DÖNTSETEK!

Sziasztok!

Nesszi Pierce vagyok, ugyanaz a lány, aki elkezdte ennek a blognak az írását, csak más névvel. Bejelenthetem nektek, hogy a történet nyáron folytatódik!!! Azért jöttem, hogy ezt elmondjam nektek, és azért hogy megkérjelek titeket, szavazzatok a folytatást illetően. Sokszor megfordult a fejemben, hogy talán többet érnék el vele, ha újra kezdeném a történetet. Itt fent áll a veszély, hogy unalmas lesz, mivel nem szeretnék sokat változtatni. A másik lehetőség. hogy folytatom attól a fejezettől, ahol befejeztem. Ez kicsit hosszadalmas lenne, mert az előző 33 fejezetet megint végig kellene olvasnom.
Kérlek döntsetek! Akármit választotok, én itt leszek, és teljesítem.
Köszönöm, hogy továbbra is itt vagytok és olvastok. :))
Puszi:
Nesszi

XXXIII. Fejezet - Okok az újrakezdésre

Sziasztok!
Remélem tetszeni fog. Sajnálom, hogy csak ilyen időközönként van friss, de megint összejöttek a dolgok. Pedig már úgy volt, hogy lesz egy kis szabadidőm…
Kérlek, komizzatok, mert a véleménynyilvánítás az utóbbi időben eléggé visszaesett. Tudom, megérdemlem.
Puszi és jó éjt nektek!

Nesszi

A jövő szerelme
XXXIII. Fejezet – Okok az újrakezdésre

/ Renesmee szemszöge /

Távol kellett lennem Tőle. Egyszerűen képtelen voltam mellette maradni. A testéből áradó hideg lágyan ölelt körül, ezzel lecsillapítva felforrósodott – már szinte égő – bőrömet. De azok a szemek, a vérvörös, igéző szemei, amik kedvesen, boldogan fürkésztek egyszerűen fojtogattak. Minden akaraterőmet a porba döntötték, s a józan eszemet a nullával tették egyenlővé.

Nem mondhatom el, hogy akarom Őt. Az mindent tönkre tenne! – zakatolt a fejemben, mialatt macska-egér harcot vívtunk az ágyon. Pár centiméter, egy kis felforrósodott levegő néhány apró ruhadarab. Csak ennyi választott el minket egymástól. Ki kell találnom valamit – elmélkedtem, s az első ami az eszembe jutott, az a vadászat volt. De nem tűnt valami jó ötletnek.

Ismét a bűvkörébe kerültem. Arca ingerült volt, de ez sem rontott tökéletes vonásain egy hajszálnyit sem. Remegve álltam előtte, elvarázsolt a belőle áradó erő és magabiztosság.

- Komolyan azt hiszed, hogy szomorú lennék amiatt, mert valamiben gyengébbnek bizonyulok? Nem veszed észre? Még mindig nem látod? - idéztem fel szavait magamban. Nagyot nyelt, nekem a szívem épp a mellkasomat készült áttörni. Leírhatatlanul rossz érzés volt ott állni, s tudni, hogy szeretem, hogy csak egy karnyújtásnyira van tőlem, de mégsem mondhatom neki, hogy már ez a távolság is túl nagy, kérni, hogy jöjjön közelebb, hogy érezzem védő ölelését, férfias karjainak szorítását a hátamon.

- Nem veszed észre, hogy én csak a te biztonságod miatt aggódom? - édes lehelete cirógatta a számat. Közeli, mégis elérhetetlen. Karnyújtásnyira, mégis fényévnyire. Boldogan de szenvedve. Az ellentétek harcoltak ellenem, jobban mondva ellenünk. Nem voltam képes beismerni lelkem gyengeségét, egyszerűen túl gyáva voltam. Nem tehettem tönkre barátságunk eddig felejthetetlenül gyönyörű pillanatait. Képtelen voltam megtenni.

- Én..én - dadogtam össze vissza mint egy idióta.

- Mikor vadásztál utoljára? - kérdezte.

Tenyerei végtelen gyöngédséggel simultak a derekamra, hogy közelebb húzzanak magukhoz. Elvesztem vörös tekintetének folyamában, mely tűzként perzselt. A nap már lenyugodott, csak a - félig felhők által elrejtett - csillagok világítottak számunkra, de én így is láttam hívogató ajkait.

- Nemrég - suttogtam összezavarodva közelségétől.

- És mikor ettél emberi ételt? - nézett rám komoran.

- Öhmm… - reggeliztem? Vagy esetleg tegnap este? - nem tudom - egy vámpírnak nem kellene emlékezni mindenre? Biztos az emberi gének. Selejtes vagyok, el kell fogadnom!

- Már szinte este van, te még ma azt hiszem sem emberi, sem vérszívó táplálékot nem vettél magadhoz, és holnap iskola. Haza kell, hogy menj. Ígérem, holnap találkozunk és én sokkal felkészültebb leszek, de nem engedhetem, hogy a velem töltött idő az egészséged rovására menjen - motyogta bűntudattal teli hangon, habozásom láttán.

- Jól vagyok, de tényleg - tiltakoztam. Már a puszta tudat is fájt, hogy el kell tőle válnom, de még inkább kínzott, hogy meg akar szabadulni tőlem.

- Nessie - suttogta, mialatt mutatóujjával kisimított egy tincset az arcomból. - Arra gondoltam, hogy talán holnap este ismét találkozhatnánk. Megmutatnám a főzőtudományomat.

A lélegzetem szaggatott lett, mialatt bőre az enyémhez simult. Káprázatos volt.

- De csak ha akarod - tette hozzá sietősen. Nyugodtan döntöttem fejem a tenyerébe, s mosolyogtam. Szemeim akaratlanul csukódtak le, s halkan válaszoltam.

- Mindennél jobban - túl őszintének tűntem, de már nem tudtam arra gondolni, hogy zavarban vagyok. Valahogy minden elpárolgott mikor ilyen szívmelengetően beszélt és amikor érezhettem hűvös bőrének lágy tapintását.

- Este nyolckor a háznál? - kérdezte.

- Ott leszek - néztem tökéletes vonásaira. Ajkam égett, egyszerűen nem bírtam már tovább. A gyomromban lévő ezer pillangó egyszerre kezdett szárnyalni a mai nap folyamán nem egyszer, de újult erővel. Lassan közelítettem arca felé, s még lassabban érintettem hozzá számat hozzá. Karjaim a nyaka köré fonódtak, ő pedig a hátamat és a derekamat ölelte körül. Az érzés egyszerűen lehengerlő volt, a szívem őrült erővel kalapált, majd' szét robbantam belülről, s még mielőtt meggondolatlanságot követtem volna el elhúzódtam. Csak egy baráti ölelés és egy puszi volt az egész, legalább is számára biztosan, de én még nem voltam ennél boldogabb. Mosolyra húzódott szája és ellenállhatatlan tekintete biztosított róla, hogy nem követtem el hibát.

- Jó éjszakát Renesmee - lehelte édesen, majd egy újabb ölelés után - mely annyira hatalmába kerített, hogy alig emlékszem rá - elváltunk egymástól.

Távolodó alakját nézve nem tudtam, mivel érdemeltem ki a mai nap eseményeit, hisz mindenkit bántok. Karolinet, anyát, a családomat. Rendbe akartam hozni a dolgokat, így eldöntöttem, hogy holnap iskolába megyek, s megpróbálok ismét normális, tizennyolc éves diáknak tűnni. Elterveztem,

Otthon anya és Alice beszélgettek, Alice csak sejtelmesen pillantott rám, anya pedig bátorítóan.

