XXIX.Fejezet - Élni /2. rész/

Sziasztok!
Meghoztam a 29. fejezet 2. felét. Nem a legjobb, de remélem azért nem utáltok meg. Köszönöm a komikat. Nem akarok tovább szónokolni, mert fáradt vagyok, és már szinte beteg, így megyek is. Nektek jó olvasát, és szép álmokat!

A jövő szerelme
XXIX. Fejezet - Élni /2. rész/

- Bella, Bella - hallottam a kiáltásokat és kezdtem érezni a vér csábító illatát. Az aroma keveredett az erdőjével. Seth - állapítottam meg. Mire feleszméltem volna, anya már vámpírsebességgel közeledett az udvar felé, s én sem akartam tétlen maradni.

Ahogy kiértem igazam lett. Seth véres alakja állt velem szemben, s anya pedig próbálta megnyugtatni. Hirtelen ütött szöget egy kérdés a fejemben.

Seth vérének illatát már éreztem, és az nem ilyen. Ez nem az ő vére.

- Seth mi történt? - kérdezte azonnal anya, aki megpróbálta lenyugtatni a levegőért kapkodó fiút.

- Jacob…megsebesült - hadarta gyorsan, s hangja egy pillanatra elcsuklott.

- Mi? Hogy? - kérdezte anya, én pedig csak értetlenül álltam. Jacob megsebesült? Hogyan? Miért? Hol van?Mennyire súlyos?

- Majd elmesélem de kérlek segíts rajta - nyögte, majd az erdő felé mutatott.

 Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Jacob annak idején, megmentette az életemet. Kész volt meghalni, s most nekem kell rajta segíteni. Nem hallgatva anya óvó szavaira, futottam a vér irányába, s egyre jobban elmerültem az erdő sűrű, nyirkos növényzetében. Egy vérfagyasztó üvöltés rázta meg a bokrokat és a fákat, én pedig nagyobb sebességre kapcsoltam. Másodpercek töredéke alatt értem a sziklákhoz, ahol Jacob feküdt, kezei között köveket szorongatott, Leah mellette térdelt, s a mellkasát fogta le, mialatt Paul a sebét szorította le.

- Mi történt? - kiáltottam el magam, s a földre rogyva próbáltam én is elállítani a vérzést.

- Megsérült, egy újszülött tette - zokogta Leah.

Josh. Biztos, hogy Josh volt. Szegény összezavarodhatott. Mekkora galibát okoztam - szidtam magam, majd rájöttem, hogy erősnek kell lennem. Nem engedhetem Jacobot meghalni, most nem szabad elgyengülnöm.

- Leah menj és hívd ide Sam-et - utasítottam, de ő megrázta a fejét, s a még mindig fekvő Jacobot bámulta könnyes szemmel - menj már! - üvöltöttem rá, s ő értve a célzást, átváltozott, majd futásnak eredt.

- Nessie, Bella hol van? - tudakolta kétségbe esetten Paul.

- Nem tudom, nem tudok semmit. Inkább azzal foglalkozzunk, hogy túlélje ezt az egészet - rivalltam rá. Kiabálásom igazából nem neki szólt, hanem magamnak. Felelőtlen, meggondolatlan, kapkodó tinédzsernek éreztem magam, akit elvakított egy fiú. Nem Joshra haragudtam, rá nem tudtam volna, hanem magamra. Az én titkolózásom miatt történt az egész.

A bokrok mögül neszt hallottam, s anya lépett ki onnan kötszerrel a kezében.

- Paul fogd a sebet, Nessie te pedig menj onnan - mondta haragosan anya. Mérges volt, pedig sosem láttam még ilyennek. Nem félelmetes volt, hanem szívszorító, s bennem ezerszer felcsendültek a rémisztő,vérfagyasztó szavak: " Te tetted!"  

- Nem megyek el! - válaszoltam dacosan.

- Seth rosszul van. Azt mondta jöjjek ide, kérlek nézd meg. Jacob rendbe jön - győzködött, s eltépte a kötszert. Jake ismét hangosan üvöltött, én pedig nem tehettem semmit. Közelebb hajoltam hozzá, s a fülébe suttogtam:

- Meggyógyulsz, ígérem.

Seth heves szívdobogása, s szapora lélegzetvétele messzire elhallatszott, s én meg is találtam a kertünkben, a fűbe zuhanva.

- Jól vagy? - aggodalmaskodtam.

- Csak a kezem, iszonyatosan fáj - motyogta összeszorított fogain keresztül, s bennem újra felvillant a kép: "Te tetted!"

- A csont elmozdult a helyéről, de nem tört el - állapítottam meg érzelemmentem hangon, miközben legyűrni akartam a feltörni készülő zokogásomat. Óvatosan mellé léptem, majd kezemet a vállára csúsztattam. - Mély levegő.  Seth mellkasába beáramlott az oxigén, én pedig egy határozott, - remélhetőleg károsodást nem okozó - rántással visszatettem a megfelelő helyére a csontot.

-Ááá  - harsant fel a fiú hangja, mialatt oda kapott a másik kezével.

- Kutya bajod sem lesz, csak gyere be, ott letudsz dőlni kényelmesen - akartam neki segíteni, de nem hagyta.

- Menj be te! Nem akarom, hogy zavarjon a vér - sütötte le szemeit, mintha valami rosszat tett volna.

- Akkor maradjunk kint mind a ketten - javasoltam, s az arcán apró mosoly futott át. Leültem mellé.

Ott ültünk, minden féle szó és megjegyzés nélkül, csupán a gondolatainkba merülve. Az agyam folyamatosan kattogott, a szívemnek pedig minden egyes dobbanás fájdalmat okozott. A bűntudat belülről égetett fel, s már nem tehettem ellene semmit. Mindent tönkre tettem, és mindent elszúrtam.

- Jacobbal mi van? Túléli? - kérdezte maga elé bámulva egy jó pár perces köztünk beállt csönd után.

- Remélem. Bella ellátja - sóhajtottam, de nem tudtam befogni a számat, s ami a szívemet nyomta hamar utat talált magának, s furcsa kérdésként szállt fel az ajkaim közül.

- Az újszülött hogy van?