XXVII. Fejezet - Váratlan vagy páratlan?

Íme itt a friss! Drágáim nagyon szomorú voltam, hogy csak pár komit kaptam az előző fejihez, de nem fogok rinyálni! Ezt a fejit Vikinek ajánlom, aki nemrég töltötte be a 14. szülinapját! Boldog szülinapot neki!:D
Nagyon szépen kérlek titeket, hogy hanyagoljátok a máglyán égetést, vasvillára hányást, s egyéb rám életveszélyes tevékenységet. A fejezet csak olyannak ajánlott, aki nem labilis érzelmi állapotú!
Ezer puszi Nektek:

Nesszi

A jövő szerelme
XXVII. Fejezet - Váratlan vagy páratlan?

/Renesmee szemszöge/

Josh ajkai lassan csúsztak az enyémre, s finoman, nagyon lágyan kezdték ízlelgetni. Amint összeért az szánk, valami robbant bennem. A testem automatikusan közelített Joshhoz, s karjaim erősen karolták át a nyakát. Kezeivel végigsimított az oldalamon, majd a csípőmnél megállva megemelt. Éreztem, hogy a víz már csak a combomat érinti, s azt is, hogy a mellkasaink súrolják egymást. Lábaimmal erősen fontam körbe a derekát, s még mindig a tarkójába kapaszkodtam. Csókunk kezdett elmélyülni, s azonnal apró nyögés hagyta el a számat, amint édes nyelve végigsimított az alsó ajkamon. Visszafogottan mosolyogtam egyet, s még erősebben húztam magamhoz, amikor hideg, bársonyos tenyerei a hátamra csúsztak. Ám nem engedhettem, hogy még jobban belemerüljünk az élvezetbe, ugyanis én még tartoztam egy vallomással. Lassan eltoltam magamtól, s a homályosan csillogó vörös szemeibe néztem. Vágyódást láttam benne, s szenvedélyt. Ezek emlékeztettek arra, hogy meg kell vele osztanom az érzelmeimet. Mosolyogva vettem apró levegőt, s felkészültem arra, hogy szerelmet valljak.

- Nessie - suttogta egy hang mögöttem. Azonnal megriadtam, s ijedten fordultam hátra. Josshal találtam szemben magam, aki már épp a hátamnál térdelt.

- Mi…mi történt? - kérdeztem összezavarodva. Az előbb még engem tartott a patakban, most meg a hátamnál az erdőben. Ahogy körülnéztem láttam a folyó vizét előttem folydogálni, de nem voltam benne. Egyikünk sem volt benne.

- Elaludtál. Nem akartalak felébreszteni, sajnálom - szabadkozott. - Gyere, hazaviszlek - nyújtotta felém karjait. Álmodtam. Minden, amit az előző percekben a legboldogabb perceknek hittem, csupán a tudatalattim csúnya tréfálkozásai. Nem szeret, sosem csókolt meg, ennek így kellett lennie. A szívem sajgott, ahogy felidéztem az álmom mámorító képeit, s akaratlanul is egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Hirtelen kaptam észbe, s próbáltam letörölni, de Josh észrevette. Túl késő volt. Egy másodperc töredéke volt, mialatt előttem termett, s leguggolt.

- Mi a baj? Én…tettem…

- Nem, dehogy - hadartam, amint rájöttem, hogy magát okolja. - Csak álmodtam, semmiség.

- Rosszat álmodtál? - ült le mellém - Meséld el, hátha könnyebb lesz - suttogta, s engem újra elöntött az a bizonyos szívmelengető érzés, amit csak az Ő közelében éreztem.

- Semmiség, inkább te mond el, hogy milyen volt életed első igazi, erdei étkezése - a lehető legészrevehetetlenebbül fújtam ki a levegőt, majd magamra erőltettem ugyanazt a boldog, tökéletes kedélyű álarcot, ami tizennyolc évig volt a börtönöm. Felé fordultam, de még mindig kényesen ügyeltem a ruhámra állására.

- Fantasztikus - mosolygott, s én - mielőtt a szívem heves verdesése  elárulhatott volna - lehajtottam a fejem, de nekem is mosolyogni támadt kedvem. - Úgy érzem, hogy tele vagyok energiával. El sem tudom mondani milyen jó érzés, hogy a létemmel nem ártok senkivel. Majd kicsattanok az örömtől - szélsebesen pattant fel, s csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Körbepillantottam, s láttam, hogy már a folyócska túl oldalán áll, s nekem integet.