Akaratereje páratlan volt. Apa már vagy két hete nincs itthon, de ő engem bíztatott, a helyett, hogy ő kért volna segítséget.

Reggel kipihenten ébredtem. Minden olyan tökéletesen indult. A konyhából felszivárgó kellemes illat hatására a gyomrom hangosan adta tudtomra: ideje enni. Anya egy cetlit hagyott az asztalomon, a következő felirattal:

Csak délután jövök, Aliceel elmentem vásárolni. Jó étvágyat a reggelihez. Rendeltem neked ebédet. Vigyázz magadra! Szeretlek.

U.I.: Alice mondta, hogy iskolába készülsz, így az asztalra tettem az igazolásod.

Nem öltöztem túl magam, egy egyszerű farmer egy zöld felső és egy melegebb farmerkabátot vettem magamra, csakhogy ne tűnjek ki a többiek közül. Eszeveszettül száuldottam az iskola oly' rég látott épülete felé, hogy végre megölelhessem legjobb barátnőmet.

A leparkoló kocsit ismét többen megbámulták, néhányan sugdolóztak, melyet kiválóan hallottam.

- Pedig már azt hittem, hogy elköltöztek. Most megint mindenki rá fog figyelni - köpte foghegyről Sara Tinley egyik barátnőjének.

-  Ne foglalkozz vele, gyere menjünk! Ma Cameron előtted ül. Végre lesz esélyed - húzta Sarat a bejárat felé a csatlósa.

Kiszálltam az autóból és a táskát a vállamra vettem. Tekintetemmel körbepásztáztam a parkolót, de Karoline kocsiját sehol sem láttam. Mellettem még volt egy üres hely, így reméltem, hogy ide fog leállni. Hosszú percek teltek el, mire lassan begurult, s egy kis tétovázás után leállította a motort. Amint kiszállt, felé sétáltam, s egy lépésnyire előtte megtorpantam.

- Szia - arca hideg, teste merev, szemei érzelemmentes sugaraiból azonnal rájöttem, hogy iszonyatosan megbántottam.

Szó nélkül lépett el mellőlem, vállán a táskájával, kezében egy tankönyvvel. A szívem azonnal összefacsarodott a látványtól.

- Karoline kérlek! Kérlek hallgass meg - léptem utána, s kezemet a vállára tettem. Erősen húzta el a kezét, míg ez enyém a lesodródott róla. Szembe fordult velem, dühtől izzó arccal.

- Két hétig arra vártam. Nem voltál képes felhívni, vagy egy nyamvadt sms-t küldeni, esetleg egy emailt. Nem…nem! - emelte fel védekezően kezeit, amikor szólásra nyitottam a számat. - Elvileg a legjobb barátnőd voltam de arról nem tudtam, hogy élsz-e, vagy meghaltál, hogy itt vagy, vagy elmentél?! Miattad aggódtam a nap minden percében. Először arra gondoltam, hogy meglátogatlak, hogy biztos beteg vagy, de aztán eszembe jutott valami. Ha nem vagyok neked annyira fontos, hogy közöld mi történt veled, akkor én miért törjem magam azért, hogy megtudjam?! Tehát, a jelenlegi helyzet állása szerint, kettőnk közül, akinek joga van elsétálni és nem törődni a másikkal az én vagyok.

Ledöbbenten figyeltem, ahogy bemegy az iskolába. Néhány pillanattal később szedtem magam össze lelkileg annyira, hogy az emberek szemébe tudjak nézni. Barátnőm kirohanását nem követték szem- és fültanúk, ugyanis már mindenki elhagyta a parkolót. Amikor benyitottam a tanterembe azonnal megindult a motoszkálás. Az emberek zúgó mondatai tompán suhantak el a fülem mellett, mialatt elfoglaltam a leghátsó sorban a helyem. Karol a lehető legtávolabban tőlem, a szélső padsor első székén foglalt helyet, s a telefonjával babrált.

Előkészítettem a matematika felszerelésem, s gondolatban újra elemeztem minden szavát. Nagyon megbántottam. Joggal mérges rám, de annyira fájt. Az, hogy úgy véli nem elég fontos számomra, sértő feltételezés volt. Ő volt az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, bemutattam neki a családomat, de mégsem mertem neki bevallani mi vagyok. Akkor veszélybe került volna, de ez így volt helyes, a körülményekhez képest.

- Ms. Cullen, válaszolna? - kérdezte Mr. Henrie. A táblán egy bonyolult képlet szerepelt, így gondoltam, hogy a válasz csak azzal lehet kapcsolatos. Pár másodperc töredéke után végre kinyögtem a választ.

- Mínusz hetvenkettő harmincnegyed.

- Köszönöm, hogy megtisztel a figyelmével - fordult el újra a diákok felől, akik lazítottak merev testtartásukon. A fiúk elterültek a széken, a lányok újra beszélgetni kezdtek. Számomra minden csak háttérzaj volt. Azon elmélkedtem, hogyan is békíthetném meg. Mondjak el neki mindent? Avassam be az életembe? Megértené? Nem veszíteném így örökre el?

A válasz egyértelmű volt. Nem szabad elmondanom neki. Bár nagyon szeretem, ő a legjobb barátnőm, nem tehetem vele. Veszélybe kerülne, és nem élném túl, ha miattam neki, vagy a szeretteinek bármi baja esne.

Ezzel ellenben rossz volt tudni, hogy míg ő mindenbe beavatott, én a legfontosabb tényt titkoltam el előle.

Nem is vettem észre, hogy kicsöngettek. Szomorúan ültem, még mindig az önsanyargatásomba süppedve. Mikor feleszméltem lassan haladtam a következő órámra. Ez vagy háromszor megismétlődött. A negyedik órán, már csak mellette volt hely, így kicsit félve telepedtem le a történelem könyveimmel mellé.

Az idő csigalassúsággal telt, ő pedig szótlanul, már-már ellenszenvesen nézett. Hirtelen változott minden. Egy papírt csúsztatott a padra, majd szorgosan jegyzetelni kezdte az óra anyagát. Remegő kezekkel nyitottam ki a cédulát.

Megbeszéljük ebédnél?

Mielőtt válaszolhattam volna, véget ért az óra. Félelemmel telve álltam fel a helyemről, s vártam, hogy mikor hagyja el ő is a helyiséget, de nem tette. Megállt mellettem, s bátorítóan elmosolyodott.

- Mehetünk? 

Bízom benne, hogy nem lett szörnyű. Csak utolsó megjegyzésként szeretném elmondani, hogy a frissek időpontjáról értesülhettek a Főblogomon! Itt további dolgokat is megtudhattok.

Pls. Írjatok megjegyzést. (Tisztelet a Kivételnek)

XXXII. Fejezet - Félreértés

Sziasztok!
Bocsi, hogy csak most hoztam a fejezetet, de suli meg minden…gondolom ti is ezen estek át, szóval szerintem megértitek. A függővég miatt nem vállalok felelősséget. Szerintem kicsit semmilyen feji, de a következő biztos, hogy jobb lesz.
BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNOK NEKTEK!
Puszi:

Nesszi

A jövő szerelme
XXXII. Fejezet - Félreértés

/ Josh szemszöge/

A föld összes csodáját  odaadtam volna, hogy ismerjem minden mozdulatát. Annyira szerettem volna annak a Jacobnak a helyében lenni… A sors furcsa fintora volt felém, hogy Nessie itt volt, centikre tőlem, csak a forró levegő választott el minket egymástól, s én mégis arra gondoltam, hogy mennyire jó lehet a barátjának. Itt volt, de én nem tudtam felhőtlenül örülni.

