XXVI. Fejezet - Újdonságok délelőtje

Sziasztok!
Remélem nem siettem el a dolgokat, majd meglátjátok miért mondom ezt! A fejezet kicsit rövid lett, de talán a tartalma kárpótol. :D Először is szeretném megköszönni a támogatásotokat. Másodszor pedig a komikat. Közkívánatú fejezet lett. Ti akartátok! Csak ennyit mondhatok!Puszi nektek!
Ui: Legyen szép hetetek!

Nesszi

A jövő szerelme
XXVI. Fejezet – Újdonságok délelőttje

/Renesmee szemszöge/

Hosszú percek óta sétálgattunk némán, szótlanul, de nem bántam. Olyan erő áradt a testéből, amit még soha sem láttam. Bal karom az Ő karján pihent, így haladtunk észak felé. A nap már felszökött az égre, így voltak olyan pillanatok, amikor megcsillant rajtunk a fénye. Nem kellett beszélnünk, ez a csend megnyugtató volt. Néha rá pillantottam, de mikor a tekintetünk találkozott, zavartan lesütöttem a szemem. Áldást adtam a Sorsnak, hogy nem tudok elpirulni, de a szívemnek már senki és semmi sem szabhatott határt. Olyan intenzitással dübörgött a mellkasomba, hogy az már szinte fájt. Majd' kiugrott a helyéről, s minden egyes dobbanásnál furcsa érzés töltött el. Boldog voltam, annak ellenére, hogy csak barátként nézett rám. Boldog voltam, mert mellette lehettem. Boldog voltam, mert Őt is annak láttam.

Hirtelen csapott meg egy hegyi oroszlán illata.

– Állj! – suttogtam , s Ő azonnal kővé dermedt.

– Mi az? Mi a baj? – aggodalmaskodott, miközben, maga felé fordított. Ellenállhatatlan vörös szemei voltak, perzseltek, megbabonáztak.  – Nessie – mondta a nevemet  egy kicsivel hangosabban.

 – Shh – tettem mutató ujjam a szájára, s olyan volt, mintha megremegett volna. – Megérkeztünk – vettem el onnan az ujjam, mikor rádöbbentem, hogy mit tettem.

 – Én…én még nem…még nem érzem az…az illatát – a hangja rekedt volt és mély, annyira káprázatos…Nessie! Ki kell verned a fejedből. Számára csak egy barát vagy, csak barát. Semmi több. Ne gondolj többre…- szóltam magamra. Mély levegőt vettem, majd annyi önuralmat kapartam össze az elmém eldugott zugaiból, hogy megtudjak szólalni.

– Zárd ki az illatomat. Most pedig csak hagyd, hogy eluralkodjanak feletted az ösztönök. Végy, egy mély levegőt – nagyon halkan szóltam Hozzá, mert  féltem, hogy hallatja a hangomon a vágyódást  iránta. Vágyódás? Nem! Nem! Nem akarhatom Őt, hisz Ő sem akar engem – próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ezen egyszer túl leszek, hogy ez idővel el fog múlni, s egy bizonyos pontig ment is. Egészen addig, ameddig az arcom túl közel nem került a testéhez.   Érintsd meg, csak egy apró mozdulat. Lassan csúsztasd a kezed a vállára, s simíts végig a karján. Mintha megnyugtatnád. Azt már nem kell tudnia, hogy neked ez sokkal többet jelent -  magyarázta az elmém egy darabja. Vagyis nem is az elmémé, hanem a szívemé, talán. S hallgattam rá. A háta mögé  léptem, jobb tenyeremet lassan érintettem hozzá a kézfejéhez, s onnan kínzó lassúsággal csúsztattam fel az al – majd, felkarján. A bőröm égett, ahogy az ingén keresztül megtapintottam  jéghideg bőrét. Isteni tűz lángolt testünk között, de nem szabad volt túl messzire mennem. Amint felértem a nyakához, kezemet lassan ejtettem le a hátán, s érzékeltem, hogy megremeg.  

– Mit érzel? – kérdeztem. 

– Egy…egy oroszlán? – kijelentése kérdésbe fulladt.

– Hol érzed?

– Előttünk.

