kinézetüket, hófehér bőrén lágyan megcsillant a fény. – Nekem elmondhatod.

- Megfogsz gyűlölni. Én…én nagyon sajnálom, de nem ment…- felém fordult, s csak centik választottak el az ajkaitól. Édes lehelete simogatta az ajkaimat, s legszívesebben előre hajtottam volna a fejem, hogy megízleljem az övéit, de nem tehettem. Ő nem érzett így irántam.

 - Soha, soha nem tudnálak meggyűlölni, bármi történjen is – sejtettem, hogy valami rosszat akar közölni, s nekem akaratlanul is eszembe jutott Apa. Mi van, ha valaki megölte, Ő pedig már nem tudott rajta segíteni? Az illatát biztos felismerte volna a múltkori miatt. Hatalmas gombóc kezdett növekedni a torkomban. – Kérlek…mond – nyögtem.

- Én …túl szomjas voltam…és…- vett egy nagy levegőt, de nem tudtam Rá nézni. A földet kezdtem fixírozni, mintha olyan különleges lenne – megöltem egy embert.

Megölt valakit? Hát ennyi lenne? Természetesen nem haragudtam volna Rá, mert nem akar vegetáriánus lenni, nem kényszeríthettem, így is szerettem volna. Már nem tudott mit tenni. Nagy kő esett le a szívemről, hogy csak ennyit közölt. Nem örültem neki, de nem voltam képes haragudni. Tiszteltem az emberi életeket, de tudtam, hogy mindez a sors kegyetlen "ajándéka".  

-  Nem várom, hogy ezek után is segíts, nem akartalak megbántani, esküszöm, hogy megbántam, én csak nem tudtam ellenállni. Megbántam, és sajnálom iszonyat…- mielőtt folytathatta volna, mutató ujjamat a szájára tettem. 

 - Komolyan azt hiszed, hogy megbántottál? Ez egyszerűen a legképtelenebb dolog amit hallottam.  Ez a létünkkel jár. A tiéddel és az enyémmel is, mindkettőnkével. Ez ugyanúgy megtörténhetett volna velem is. Megértem, ha nem akarod, hogy segítsek…  - tisztáztam a helyzetet.

Kezem lecsúszott az ajkáról, mely mintha égetett volna. Kellemes érzés volt megérinteni sima, tökéletesen ívelt ajkát. Annyira selymes és puha volt, hogy a mondandóm közben végig az járt a fejemben, hogy nem szabad hagynom, hogy a hangom határozatlannak tűnjön, vagy hogy Ő hallja benne a remegést.  Tenyerem végig siklott az ingbe zárt hideg, erős kőtestén, ami azonnal áramütésekkel kezdett bombázni. Mielőtt a nadrágja széléhez értem volna elkaptam a kezem, s magam mellé szorítottam. Újabb – az előbbinél sokkal kellemesebb – hallgatásba burkolóztunk, mire Josh megszólalt.

- Olyan akarok lenni, mint te, olyan, aki együtt tud élni az emberekkel a nélkül, hogy ki               akarná szívni a testükből a vért. Meg akarok változni, veled akarok megváltozni – a szavai hallatára szárnyalni kezdtem. A gyomromban apró pillangók repkedtek, majd' felrobbantam belülről.  Arra eszméltem, hogy ujjai az arcomat cirógatják, s tekintete az enyémbe fúródik.  Hideg kezével az állam alá nyúlt, közelebb húzva magához.  Olyan fantasztikus, varázslatos pillanat volt, hogy az arca az enyém felé közelített. Lehunytam a szemem és vártam. Aztán megéreztem a hűvös érintést az arcomon. Azonnal kinyitottam a szemet.

- Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy – suttogta a fülembe, majd elhúzódott.  Nem csókolt              meg, de miért is tette volna? Számára csak egy barát voltam. Semmi több, s erre emlékeztetnem kellett magamat, mielőtt még elvesztettem volna a szívem felett az irányítást. El kellett terelnem a témát valami felé.

Engem fürkészett, szorosan mellettem ülve, s felidéztem azt a pillanatot, amikor hideg, puha ajkai az én felforrósodott bőrömhöz érnek. Az a leírhatatlan érzés elemi erővel vett engem újra birtokba, s a vér ezerszeres erővel kezdett száguldozni  az emlék hatására az ereimben.

Nem szabad! Ő csak egy barát, nem lehet több. Ő nem szerelmes belém! – mondogattam magamnak, mikor a kezem elindult volna Érte.  Kikellett találnom valamit, mielőtt valóban megőrültem volna, így kimondtam azt, ami először az eszembe jutott.

 – Mit szólnál hozzá, ha megtanítanálak vadászni? – kérdeztem bátortalanul.

– Vadászni? – ismételte. – Mármint állatra?

– A vegetáriánus élet alapja. Egy kis reggelit? – mosolyogtam értetlen arcát látva.

– Nem tudok…még soha sem csináltam.

– Akkor itt az ideje. Na gyere – álltam fel, persze nagyon diszkréten, nehogy ennél is többet mutassak magamból.  Ő is feltápászkodott, s bizonytalanul nézett körbe. 

– Mit szeretnél? Növény evőt, vagy ragadozót?

– Melyiket ajánlod?

– Hát először  talán könnyebb lenne egy gyengébbel kezdeni, mint például az őz, de viszont a vérszomjas vadaknak sokkal jobb az ízük, de ez maga után vonja azt is, hogy egy picivel        nehezebb elbánni velük – kíváncsi voltam rá, hogy mit választ.

– Akkor Kisasszony , megmutatná, hogy merre találom a legfinomabb ragadozó vadakat? – udvariasan meghajolt, s én is követtem a példáját. 

– Ez esetben északra kell mennünk.

– Mit szólna hozzá, ha sétálnánk? – nyújtotta felém a karját, én pedig automatikusan léptem hozzá. 

Együtt indultunk, s a lehető legboldogabb ember, vámpír, ember-vámpír voltam mellette. Teljes biztonságban voltam. Az erdő teljesen felébredt, a környék megtelt élettel. A vállaink egymáshoz préselődtek, de én egy pillanatra elhúzódtam. Nem volt szabad túl közel kerülnöm Hozzá. Az nem vezetett volna jóra. 

– Amúgy miért nem vagy suliban? – tudakolta.

– Alice újabb mániája, de én sem akartam menni. Reggel berontott a szobámba és kijelentette, hogy vásárolni megyünk. Rám aggatta ezt a förtelmet, de nem bírtam tovább az állandó csacsogását. Megkértem, hogy nyugodjon le mire hazaérek – világosítottam fel a történtekről.

– Szerinted az mennyi idő? – arcára ellenállhatatlan mosoly került, s én kelletlenül fordítottam el Róla a tekintetemet, mielőtt elárultam volna magam testemnek heves, éltető dobbanásaival.

– Talán egy óra, vagy kettő, de lehet, hogy egészen délig eltart – ennek a nagy része igaz volt, de arra játszottam, hogy minél több időt tölthessek Vele. Egy újabb szemkápráztató mosolyt kaptam, s továbbra is lassan sétáltunk az északi területek felé