Szomorúan feküdtem az ágyon, míg ő meglepett arckifejezéssel tornyosult fölöttem. Nem tudtam mi az oka ennek, hisz csak egy apró kérdést tettem fel, ami inkább hangzott megállapításnak mintsem valódi tudakolásnak. Amúgy sem gondoltam komolyan. Bár az életemet is odaadtam volna Nessieért, ő sosem akart elveszíteni, én pedig nem akartam egy vérfarkas elé rohanni azért, hogy megtudjam mikor viccel. Kellemesen szórakoztam vele, amikor átvert, nem voltam sem csalódott, sem elkeseredett. Eufórikus álomban úsztam, mert mindem mosolya azt jelentette, hogy jól érzi magát velem.

Eszmefuttatásomat az szakította meg, hogy Nessie karjai eltávolodtak, ahogy jobban szemügyre vettem a helyzetet ő már ült, tőlem fél méterre.

Talán rosszat mondtam? Megbántottam?

- Mi a baj? - simítottam végig a hátán. Először legszívesebben elkaptam volna a tenyerem mielőtt hozzá érek, de amikor meghallottam heves szívdobogását azonnal megváltozott a véleményem. Tudtam, hogy minél többet engedek meg magamnak annál nehezebb lesz titkolnom, hogy mit érzek iránta. De nem bírtam. Szükségem volt arra, hogy mellette lehessek.

- A barát szót, hogyan érted? - remegett meg a hangja, vagy csak én képzeltem, azt már nem tudom.

- Úgy mint egy párt. Mint a párodat - kezdtem magyarázkodásba, de gyorsan hozzátettem amikor felém fordult - csak vicceltem, nem gondoltam komolyan. Sajnálom, hogyha megbántottalak.

- Jacob és én nem vagyunk együtt - jelentette ki teljes magabiztossággal. Nem tudtam levegőt venni, annak  ellenére, hogy úgy éreztem, most van rá a legnagyobb szükségem. Olyan gyermeki izgatottság uralkodott el rajtam, ami még soha ezelőtt.

- Akkor ti… - hebegtem össze vissza.

- Csak barátok vagyunk - nézett mélyen a szemembe. Nem tudtam megszólalni. Az összes mondanivalóm a torkomra forrt, ahogy jobban szemügyre vettem Őt. Lehetetlennek tűnt, de minden pillanattal egyre szebbnek láttam. Ajkai csillogtak, csakúgy mint elképesztően gyönyörű arany szemei, haja lágyan omlott a vállára, bőrének halvány színe, tökéletessége egy porcelán babára emlékeztetett. Törékeny, gyönyörű. A világon nem volt megfelelő szó arra, hogy kifejezzem milyen varázslatos is.

Megakartam csókolni, már majdnem közelíteni kezdtem ajkai felé, amikor megszólalt az okosabbik felem, amelyik nem akarta elveszíteni Nessiet azért, mert nem tudok parancsolni a szívemnek. Utáltam ezt a felemet, túl logikusan gondolkodott, nem mert kockáztatni, én pedig nem tudtam legyőzni. Uralt engem. Ilyenkor mindig átkoztam magam amiatt, hogy nem merek cselekedni, de amint kikerülök Renesmee bűvköréből, már visszatér a józan gondolkodásom, és tudom, hogy helyesen döntök.

- Hát akkor  sajnos nem lesz kitől megkérdeznem - jegyeztem meg lezseren, s megtörtem a szemkontaktust, amit sokkal tovább tartottam, mint kellett volna.

Feszültség uralkodott köztünk, olyan volt, mintha ő is kínosan érezné magát. Természetes volt, hogy én rosszul éreztem magam amiatt, mert nem feltűnésmentesen bámultam, de arról végképp nem volt fogalmam, hogy ő miért ilyen nyugtalan. A szíve hevesen kalimpált, a kezem már egy ideje lecsúszott a hátáról, s az ujjaim az ágyneműt markolták.

- Öhm - fordult felém lesütött szemekkel. - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk vadászni?

Annyira szép volt…Kezeivel maga mellett támaszkodott, a padlót szuggerálta. Ismét mozgatni kezdtem a tenyeremet a hátán, majd  ujjaimmal a vállán köröztem. Nem bírtam megállni, hogy az arcába hullott haját ne simítsam a füle mögé. Ő csak ült, mozdulatlanul, de a légzése egyre szabálytalanabb lett, szívverése az egekbe szökött, én pedig elkeseredtem. Hirtelen ébredtem az álmodozásomból, azonnal magam mellé szorítottam a karjaimat.

- Örülnék neki - nyögtem rekedtes hangon. - de nem fognak a szüleid aggódni érted? - kérdeztem.

Hirtelen pattant fel az ágyról, olyan volt, mintha szellemet látott volna.

- Nem, dehogy - tekintete homályos volt, fejét lehajtotta - most már nem - eresztett meg felém egy aprócska mosolyt. - Eldöntöttem, hogy megyek veled vadászni, szóval ha anya kérdezi, hogy merre járok, akkor Alice válaszol neki - fogta meg a kezem, s húzni kezdett. Nem kérdezősködtem, csak hagytam, hogy azt tegye, amit szeretne.

A bejárati ajtót csak becsapta, nem volt furcsa, hisz már akkor sem volt bezárva, amikor ide hoztam őt. Kézen fogva szaladtunk egyre beljebb az erdőbe. Mellette suhanni teljesen más dolog volt, mint egyedül rohanni. A kettő ég és föld volt egymáshoz képest. A szellő - melyet gyorsaságunk keltett - meglibbentette Nessie haját, s én minden alkalommal elkaptam egy keveset a mámorító illatból. Egy szempillantás alatt fékezett le. Már alkonyodott, a zöld lombokon átsütött a lenyugvó nap utolsó sugara. Nessie megdermedt, majd rám nézett,arcán levakarhatatlan mosoly ült.

- Verseny? - kérdezte bátortalanul.

- Milyen verseny? - viszonoztam boldogságát lágyan.

- Vadászverseny. Aki hamarabb elkap egy állatot és végez vele az nyer - engedte el a kezem, s már majdnem futásnak eredt, de én megállítottam.

- Mi a díj? - elszántan néztem őt, ahogy beharapja az alsó ajkát és mély levegőt vesz.

- Hát mivel úgy is én győzök - nevetett - egyezzünk meg abban, hogy elég nekem az a dicsőség, hogy megvertem egy újszülöttet - lépett közelebb.

- Mily' kegyes a kisasszony - fogtam meg a kezét, s a régi szokásokhoz hasonlóan apró csókot nyomtam rá. - de mi történik, ha valamilyen csoda folytán a szerencse mégis mellém pártol?

Mosolya megremegtette halott szívemet, ujjait leheletfinoman fonta össze az enyéimmel, s közelebb lépett. Egyre csökkent az ajkaink között a távolság, majd fejét oldalra billentette, s a fülembe suttogott.

- Azt majd akkor eldöntöd. Leszek olyan rendes, hogy nem kell kínos helyzetbe hoznod magad előttem, ha veszítesz. Mert úgyis veszítesz - kuncogott édesen. Egyik tincse hozzáért az arcomhoz, szemeimet akaratlanul hunytam le, hogy a képzeletem szabadjára engedjem. Rosszabbik énem akarata azonnal szárnyalni kezdett, s már lejátszódtak bennem a pillanatok.