– Engedd el magad, s próbálj meg csak a vérére koncentrálni. Nincs itt más, csak ő és te! – újra megtöltöttem a tüdőm levegővel – Most pedig kapd el – susogtam a fülétől alig pár milliméterre. Ő pedig azt tette, amit mondtam. Vámpírsebességgel haladt még északabbra, s már hallottam is, ahogy az leteríti a vadat. Nem mertem közelebb menni. Nem Tőle féltem, inkább attól, ami bennem lezajlódott. Nem kerülhettem Hozzá túl közel, bármennyire is akartam volna. Pedig olyan jó volt…

Nem! Csak barátok, akik elbeszélgetnek, meghallgatják egymás problémáit, segítenek a másiknak. Olyan emberek – mi esetünkben vámpírok – akik támogatják egymást, megértik a másik problémáját – merengtem továbbra is, miközben leültem egy sziklára megnyugodni.

– Isteni volt. Te nem vagy szomjas? – ugrott hirtelen mellém Josh, s összerezzentem a hideg szellőtől.  – Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Látom elgondolkodtál – ült le mellém. Bánatosan lógattam a lábaimat, s számoltam a magas sarkúm ütemes csapódását a sziklán.

– Nem ijesztettél meg. Köszi, de nem vagyok szomjas. És nagyon örülök, hogy ízlett – a hangom elkeseredetten csengett. Miért pont én? Miért pont nekem kell beleszeretnem valaki olyanba, aki sosem lesz az enyém?   

- Biztos nincs semmi…- kérdezett volna valamit - …mi ez a bűz? – bökött ki belőle a kérdés. Én már éreztem egy ideje, de nem foglalkoztam vele. Természetesnek tűnt…természet…fenyő...

- Farkasok – akadt el a lélegzetem, s már hallottam is a mancsok ütődését a kövön. Többen voltak. Talán az egész falka. Jake bácsi.

– Mik? – hitetlenkedett.

 – Sajnálom, de nincs időm elmagyarázni – gyorsan felálltam, s tekintetemmel körbepásztáztam a terepet. Az egyetlen esélyünk a folyó volt. A mi területünkön haladt át, így ha engedtünk volna a sodrásnak, a falka nem követhetett volna. – Ugrás! – fogtam meg a kezét, s a másikkal a ruhám szélét. Elrugaszkodtam, majd hangos csobbanással rántottam magammal Josht a vízbe. Mindketten elmerültünk, s amint a –buborékoktól hemzsegő – folyó kitisztult előttem, láttam, hogy  felém úszik.  Olyan helyes volt, ahogy a haja ide-oda lengett, s a ruhája hol szorosan tapadt a felsőtestére, hol pedig teljesen elállt Tőle. Újra felé nyújtózkodtam, s a folyó áramlásával egy irányba kezdtünk haladni. 

A farkasok megérkeztek, de az illatunkon kívül semmi sem bizonyította az ottlétünket. Már csak azon kellett gondolkodnom, hogy miként fogom Vele közölni a vérfarkasos történetet. Lehetetlennek tűnt. Ám a gondolatmenetem azonnal megszakadt, ahogy megéreztem Josh tenyerét a derekamra simulni. Hirtelen ragadott minket valami magával, s én erősen hozzá préselődtem, átfontam karjaimmal a nyakát, s fejemet a mellkasába temettem. Zuhantunk. Lábaim gyengén fogták közre a derekát, hideg keze pedig a hátamat simogatta.  Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha újra és újra átfutna a rajtam a melegség. Csodás volt. Ajkaim ruhán keresztül értek hozzá , teste egy pillanatra megmerevedett, majd még szorosabban húzott magához. Mintha rádöbbent volna valamire, hirtelen elakart engedni, de ezt nem hagyhattam. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy eleresszem, így még szorosabban bújtam hozzá. Meghaltam volna lelkileg, ha elenged

Csobbantunk.

Újra körbevettek minket a buborékok, s már nem éreztem magamon Josh érintését.  Üres voltam. A következő pillanatban láttam, ahogy Ő a felszín felé mutogat, s – még mindig kábultan sodródó  - testem felfelé húzza. Együtt bukkantunk fel a napfényben, mely mindkettőnket megcsillogtatott. Vizes haja rátapadt a homlokára én pedig óvatosan hátra simította, hogy a szemébe nézhessek. Igézően vörös pillantása újra rabul ejtett, ajkai pedig hívogatóan közelítettek az enyémhez.  

– Nessie – mondta elfúló hangon. Kezeink a felszín alatt újra összekapcsolódtak. Nem tudtam megszólalni, csak a szemébe nézni. Egymást bámultuk, míg végre kimondta azt, amitől a szívem hatalmasat dobbant – én szeretlek – motyogta, s száját lassan csúsztatta az enyémre.