XXXI. Fejezet /2.rész/ - Képek

Sziasztok!
Itt a következő fél fejezet. Remélem tetszeni fog. Ezen a héten jön a következő, de nagyon szomorú vagyok. Az előző részhez, csupán 1 komment érkezett. Ez most azért volt mert rossz a fejezet? Kérlek írjatok, mert nem tudom, hogy mi az, ami tetszett nektek benne, vagy mi az, ami nem. Írjatok. Pls.
XNesszi

U.I.: Kellemes Olvasást!

A jövő szerelme
XXXI. Fejezet /2.rész/ - Képek

/Renesmee szemszöge/

Olyan jó érzés volt hideg testét átkarolni. Mindent kiűzött a fejemből. Anélkül, hogy tudott volna róla a világ legboldogabb lényévé tett, elfeledtetett velem minden bajt, csupán egyetlen mozdulatával. A szívem hevesen kalapált, ahogy keze a lapockám és a csípőm között mozgott újra és újra. Takarón keresztül is teljesen lebilincselt lágy érintése. Mélyeket lélegeztem kellemes illatából, fejemet a vállára hajtottam, kezeimmel akaratlanul öleltem körül a nyakát.

Tökéletes volt minden, de a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Ez a csoda, ugyanis nem lehetett az enyém. Soha, és ezzel teljesen tisztában voltam, mégis minden erőmmel kapaszkodtam belé, hogy a lehető legközelebb tudhassam magamhoz.

- Mindent elrontok - motyogtam a sírás közepén. Miért kellett nekem valaki olyanba beleszeretnem, aki egyáltalán nem érez így irántam?

- Shhh Nessie, - simított végig a hajamon - nekem bármi bánt elmondhatod - ajánlkozott. Mégis hogy mondhattam volna el?

Van az, az érzés, amit talán életében egyszer mindenki megtapasztal. Mikor kiakarod mondani, ordítani akarod, hogy mi nyomja a lelked, de egy árva hang sem jön ki a torkodon, mert tudod, hogy úgy sem figyelne senki. Engem ez az érzés mindig megijesztett. Kicsinek éreztem magam tőle, nagyon gyengének.

- Mond el, kérlek - tolt el magától egy kicsit, s kezeivel letörölgette a cseppeket az arcomról.

Mikor a fátyolos takarás a szemeim elől eltűnt, s belenéztem vérvörös íriszeibe tudtam, hogy szeret. Hacsak barátként is, de szeret. Ez éltetett. Azt mégsem mondhattam, hogy miatta sírok, így inkább a második legelkeserítőbb gondolatomat osztottam meg vele.

- Apával van gond - húzódtam el tőle kelletlenül, s helyet foglaltam az ágyon. Ő is követte a példámat.

- De ugye jól van? - kérdezte aggodalmasan. Egy olyan személyért volt képes aggódni, aki a halálát akarta, aki egy másik kontinensre képes volt elutazni azért, hogy megtalálja. Mély levegőt vettem, nem tudtam, hogy avassam be a dolgokba, vagy titkoljam el. Aztán beugrott, hogy milyen következménye lett a hallgatásomnak, s azonnal észbe kaptam.

- Európába ment, hogy megkeressen téged - hadartam gyorsan. - Azt hiszi, hogy ott vagy és hogy veszélyes vagy. Én próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön haza, de túl makacs. Pocsék nyomkövető, anyának és nekem pedig már nagyon hiányzik. Elhanyagoltam a barátaimat. Mindent elrontottam - zokogtam újra. Josh a mellkasára húzott, s végigdőlt velem az ágyon. Mozdulatlanul, csöndben feküdtünk egy jó ideig. Szánalmasnak éreztem magam. Minden gondomat a nyakába zúdítottam, nem éreztem helyesnek.

- Akarod, hogy Edward után induljak? - kérdezte teljesen higgadt hangon, mintha annyit akart volna megtudni, hogy mennyi az idő.

Azonnal felemelkedtem róla, egyik kezemmel megtámaszkodtam mellette. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy elment az esze? Vagy hogy megőrült? De nem tudtam, csak halkan nyöszörögni.

- Ne, kérlek ne csinálj semmit. Én nem azért mondtam, csak….csak nem nagyon tudom ezt mással megbeszélni. Nem miattad történt, nem neked kell rendbe hozni.

- Már hogyne miattam történt volna. Apád engem keres, nekem kell elmagyarázni, hogy nem akarok senkit sem bántani - ült fel.

- Itt nem ez a lényeg - fordítottam el a fejemet. Utánam kapott, fejemet visszafordította maga felé. Ajkainkat csupán milliméterek választották el egymástól, orrom súrolta az övét. Mellette ültem, egyik keze a derekamra csúszott, a másik pedig az arcomat simogatta.

- Akkor mi az? - lehelete édesen cirógatta a számat, késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, hogy magamhoz szorítsam, s ne engedjem el. Szívverésem ismét a magasba szökött, mint minden egyes alkalommal amikor túl közel kerülök hozzá, vagy amikor meglátom. Már leperegettem magam előtt a képeket, ahogy eldőlünk az ágyon, ő magára húz, s csak egymásra figyelünk.  Nem volt szabad ilyenekre gondolnom, ezek csak megnehezítették a "csak barátság" elviselését.

- Építettem magam köré egy falat. Már vagy tizennégy éves koromban. Azt hittem, akkor minden jó lesz, hogy akkor majd boldogabb leszek. De tévedtem. A fal valahol leomlott, egészen apró helyen, de ennyi elég volt ahhoz, hogy minden rossz, amit távol akartam tartani magamtól, a védővonalamon belülre kerüljön. Te vagy az egyetlen akivel kicsit kitudok szabadulni a rossz dolgok közül - sütöttem le a szemem. Végre kiszakítottam magam a bűvköréből, de csak egy egészen apró időre.

- Hol van az a fal? Ha kell a földdel teszem egyenlővé - mosolygott. Nem gúnyolódásnak hatottak szavai, hanem játéknak, s gondolkodás nélkül viszonoztam azt.

- Én kiteregetem neked a legféltettebb dolgaimat, te pedig mindent semmibe veszel? - néztem rá tettetett haraggal. Készültem, hogy felálljak, ám ő visszanyomott az ágyra és felém tornyosult.

- A fal lerombolását úgy értettem, hogy bármiben segítek amiben csak tudok - bűnbánó arca láttán nevetnem kellett - Mi az? - értetlenkedett.

- A legféltettebb dolgaim kiteregetését én pedig úgy értettem, hogy ne hidd, hogy nem látok át rajtad - mosolyogtam, majd megfordítottam a helyzetünket.

- Úgy látom meg kell kérdeznem a barátodtól, hogy hogyan láthatok át rajtad?