Legszívesebben magamhoz rántottam volna, lassan, óvatosan söpörtem volna el a haját az arcából, hogy láthassam tökéletes vonásait. Lágyan érintettem volna számat ajkaihoz, csak apró, édes puszikért, hogy aztán szenvedélyesen szerethessük egymást.

Gondolatmenetem akkor illant el, amikor azon kaptam magam, hogy az erdő közepén állok,  teljesen egyedül. Renesmee felejthetetlenül dallamos nevetése zengte be a környéket, de nem zavart, hogy valaki ránk talál. Elég messze voltunk már a kis háztól, és senki más illata nem terjengett a levegőben, csak Nessie-é. Követni kezdtem a hangját, s próbáltam nesztelenül megközelíteni.

A fák és a bokrok egyre sűrűbben kapcsolódtak össze. Csak a folyó zubogása lett egyre hangosabb. Nessie illata újra befurakodott az elmémbe, s ahogy lépteim közben felemeltem a fejemet megláttam Őt. Szerelmem hátratett kézzel, ragyogó mosollyal az arcán dőlt neki egy fának. A szél fújni kezdett, s ezzel két növényevő vérének aromáját sodorta felénk. Vártam, hogy Renesmee futásnak eredjen, de ő csak mozdulatlanul hevesen dobogó szívvel, elszánt tekintettel meredt rám.

Hallottam - s amikor oldalra pillantottam láttam is - hogy a folyó másik partján éppen két őz van. Futólag Nessie-re néztem, hogy kezdhetjük, de ő csak nevetve hozzátette.

- Adok egy kis előnyt, hidd el, szükséged lesz rá.

Már tudtam, hogy ha győzök, akkor mit kérek tőle. Támadó pozícióba lendültem, s rávetettem magam a kisebbik állatra. Miközben táplálkoztam végig csak az járt a fejemben, hogy a karjaim közt fogom tartani, a testünk szorosan, egymáshoz préselődve fog mozogni. Táncolni akartam vele. Ez volt az egyetlen módja, hogy a legtermészetesebben simuljak hozzá.

Percekig fogtam a vergődő élőlényt, majd amikor már egyetlen csepp sem folyt a számba, felpattantam, s visszaugorva a másik partra győztes ábrázattal néztem farkas szemet Nessievel, aki folyamatosan csak kuncogott.

- Győztem - léptem hozzá közelebb. - Szóval, a kívánságom…

- Állj, állj! - tette apró mutató ujját a számra. - Nem nyertél - jegyezte meg.

- Dehogynem - forró, selymes bőre égette az ajkaimat. Nem tudtam betelni a látványával, ahogy sugárzó tekintetét az enyémbe fúrta. Szívszorítóan gyönyörű volt. Elvesztem tökéletességének tanulmányozásában. Soha nem láttam még nála szebb nőt a földön, s ez nem csak a vámpírgéneknek volt köszönhető. Kívülről-belülről ragyogott. Elfelejtettem, hogy válaszra várok, csak Ő létezett számomra.

- Gyorsabb voltam.

Előhúzta a - még mindig - háta mögé bújtatott kezét, s gyorsan felemelte. Időm sem volt ráeszmélni, de egy apró tollpihe hullott a mellkasomra. Ólomként nehezedett rám, Renesmee tenyere már a vállamon pihent. Az apró, más esetben súlytalannak tűnő toll most elképzelhetetlen súlyt jelentett. Elvesztettem az alkalmat, hogy táncolhassak vele. Gyerekesnek éreztem magam, talán az is voltam, de számomra ez sokat jelentett volna.

Nessie arca hirtelen vált ijedté, majd boldoggá. Nem értettem miért ingadozik az érzelmi állapota, de ő azonnal megmagyarázta.

- Visszakaptad - nevetett. - Majd' szívrohamot kaptam, ha ez lehetséges, amikor kijelentetted, hogy beszélgetsz Jakeel, aki mellesleg még egyszer megjegyzem, hogy vérfarkas- tartott szünetet. - De most megbosszultam. Nem szeretnék sebet okozni a büszkeségeden - folytatta. - Csak nem képzelted, hogy pont egy madárral csillapítom a szomjam?

Azt hitte, hogy azért vágok olyan képet, mert legyőzött. Először a düh csapott fel bennem, amiért nem képes észrevenni, hogy megőrülök érte, aztán az öröm lángolt bennem, amikor rájöttem, hogy a kérésem még megvalósítható.

- Komolyan azt hiszed, hogy szomorú lennék amiatt, mert valamiben gyengébbnek bizonyulok? Nem veszed észre? Még mindig nem látod? - hangom türelmetlenül csengett, a szíve hevesen dobogott.

XXXI. Fejezet /2.rész/ - Képek

Sziasztok!
Itt a következő fél fejezet. Remélem tetszeni fog. Ezen a héten jön a következő, de nagyon szomorú vagyok. Az előző részhez, csupán 1 komment érkezett. Ez most azért volt mert rossz a fejezet? Kérlek írjatok, mert nem tudom, hogy mi az, ami tetszett nektek benne, vagy mi az, ami nem. Írjatok. Pls.
XNesszi

U.I.: Kellemes Olvasást!

A jövő szerelme
XXXI. Fejezet /2.rész/ - Képek

/Renesmee szemszöge/

Olyan jó érzés volt hideg testét átkarolni. Mindent kiűzött a fejemből. Anélkül, hogy tudott volna róla a világ legboldogabb lényévé tett, elfeledtetett velem minden bajt, csupán egyetlen mozdulatával. A szívem hevesen kalapált, ahogy keze a lapockám és a csípőm között mozgott újra és újra. Takarón keresztül is teljesen lebilincselt lágy érintése. Mélyeket lélegeztem kellemes illatából, fejemet a vállára hajtottam, kezeimmel akaratlanul öleltem körül a nyakát.

Tökéletes volt minden, de a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Ez a csoda, ugyanis nem lehetett az enyém. Soha, és ezzel teljesen tisztában voltam, mégis minden erőmmel kapaszkodtam belé, hogy a lehető legközelebb tudhassam magamhoz.

- Mindent elrontok - motyogtam a sírás közepén. Miért kellett nekem valaki olyanba beleszeretnem, aki egyáltalán nem érez így irántam?

- Shhh Nessie, - simított végig a hajamon - nekem bármi bánt elmondhatod - ajánlkozott. Mégis hogy mondhattam volna el?

Van az, az érzés, amit talán életében egyszer mindenki megtapasztal. Mikor kiakarod mondani, ordítani akarod, hogy mi nyomja a lelked, de egy árva hang sem jön ki a torkodon, mert tudod, hogy úgy sem figyelne senki. Engem ez az érzés mindig megijesztett. Kicsinek éreztem magam tőle, nagyon gyengének.

- Mond el, kérlek - tolt el magától egy kicsit, s kezeivel letörölgette a cseppeket az arcomról.

Mikor a fátyolos takarás a szemeim elől eltűnt, s belenéztem vérvörös íriszeibe tudtam, hogy szeret. Hacsak barátként is, de szeret. Ez éltetett. Azt mégsem mondhattam, hogy miatta sírok, így inkább a második legelkeserítőbb gondolatomat osztottam meg vele.

- Apával van gond - húzódtam el tőle kelletlenül, s helyet foglaltam az ágyon. Ő is követte a példámat.