- Ez nem volt szép tőled. Én sokkal lassabb vagyok, te pedig ilyen csúnyán átversz - álltam talpra én is, s kezeimet durcásan összefontam a mellkasom előtt. Örültem, hogy jól érzi magát, így én sem tudtam - még a lelkem mélyén sem - egy cseppnyi bánatot érezni. Bár nagyon fájt, hogy az álmom nem valóság,  úgy döntöttem barátként fogok hozzá közeledni.

- Sajnálom Nessie - annak ellenére, hogy bocsánatkérő szó is elhagyta a száját, hangjában semmi ehhez hasonlót nem mutatott. Mint, ahogy láttam, arcán hatalmas vigyor  terült el, s egyre lejjebb ereszkedett. Nem tudtam mire készül, egészen addig, ameddig meg nem éreztem a kellemetlenül hűvös vízcseppek áradatát. Csak úgy záporoztak felém, én pedig akarva-akaratlanul is az arcom elé emeltem a kezeimet.

- Ne csináld….ne…kérlek - nevettem, de nem gondoltam komolyan.

- Ahogy gondolod - sóhajtott, s mikor újra Rá kaptam a tekintetem, láttam, hogy már derékig a folyóban áll. Kezeit a víz felszínére simította, a mosoly lehervadt az arcáról. Pedig ha tudta volna mire készülök…

- Köszönöm, hogy hagysz nekem időt a visszavágóra - kacagva csobbantam mellé, s mielőtt megszólalhatott volna, én is rázúdítottam az "áradatot".

- Csaló - kiabálta, s nem kíméltük egymást. Nem foglalkoztam a szégyenlőségemmel, azzal, hogy a ruhám alja a víz tetején alkot körülöttem kört, csak jól éreztem magam. Nem tudom, hogy meddig fröcsköltük egymást, de mindketten nagyon eláztunk.

- Add fel, úgysem nyerhetsz - dallamos kacaja a szívemig hatolt, s akármit megtettem volna a kedvéért, de előtte megkellett kérdeznem valamit.

- Miért? Mi a nyeremény? - faggatóztam, s abbahagytam a tevékenységem. Kicsit feszültnek tűnt, talán zavarban lehetett.

- Öhmm…mit szólnál…mondjuk ahhoz, hogy ha én nyerek, akkor megmondod Alicenek, hogy nagyon szépen köszönöm? - értetlen arcot vághattam, ugyanis halvány lila gőzöm sem volt a dolgokról. Mit köszön Alicenek? Vagy talán tetszene neki? Elképzelhető, hisz Alice tényleg gyönyörű, ellenben velem. Próbáltam nyugodt maradni, sem mint elkeseredett. De még is csak magától értetődő volt, hogy Josh vonzódik Alicehez. Annak ellenére, hogy tudtam Nénikém sosem hagyná el Jasper, valamint engem sem sértene meg, kínzott a tudat, hogy Josh csakis Alice miatt van a közelemben.

- És ha én nyerek? - megint magamra kaptam az idők során kialakult maszkom amit - a mi kis "versenyzésünk" alkalmával - a partra sodortak a folyó hullámai.

- Akkor azt kérsz, amit akarsz - vált ellenállhatatlanul lággyá a hangja.

Mond már ki, hogy mit akarsz! Vágd rá, hogy ha nyersz, akkor meg kell csókolnia. Hisz Ő is akarja, miért vagy vak? Ha megakar csókolni téged, akkor hagy nyerni, ha pedig mégsem - amit erősen kétlek - akkor kézzel lábbal harcol majd a győzelemért. Veszíteni valód nincs. Vágj bele! - üvöltötte rosszabbik énem, de igaza volt. Hittem neki.

Ne tedd! Ha kimondod, hogy mit szeretnél - nyerjen akárki - Ő elmegy és te sosem látod viszont. Lehet, hogy ha te nyersz és megcsókol, akkor még mérges is lesz rád, amiért kikényszerítetted belőle, s meggyűlöl. Hát ezt akarod? Maradsz a biztos barátja, vagy megpróbálsz a "nem biztos szerelme" lenni?- A gondolkodó, logikus felemre hallgattam végül. Nem kérhettem Joshtol olyat, amit Ő ne tenne meg. Az kegyetlen lett volna Vele szemben.

