XXXI. Fejezet /1. rész/ - Képek

A jövő szerelme
XXXI. Fejezet - Képek

/Josh szemszöge/

Sosem gondolkoztam ezelőtt ilyeneken, sem emberként, sem vámpírként. Érezni azt a lelki elégedettséget, azt az őrületes boldogságot, amit az Ő közelsége váltott ki belőlem leírhatatlan volt. Hogy tudja egy földi, átlagos lény elvenni minden szabadságvágyamat? - kérdeztem magamtól. De a válasz, egyszerűbb volt, mint hittem: Ő nem földi, hanem földöntúli, nem átlagos, hanem varázslatos, és nem lény, hanem egy szikrázó személyiség. Megfosztott az elvágyás és az ismeretlen megismerésének tudatától és különös érzésétől, az összes érzékemet csak Ő töltötte be. Egyetlen egy kívánságom volt, hogy vele legyek.

Puha bőre lágyan simult az enyémhez, úgy szorított magához, mint még soha senki. Szíve egyenletesen dobogott forró mellkasában, édes lehelete az államat súrolta, ahogy fejét megmozdította, s ajkait a nyakamhoz érintette. Keze a mellkasomon pihent, én pedig csak Őt néztem. Nem volt semmi másra szükségem, csak Rá. Teljesen hozzám bújva pihent, boldog mosollyal a száján. Annyira megcsókoltam volna….

Meg sem lepődtem a gondolataim elkalandozásán, szinte magától értetődő volt, hogy ilyet vált ki belőlem. Teste minden porcikája vonzott, ujjaim égtek azok hiányától, így én legyőzve a lángoló kínt végigsimítottam a haján. Halk sóhaj szakadt fel belőle, ami először félelemmel, majd hatalmas megnyugvással töltött el, amikor még közelebb húzódott. Ahogy tovább simogattam, egyszer csak megremegett.

Pánikba estem, s a leghamarabb fel akartam kelni, de rájöttem valamire: fázik. A pulóverem nem volt elég arra, hogy megvédje a hidegtől, tőlem, így lassan feltápászkodva a közeli szekrényhez akartam araszoltam. Az ágy nyikorgással kísérte tevékenységem, aminek kicsit sem örültem. Olyan elbűvölően aludt, hogy nem lett volna szívem felébreszteni. Lépteimre ügyelve haladtam a szekrényhez, amiben sajnos nem találtam  semmit.

Először néztem körül, mióta behoztam ide Nessiet. A szoba kifinomult ízlés szerint volt berendezve, családtagjaim közül, talán Ashley volt ilyen visszafogott és szelíd valamikor….Kiléptem a légtérből, s azonnal úgy éreztem, hogy megfulladok. Renesmee bódítóan fenséges illata halványodott, s vissza akartam menni, hogy nagy levegőt vehessek, s a mellkasomba zárhassak egy darabkát belőle, de erőt vettem magamon, s elindultam keresni számára valami meleget.

Egy szintén visszafogott előtérben találtam magam, aminek az egyik oldalában egy ajtó húzódott. Gondolkodás nélkül léptem be, s a meglepettség azonnal leterített. Nessie aromája belengte a szoba minden részét, a zöld szín mélysége visszatükrözte annak különlegességét. Minden módon Ő volt. A hangulata, a fénye, a megnyilvánulása. Ez az Ő szobája volt. Középen egy ágy húzódott, amin egy sötét takaró volt. Felkaptam, de amikor megakartam fordulni a tekintetem megakadt valamin. Képek. Képek sorakoztak az íróasztalon, és összetörtem. Nessie egy barna hajú fiút ölelt az egyiken, és mindketten mosolyogtak. Az Ő szerelme - dübörgött bennem. Hisz miért is gondoltam, hogy még szabad? Biztos szereti, látszik rajtuk.

Borzalmasan fájt, hogy Nessie mást csókolhat, vagy mással tölti a legszebb pillanatait. Rettentően felkavaró élmény volt, a szívem - mely már hónapok óta nem dobogott - kezdett darabokra hullni, s mind savként kezdett belülről marni.