- De ugye jól van? - kérdezte aggodalmasan. Egy olyan személyért volt képes aggódni, aki a halálát akarta, aki egy másik kontinensre képes volt elutazni azért, hogy megtalálja. Mély levegőt vettem, nem tudtam, hogy avassam be a dolgokba, vagy titkoljam el. Aztán beugrott, hogy milyen következménye lett a hallgatásomnak, s azonnal észbe kaptam.

- Európába ment, hogy megkeressen téged - hadartam gyorsan. - Azt hiszi, hogy ott vagy és hogy veszélyes vagy. Én próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön haza, de túl makacs. Pocsék nyomkövető, anyának és nekem pedig már nagyon hiányzik. Elhanyagoltam a barátaimat. Mindent elrontottam - zokogtam újra. Josh a mellkasára húzott, s végigdőlt velem az ágyon. Mozdulatlanul, csöndben feküdtünk egy jó ideig. Szánalmasnak éreztem magam. Minden gondomat a nyakába zúdítottam, nem éreztem helyesnek.

- Akarod, hogy Edward után induljak? - kérdezte teljesen higgadt hangon, mintha annyit akart volna megtudni, hogy mennyi az idő.

Azonnal felemelkedtem róla, egyik kezemmel megtámaszkodtam mellette. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy elment az esze? Vagy hogy megőrült? De nem tudtam, csak halkan nyöszörögni.

- Ne, kérlek ne csinálj semmit. Én nem azért mondtam, csak….csak nem nagyon tudom ezt mással megbeszélni. Nem miattad történt, nem neked kell rendbe hozni.

- Már hogyne miattam történt volna. Apád engem keres, nekem kell elmagyarázni, hogy nem akarok senkit sem bántani - ült fel.

- Itt nem ez a lényeg - fordítottam el a fejemet. Utánam kapott, fejemet visszafordította maga felé. Ajkainkat csupán milliméterek választották el egymástól, orrom súrolta az övét. Mellette ültem, egyik keze a derekamra csúszott, a másik pedig az arcomat simogatta.

- Akkor mi az? - lehelete édesen cirógatta a számat, késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, hogy magamhoz szorítsam, s ne engedjem el. Szívverésem ismét a magasba szökött, mint minden egyes alkalommal amikor túl közel kerülök hozzá, vagy amikor meglátom. Már leperegettem magam előtt a képeket, ahogy eldőlünk az ágyon, ő magára húz, s csak egymásra figyelünk.  Nem volt szabad ilyenekre gondolnom, ezek csak megnehezítették a "csak barátság" elviselését.

- Építettem magam köré egy falat. Már vagy tizennégy éves koromban. Azt hittem, akkor minden jó lesz, hogy akkor majd boldogabb leszek. De tévedtem. A fal valahol leomlott, egészen apró helyen, de ennyi elég volt ahhoz, hogy minden rossz, amit távol akartam tartani magamtól, a védővonalamon belülre kerüljön. Te vagy az egyetlen akivel kicsit kitudok szabadulni a rossz dolgok közül - sütöttem le a szemem. Végre kiszakítottam magam a bűvköréből, de csak egy egészen apró időre.

- Hol van az a fal? Ha kell a földdel teszem egyenlővé - mosolygott. Nem gúnyolódásnak hatottak szavai, hanem játéknak, s gondolkodás nélkül viszonoztam azt.

- Én kiteregetem neked a legféltettebb dolgaimat, te pedig mindent semmibe veszel? - néztem rá tettetett haraggal. Készültem, hogy felálljak, ám ő visszanyomott az ágyra és felém tornyosult.

- A fal lerombolását úgy értettem, hogy bármiben segítek amiben csak tudok - bűnbánó arca láttán nevetnem kellett - Mi az? - értetlenkedett.

- A legféltettebb dolgaim kiteregetését én pedig úgy értettem, hogy ne hidd, hogy nem látok át rajtad - mosolyogtam, majd megfordítottam a helyzetünket.

- Úgy látom meg kell kérdeznem a barátodtól, hogy hogyan láthatok át rajtad?

XXXI. Fejezet /1. rész/ - Képek

A jövő szerelme
XXXI. Fejezet - Képek

/Josh szemszöge/

Sosem gondolkoztam ezelőtt ilyeneken, sem emberként, sem vámpírként. Érezni azt a lelki elégedettséget, azt az őrületes boldogságot, amit az Ő közelsége váltott ki belőlem leírhatatlan volt. Hogy tudja egy földi, átlagos lény elvenni minden szabadságvágyamat? - kérdeztem magamtól. De a válasz, egyszerűbb volt, mint hittem: Ő nem földi, hanem földöntúli, nem átlagos, hanem varázslatos, és nem lény, hanem egy szikrázó személyiség. Megfosztott az elvágyás és az ismeretlen megismerésének tudatától és különös érzésétől, az összes érzékemet csak Ő töltötte be. Egyetlen egy kívánságom volt, hogy vele legyek.

Puha bőre lágyan simult az enyémhez, úgy szorított magához, mint még soha senki. Szíve egyenletesen dobogott forró mellkasában, édes lehelete az államat súrolta, ahogy fejét megmozdította, s ajkait a nyakamhoz érintette. Keze a mellkasomon pihent, én pedig csak Őt néztem. Nem volt semmi másra szükségem, csak Rá. Teljesen hozzám bújva pihent, boldog mosollyal a száján. Annyira megcsókoltam volna….

Meg sem lepődtem a gondolataim elkalandozásán, szinte magától értetődő volt, hogy ilyet vált ki belőlem. Teste minden porcikája vonzott, ujjaim égtek azok hiányától, így én legyőzve a lángoló kínt végigsimítottam a haján. Halk sóhaj szakadt fel belőle, ami először félelemmel, majd hatalmas megnyugvással töltött el, amikor még közelebb húzódott. Ahogy tovább simogattam, egyszer csak megremegett.

Pánikba estem, s a leghamarabb fel akartam kelni, de rájöttem valamire: fázik. A pulóverem nem volt elég arra, hogy megvédje a hidegtől, tőlem, így lassan feltápászkodva a közeli szekrényhez akartam araszoltam. Az ágy nyikorgással kísérte tevékenységem, aminek kicsit sem örültem. Olyan elbűvölően aludt, hogy nem lett volna szívem felébreszteni. Lépteimre ügyelve haladtam a szekrényhez, amiben sajnos nem találtam  semmit.

Először néztem körül, mióta behoztam ide Nessiet. A szoba kifinomult ízlés szerint volt berendezve, családtagjaim közül, talán Ashley volt ilyen visszafogott és szelíd valamikor….Kiléptem a légtérből, s azonnal úgy éreztem, hogy megfulladok. Renesmee bódítóan fenséges illata halványodott, s vissza akartam menni, hogy nagy levegőt vehessek, s a mellkasomba zárhassak egy darabkát belőle, de erőt vettem magamon, s elindultam keresni számára valami meleget.

Egy szintén visszafogott előtérben találtam magam, aminek az egyik oldalában egy ajtó húzódott. Gondolkodás nélkül léptem be, s a meglepettség azonnal leterített. Nessie aromája belengte a szoba minden részét, a zöld szín mélysége visszatükrözte annak különlegességét. Minden módon Ő volt. A hangulata, a fénye, a megnyilvánulása. Ez az Ő szobája volt. Középen egy ágy húzódott, amin egy sötét takaró volt. Felkaptam, de amikor megakartam fordulni a tekintetem megakadt valamin. Képek. Képek sorakoztak az íróasztalon, és összetörtem. Nessie egy barna hajú fiút ölelt az egyiken, és mindketten mosolyogtak. Az Ő szerelme - dübörgött bennem. Hisz miért is gondoltam, hogy még szabad? Biztos szereti, látszik rajtuk.