- Mond el, hogy miért kell köszönetet mondanod A            lice-nek - ez tűnt a leg megfelelőbb kérésnek az adott helyzetben.

- Rendben. Addig küzdünk, ameddig az egyikünk fel nem adja. Ha estig nem végzünk, akkor a kevésbé vizesebb nyer - mondta.

- De még is, hogyan akarod eldönteni melyikünk a legvizesebb, amikor …. - hirtelen folytatta a harcot, s be sem tudtam fejezni. Gondolkodni sem tudtam. Csak csapkodtam a vizet Felé, s bíztam benne, hogy eltalálom. A rám hulló "eső"  eltűnt, nem érkezett több, én pedig kinyitottam a szemem. Mielőtt megtudtam volna szólalni hideg karok fonódtak a bokámra, s rántottak bele vízbe. Mikor kicsit kitisztult a kép Josh vigyorgó képét láttam magam előtt. Új terv fogalmazódott meg bennem, s ehhez szükségem volt a - még gyermekkoromban tanult - befolyásomra. Bár anyától nem sok színészi gént örököltem, lévén, hogy neki sosem volt, reméltem, hogy apa ajándékozott nekem valamicskét.

A lehető legszomorúbb arcot vágtam, s a felszínre úsztam. Még annyit észre vettem, hogy Josh ijedten kap utánam, de elrántottam a kezem. Amint újra a levegőn voltam rögtön a száraz föld felé vettem az irányt.

- Nessie mi a baj? - kérdezte aggódva. Nagyon jó volt, hogy háttal álltam neki, mert gonoszul elmosolyodtam.

- Túl erősen rántottál le - suttogtam a lehető legszomorúbb hangon. Pedig ha tudta volna milyen gyengéd volt, vagy hogy milyen jó érzés volt, mikor az ő hűvös, puha bőre az enyémmel találkozott…

- Nem akartam. Én…én…sajnálom - már alakul - valóban nem akartam, kérlek bocsáss meg - egy fokkal jobb. - Eltört valamid? - eddig fantasztikus - Ó bárcsak kimondtam volna, hogy feladom - Győzelem!

Amint elhagyta a száját a bűvös szó rögtön Rá ugrottam. Berántottam magunkat a vízbe, s összezavarodott arca láttán nevetnem kellett.

- Hát nem fáj semmid? - kérdezte hebegve.

- Nem vagyok törékeny, már említettem. De térjünk csak a lényegre! Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy feladod - mosolyogtam, ekkor tudatosult bennem, hogy mi történik. Éreztem a helyzet bensőséges varázsát, olyan hihetetlennek tűnt, hogy a testem csupán centikre van az övétől, s az én kezeim a mellkasán pihennek. Vámpírsebességgel kaptam el azokat onnan, amint megéreztem, hogy megremeg.

A te érintésed melegebb az övénél - magyarázott a belső hangom. - Biztos, hogy kellemetlen számára.

- El akartam menni. Nem akartam itt maradni.

- Mi? - döbbentem le azonnal. Átcikázott rajtam még a félelem, a szomorúság, az elhagyatottság. Pokolian rossz volt. - Mégis miért? - a hangom erőtlenül szállt felé a levegőben, mialatt pár lépésre távolodtam Tőle. Belülről emésztett a tudat, hogy itt akar hagyni. Fojtogatóan szörnyű volt, én pedig csak hajszálnyira álltam attól, hogy könnyeim előbukkanjanak.

- El akartam menni, nem akartam a szemedbe nézni azok után, amit tettem. Még utoljára eljöttem ide, s akkor találtam rá Alice levelére, amit olvasva rádöbbentem, hogy nem tűnhetek el. Ezt akartam megköszönni neki - csuklott el a hangja.

- És akkor most mit fogsz tenni? Elmész, vagy maradsz? - próbáltam nem elsírni magamat, de nem néztem a szemébe. Akkor nem bírtam volna visszafogni az érzéseimet.

- Csak azt tudom, hogy nem akarok senkit sem bántani. Meg akarok változni és olyan lény akarok lenni aki… - elfordult, s én csak akkor mertem felemelni a fejemet.

- Aki? - ismételtem utolsó szavát.

- Olyan akarok lenni, akit te megérdemelsz…

Pls. Komikat!