- Szia - hallottam Renesmee hangját a hátam mögül. Köszönésére felé fordultam, és azt hittem elsírom magam. Gyönyörű volt, de mielőtt eltudtam volna merülni tökéletességének tanulmányozásában ismét a fekete hajú fiú képe jelent meg előttem. - Köszönöm, hogy behoztál - suttogta, majd közelebb lépett. Fel sem tűnt, hogy felébredt, annyira rosszul éreztem magam a fotó láttán.  Tétován álldogáltam az ágya mellett, kezemben a takaróval. Arany szemei megbabonáztak, lábaim önálló életre keltek, s lassan haladtam felé, majd mikor már csak egy lépés távolság volt köztünk a hátára terítettem a takarót, majd áthúztam a vállai felett, hogy az egész felső testét belepje.

- Jól vagy? - kérdeztem  zavart tekintete láttán az állapotára.

- Persze, csak…- kapkodta a levegőt…- csak nem tudom…hogy kerültem ide - válaszolt.

- Rád találtam az erdőben, és biztonságos helyre akartalak vinni, mielőtt kitör a vihar. Ez a ház volt a legközelebb, így behoztalak, remélem nem baj - mentegetőztem.

- Dehogy. Ez a régi otthonom volt, de azóta elköltöztünk - hosszú pillanatokig csak hallgattunk aztán a csöndet az ő törte meg - azt hiszem, hogy beszélnünk kellene valamiről.

Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó, olyan bűntudatosan mondta.

- Amiről csak szeretnél - csúszott ki a számon, s idegesen a tarkómra simítottam a kezem.

- Látod ezt a képet? - kérdezte, s ahhoz a fotóhoz lépett, ami ez előbb tönkre tett mindent.

- Igen - motyogtam egy helyben állva, s csak a fejemet fordítottam Renesmee irányába.

- Ő itt Jacob,  anya legjobb barátja, és nagyon jóban vagyunk - hát persze hogy abban -  Annyinak néz ki mint én, de sokkal idősebb. Ő nem ember, nem vámpír, hanem vérfarkas - mondta.

Elmondta, ahogy Katarina megjósolta. Az én mindent tudó nővérkém.

- Nessie - akartam belekezdeni, hogy elmondjam mi történt a múltkor, amikor megtámadtak engem a vérfarkasok. Kezdett összeállni a kép, de nem egészen, ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy beszámoljak neki.

- Ne…kérlek - hallgattatott el, s elém sietett. Mellkasainkat csupán centiméterek választották el egymástól, én pedig azt hittem, hogy remegni kezdek. Majd' szétrobbantam a tehetetlenségtől, az iránta érzett szerelmemtől, amit már nem tudtam uralni.

- Sajnálom, hogy nem szóltam neked a farkasokról, én nem akartalak veszélybe sodorni, kérlek bocsáss meg, nem akarlak elveszíteni - kezdett zokogásba, s én magamhoz húztam. Azt, mondta amit én hallottam?

- Nem akarlak elveszíteni, kérlek - ölelt. Teljes akarattal szorított magához, Elhittem, hogy ez nem csak egy meggondolatlan reakció a részéről. Elhittem, hogy Ő meg akart engem ölelni. Kezeim a hátát simogatták, arcomat a hajába temettem, így lélegeztem be illatából egyre többet és többet. Szíve vadul kalapált, karjaival a nyakamba kapaszkodott, én pedig nem akartam elengedni.  Sírt, és én mindent megadtam volna, hogy ne legyen letört. Forró könnyei végigfolytak a nyakamon,  és felmelegítették a hideg bőrömet.

A szoba közepén álltunk ölelkezve, én pedig mindent kivertem a fejemből, kivéve Őt. Őt, akibe lehetetlenül szerelmes lettem, Őt, akinek látványa és közelsége bearanyozta a napomat, s elfeledtette velem, hogy mi is vagyok.

- Soha nem fogsz elveszíteni - ígértem.