Borzalmasan fájt, hogy Nessie mást csókolhat, vagy mással tölti a legszebb pillanatait. Rettentően felkavaró élmény volt, a szívem - mely már hónapok óta nem dobogott - kezdett darabokra hullni, s mind savként kezdett belülről marni.

- Szia - hallottam Renesmee hangját a hátam mögül. Köszönésére felé fordultam, és azt hittem elsírom magam. Gyönyörű volt, de mielőtt eltudtam volna merülni tökéletességének tanulmányozásában ismét a fekete hajú fiú képe jelent meg előttem. - Köszönöm, hogy behoztál - suttogta, majd közelebb lépett. Fel sem tűnt, hogy felébredt, annyira rosszul éreztem magam a fotó láttán.  Tétován álldogáltam az ágya mellett, kezemben a takaróval. Arany szemei megbabonáztak, lábaim önálló életre keltek, s lassan haladtam felé, majd mikor már csak egy lépés távolság volt köztünk a hátára terítettem a takarót, majd áthúztam a vállai felett, hogy az egész felső testét belepje.

- Jól vagy? - kérdeztem  zavart tekintete láttán az állapotára.

- Persze, csak…- kapkodta a levegőt…- csak nem tudom…hogy kerültem ide - válaszolt.

- Rád találtam az erdőben, és biztonságos helyre akartalak vinni, mielőtt kitör a vihar. Ez a ház volt a legközelebb, így behoztalak, remélem nem baj - mentegetőztem.

- Dehogy. Ez a régi otthonom volt, de azóta elköltöztünk - hosszú pillanatokig csak hallgattunk aztán a csöndet az ő törte meg - azt hiszem, hogy beszélnünk kellene valamiről.

Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó, olyan bűntudatosan mondta.

- Amiről csak szeretnél - csúszott ki a számon, s idegesen a tarkómra simítottam a kezem.

- Látod ezt a képet? - kérdezte, s ahhoz a fotóhoz lépett, ami ez előbb tönkre tett mindent.

- Igen - motyogtam egy helyben állva, s csak a fejemet fordítottam Renesmee irányába.

- Ő itt Jacob,  anya legjobb barátja, és nagyon jóban vagyunk - hát persze hogy abban -  Annyinak néz ki mint én, de sokkal idősebb. Ő nem ember, nem vámpír, hanem vérfarkas - mondta.

Elmondta, ahogy Katarina megjósolta. Az én mindent tudó nővérkém.

- Nessie - akartam belekezdeni, hogy elmondjam mi történt a múltkor, amikor megtámadtak engem a vérfarkasok. Kezdett összeállni a kép, de nem egészen, ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy beszámoljak neki.

- Ne…kérlek - hallgattatott el, s elém sietett. Mellkasainkat csupán centiméterek választották el egymástól, én pedig azt hittem, hogy remegni kezdek. Majd' szétrobbantam a tehetetlenségtől, az iránta érzett szerelmemtől, amit már nem tudtam uralni.

- Sajnálom, hogy nem szóltam neked a farkasokról, én nem akartalak veszélybe sodorni, kérlek bocsáss meg, nem akarlak elveszíteni - kezdett zokogásba, s én magamhoz húztam. Azt, mondta amit én hallottam?

- Nem akarlak elveszíteni, kérlek - ölelt. Teljes akarattal szorított magához, Elhittem, hogy ez nem csak egy meggondolatlan reakció a részéről. Elhittem, hogy Ő meg akart engem ölelni. Kezeim a hátát simogatták, arcomat a hajába temettem, így lélegeztem be illatából egyre többet és többet. Szíve vadul kalapált, karjaival a nyakamba kapaszkodott, én pedig nem akartam elengedni.  Sírt, és én mindent megadtam volna, hogy ne legyen letört. Forró könnyei végigfolytak a nyakamon,  és felmelegítették a hideg bőrömet.

A szoba közepén álltunk ölelkezve, én pedig mindent kivertem a fejemből, kivéve Őt. Őt, akibe lehetetlenül szerelmes lettem, Őt, akinek látványa és közelsége bearanyozta a napomat, s elfeledtette velem, hogy mi is vagyok.

- Soha nem fogsz elveszíteni - ígértem.

XXX. Fejezet - Kérlek, kérlek, kérlek

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet. Ne öljetek meg! A főoldalamon játék van, a nyeremény pedig hamarabbi friss a győztesnek. Remélem, hogy tetszeni fog a feji. Kellemes olvasást! Pls. Komikat!!
Puszi:

                                                        Nesszi              

A jövő szerelme
XXX. Fejezet - Kérlek, kérlek, kérlek

/ Renesmee szemszöge/

A tegnapi nap nagyon mozgalmas volt. Seth sikeresen hazajutott, s az is kiderült, hogy Joshnak nem esett baja. Anya telefonált Carlislenek, aki ellátta Jacobot. Gyorsan meggyógyult, de még azért kötelező pihenő időszakra volt "kiírva". A határátlépésből nem lett gond, mivel vészhelyzetről volt szó.  Sam megkérte Carlislet, hogy pár farkas léphessen a területre, amolyan védő célból. Alice meggyőzte őket, hogy az idegen - nekünk megtestesült, arccal felruházott, Josh nevű személy - nem fog újra ide térni, így hála neki, csak egy éjszakáról volt szó. Ennyi időre bomlott föl a két fajt elválasztó határ.

A nap végére kicsit megnyugodtam, de az éjszaka ennek borzalmas ellentéte volt. Szörnyű rémálmok gyötörtek, és egyszerűen nem bírtam elaludni. Akkor végre meghoztam a döntésem. "El mondom az igazat".

Órákig rágódtam a dolgon, minden lehetőséget számba vettem. Életem egyik legnehezebb pár órája volt. Lelkileg felkészítettem magam a helyzetre, legalább is próbáltam. És egyetlen megoldást találtam: A fal.
Az a fal, amit eddig annyiszor erősítettem magamban, az volt az egyetlen esélyem. Csak az tudott megvédeni. Olyan volt számomra, mint egy menedék. Kívül tartotta a szörnyűségeket és teljes biztonságban éreztem magam mögötte. Erre volt szükségem, hogy a szüleim szeme elé tudjak állni. Így tudtam volna elviselni megvetésüket és gyűlöletüket.

Reggel félig megkönnyebbülten ébredtem, s boldogan tudatosult bennem, hogy végre eljött a nap, amikor mindenre fény derül. Már hajnali ötkor készen voltam és lent a konyhában vártam. Anya csinált  reggelit is, de nem voltam valami éhes és csak azt szerettem volna, hogy apa végre telefonáljon és hazahívhassam.  Egy ilyen dolgot nem illett volna telefonon közölni.

"Szia apa, jó, hogy hallom a hangodat. Képzeld mi történt! Megismerkedtem azzal az újszülöttel aki miatt te Európába mentél és van egy még jobb hírem. Vegetáriánus akar lenni ezért már hetek óta hazudozok nektek és titokban tartom, hogy találkozunk. És mellesleg beleszerettem. Várlak haza, siess!"  - még a puszta gondolatba is beleremegtem.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy a repülő amire felül nem egy darabban érne földet. Személyesen kellett elmondanom. Látnia kellett, hogy nincs semmi baj, s hogy ez az egész nem egy rossz dolog és egyáltalán nem veszélyes. Nagyon fáradt voltam, de azért megpróbáltam ébren maradni.

- Nessie - hallottam anya hangját. Felkaptam a fejem, s akkor tudatosult bennem, hogy elaludtam az asztalon. - Apa van a vonalban.

Gondolkodás nélkül kaptam ki a kezéből a telefont.

- Szia. Jól vagy? - tértem a legalapvetőbb kérdésre, és majd' elfelejtettem a legfontosabbat.  - Mikor jössz már haza?

- Szia kicsim. Igen, jól vagyok. Még három hét és otthon leszek. Veletek mi a helyzet? - Három hét? Annyi nem lehet. A kérdését meg sem hallva vágtam bele a mondandómba.

- Haza kell jönnöd, kérlek. El kell mondanom neked valamit.

- Amint hazaérek meghallgatom.

Ki kell találnom valamit! Gyorsan, természetesen.

- Itt volt az újszülött - hadartam, remélve, hogy ezzel az információkat a minimálisra csökkentem.

- Tudom, de nem hiszem, hogy az lett volna, akit itt érzek. Sejtéseim szerint akit elakarok kapni, egy nyomkövető. És ott vannak a farkasok, akik nem engedik, hogy bajotok essen.

Nyomkövető? Teljesen rossz az elképzelése! Biztos azért tart ki ennyire az üldözésnél mert ez régi sebeket szakít fel benne. Nyomkövető volt az is, aki régen Anyát is megtámadta. Egyre nehezebb meggyőzni, de mindenféle képen  haza kell jönnie.

- De te nem vagy valami jó ebben, még te magad mondtad.

- Haza megyek, három hét múlva - ismételte.

- Kérlek! - folytattam.

- Nessie… - kezdte, majd sóhajtott.

- Kérlek - mondtam még egyszer.

- Elkapom és haza megyek - nem változott az elhatározása.

Nem teheti velem, velünk. Nem bírom tovább magamban tartani, ez nekem már nagyon sok. Nem tudok tovább hazudni, ez egyszerűen lehetetlen.

- Kérlek - gördült le egy könnycsepp az arcomon.

- Nem szeretnék veszekedni veled. Szeretlek és anyát is. Holnap beszélünk. Vigyázzatok magatokra! Sziasztok - köszönt el.

- Ne - tiltakoztam, de ekkor a vonal megszakadt. Letette. Kértem, hogy jöjjön haza, de nem teszi. Nem vagyok neki elég fontos. Sosem voltam. Ha az lennék, itt lenne velem. De akkor is szeretem, ő az apám. A telefon lassan csúszott ki a kezemből, s egy puffanással a földre zuhant. Fel sem fogtam mi történik, egyszerűen nem éreztem semmit.

A falam megvédett. Minden egyes érzelem neki csapódott, a kövei megremegtek, néhol megrepedtek, de masszívan kapaszkodtak egymásba. Egyben maradt. Sikerült megszűntetni a kínzó hiányt és a gyötrődést. Semmi nem volt bennem. Nem fájt, ez volt a szerencsém, különben nem lett volna erőm megszólalni.

- Azt üzeni, hogy szeret téged - jegyeztem meg érzelemmentes és teljesen nyugodt hangon anyára nézve. Felálltam és kisétáltam az ajtón.

- Nessie - kiáltott anya utánam, de nem nagyon érdekelt. Csak mentem, minden cél nélkül. Miért is kellene elmondanom neki bármit is, ha nem akarja meghallgatni? Próbáltam, nem is egyszer. Mielőtt elutazott üzentem neki gondolatban, de semmi. Nem érdeklem. Hisz nem is akart engem.

Az erdő hideg volt és nyirkos. Biztos esett az eső. Fáradtan dőltem egy fatörzsnek és pihentem meg egy kicsit. Nem fizikailag voltam kimerült, hanem valami egészen más módon. Mintha minden energiámat elszívta volna valami. A sötétség egyre jobban kerített a hatalmába, én pedig legyengülve adtam meg neki magam. Zuhantam, de a kemény föld helyett sokkal jobb helyre.

Hideg volt, édes, aztán meleg, és biztonságos. Sokkal biztonságosabb mint a falam. Természetesnek és távolinak tűnt, annak ellenére, hogy a saját testemen éreztem. Egy nagyon finom lehelet cirógatta végig az arcomat, majd egy apró, lágy csókot éreztem a hajamon. Pillanatokon belül egy puha dolog került a hátam alá, s ekkor megijedtem. Az illat távolodni kezdett, minden eltűnni látszott, de nem engedhettem. Utolsó erőmmel markoltam meg az elveszni készülő dolgokat, s magamhoz húztam őket. Éreznem kellett a közelségüket, szükségem volt rájuk. A szemeim továbbra is csukva voltak, de így jobb volt. Karok fonódtak a derekamra és a hátamra. A fejem valami keményre hajtottam, ami egyáltalán nem volt kényelmetlen. A szívem hevesen dobogott, de hogy miért, azt magam sem tudtam. A légzésem felgyorsult, aztán amikor a szorítás még erősebb lett, a nyugalom belepett. Olyan erősen préselődtem ehhez a csodálatos dologhoz, amennyire csak tudtam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha elengedem. A szívem ritmusa felvette a normális ütemét, s tudtam, hogy el fogok aludni. Az utolsó hang amit hallottam csupán ennyi volt:

- Szeretlek.

 /Josh szemszöge/

Itt feküdt a karjaimban. Meleg teste az enyémhez préselődött, szívének dobogása az enyémnél zakatolt. Ajkai a nyakamat súrolták, lehelete felperzselte fagyott bőrömet. Mivel visszahúzott magához nem tudtam neki takarót keresni, de féltem, hogy megfázik. Hideg volt,  főleg velem. Egy párnát tettem a hátához, de nem voltam képes elengedni a hátát. Pulóverem cipzárját lehúztam, s amennyire csak tudtam rá terítettem, ügyelve arra, hogy ne ébredjen fel. Annyira édes volt, ahogy aludt.

"De mit keresett az erdőben? A vihar már tombolni készült, ő pedig majdnem összeesett. Még az a szerencse, hogy nem bírtam tőle estig. És azért is hálát adtam az égnek, hogy megláttam ezt a házat. Lefektettem az ágyra, de nem engedett el. Amikor magához rántott azt hittem meghalok, hogy aztán általa újjá szülessek. Majdnem meghaltam, mert tudtam, hogy ezt nem szerelemből tette és újjászülettem volna, mert mégis ő akarta. Szinte az egész testét megérinthettem. Érzelmeimet nem tudtam kordában tartani, számat felügyeletlenül, minden előrejelzés nélkül hagyta el egy szó.

- Szeretlek - suttogtam neki." - emlékeztem vissza az elmúlt öt perc eseményeire.

Nem tudtam abbahagyni. Nem akartam gyengének tűnni előtte, így úgy döntöttem, addig mondom el mit érzek, ameddig nem hallja.

- Szeretlek, te vagy az egyetlen nő, akit valaha is szeretni fogok. Szeretlek Nessie, szerelmes vagyok beléd - ismételgettem szavaimat órákon keresztül. Olyan furcsa volt ez az egész helyzet.  A vére nem zavart, mintha nem is éreztem volna.

Az eső egyre hangosabban kopogott az ablakon, a villámok cikáztak az égen, életem értelme pedig még mindig csendesen szuszogott. A kinti időjárás a tegnapi napot juttatta eszembe.

Az a farkas hatalmas volt. Nem akartam újra felidézni a dolgot, így inkább levetítettem a Nessievel töltött pillanatokat. Az első vadászat felejthetetlen volt. A beszélgetéseink, az, ahogy tekintete az enyémbe fúródott. Katarinanak igaza volt. Este mikor hazamentem, a többiek eléggé meglepődtek a szétszaggatott pólómat látva, s megint egy jó hosszú beszélgetésre került sor az én drága nővérkémmel, amit egyáltalán nem bántam.

" - Ugye jól vagy? - kérdezte.

- Persze, csak kicsit váratlanul ért ez az egész - válaszoltam nyugodtan a nappaliban ülve.

- Nessie is veled volt amikor ez megtörtént? - kérdése erős sokként ért, mert akaratlanul is elképzeltem hogy annak a jelenetnek milyen vége is lehetett volna.

- Nem - vágtam rá heves fejrázás közepette. Azt hittem, hogy úgy ki tudom űzni a képeket a fejemből.

- És visszamész? - ha az előbbitől sokkot ettől szívinfarktust kaptam volna, ha lett volna rá esélyem.

- Nem tudom - zavaros volt a dolog - Szeretném még látni, de azt nem akarom, hogy ő lásson cafatokban.

- Szerintem nincs félnivalód.

- Ezt  meg miből gondolod? - fordultam felé.

- A vámpírok - legyenek vegák vagy nem- mindig nagyon óvatosan és körültekintően választják meg a lakóhelyüket. A véleményem az, hogy nem normális farkasok voltak, hanem alakváltók, de erre kevés az esély. Na de a lényegre visszatérve. Nessie szerintem pontosan tudta, hogy mik vannak az erdőben, csak még nem jutottatok odáig a beszélgetésben, hogy el is mondja, vagy csak teljesen kiment a fejéből. Egy a fontos, hogy nincs félni valód. Ha azok a dögök vámpírt ölnének, akkor Cullenék sem élnének ott - teljesen igaza volt. Így vezetett rá arra, hogy ma is visszajöjjek, ami a legjobb döntés volt a világon. "

Az óvatosságból ugyan nem engedtem, így már Forks közelébe is csak elrejtetett illattal érkeztem, de  legalább itt voltam. Egy megtestesült álom közepébe csöppenve.

Szemeimmel Renesmee tökéletes arcát pásztáztam, aki teljes nyugodtságot tükrözve simult a karjaimba, minden félelem nélkül. A nap kisütött, az idő a délután vége felé járhatott. Minden tökéletes volt, s én nem akartam hogy ez az idilli helyzet véget érjen.

XXIX.Fejezet - Élni /2. rész/

Sziasztok!
Meghoztam a 29. fejezet 2. felét. Nem a legjobb, de remélem azért nem utáltok meg. Köszönöm a komikat. Nem akarok tovább szónokolni, mert fáradt vagyok, és már szinte beteg, így megyek is. Nektek jó olvasát, és szép álmokat!

A jövő szerelme
XXIX. Fejezet - Élni /2. rész/

- Bella, Bella - hallottam a kiáltásokat és kezdtem érezni a vér csábító illatát. Az aroma keveredett az erdőjével. Seth - állapítottam meg. Mire feleszméltem volna, anya már vámpírsebességgel közeledett az udvar felé, s én sem akartam tétlen maradni.

Ahogy kiértem igazam lett. Seth véres alakja állt velem szemben, s anya pedig próbálta megnyugtatni. Hirtelen ütött szöget egy kérdés a fejemben.

Seth vérének illatát már éreztem, és az nem ilyen. Ez nem az ő vére.

- Seth mi történt? - kérdezte azonnal anya, aki megpróbálta lenyugtatni a levegőért kapkodó fiút.

- Jacob…megsebesült - hadarta gyorsan, s hangja egy pillanatra elcsuklott.

- Mi? Hogy? - kérdezte anya, én pedig csak értetlenül álltam. Jacob megsebesült? Hogyan? Miért? Hol van?Mennyire súlyos?

- Majd elmesélem de kérlek segíts rajta - nyögte, majd az erdő felé mutatott.

 Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Jacob annak idején, megmentette az életemet. Kész volt meghalni, s most nekem kell rajta segíteni. Nem hallgatva anya óvó szavaira, futottam a vér irányába, s egyre jobban elmerültem az erdő sűrű, nyirkos növényzetében. Egy vérfagyasztó üvöltés rázta meg a bokrokat és a fákat, én pedig nagyobb sebességre kapcsoltam. Másodpercek töredéke alatt értem a sziklákhoz, ahol Jacob feküdt, kezei között köveket szorongatott, Leah mellette térdelt, s a mellkasát fogta le, mialatt Paul a sebét szorította le.

- Mi történt? - kiáltottam el magam, s a földre rogyva próbáltam én is elállítani a vérzést.

- Megsérült, egy újszülött tette - zokogta Leah.

Josh. Biztos, hogy Josh volt. Szegény összezavarodhatott. Mekkora galibát okoztam - szidtam magam, majd rájöttem, hogy erősnek kell lennem. Nem engedhetem Jacobot meghalni, most nem szabad elgyengülnöm.

- Leah menj és hívd ide Sam-et - utasítottam, de ő megrázta a fejét, s a még mindig fekvő Jacobot bámulta könnyes szemmel - menj már! - üvöltöttem rá, s ő értve a célzást, átváltozott, majd futásnak eredt.

- Nessie, Bella hol van? - tudakolta kétségbe esetten Paul.

- Nem tudom, nem tudok semmit. Inkább azzal foglalkozzunk, hogy túlélje ezt az egészet - rivalltam rá. Kiabálásom igazából nem neki szólt, hanem magamnak. Felelőtlen, meggondolatlan, kapkodó tinédzsernek éreztem magam, akit elvakított egy fiú. Nem Joshra haragudtam, rá nem tudtam volna, hanem magamra. Az én titkolózásom miatt történt az egész.

A bokrok mögül neszt hallottam, s anya lépett ki onnan kötszerrel a kezében.

- Paul fogd a sebet, Nessie te pedig menj onnan - mondta haragosan anya. Mérges volt, pedig sosem láttam még ilyennek. Nem félelmetes volt, hanem szívszorító, s bennem ezerszer felcsendültek a rémisztő,vérfagyasztó szavak: " Te tetted!"  

- Nem megyek el! - válaszoltam dacosan.

- Seth rosszul van. Azt mondta jöjjek ide, kérlek nézd meg. Jacob rendbe jön - győzködött, s eltépte a kötszert. Jake ismét hangosan üvöltött, én pedig nem tehettem semmit. Közelebb hajoltam hozzá, s a fülébe suttogtam:

- Meggyógyulsz, ígérem.

Seth heves szívdobogása, s szapora lélegzetvétele messzire elhallatszott, s én meg is találtam a kertünkben, a fűbe zuhanva.

- Jól vagy? - aggodalmaskodtam.

- Csak a kezem, iszonyatosan fáj - motyogta összeszorított fogain keresztül, s bennem újra felvillant a kép: "Te tetted!"

- A csont elmozdult a helyéről, de nem tört el - állapítottam meg érzelemmentem hangon, miközben legyűrni akartam a feltörni készülő zokogásomat. Óvatosan mellé léptem, majd kezemet a vállára csúsztattam. - Mély levegő.  Seth mellkasába beáramlott az oxigén, én pedig egy határozott, - remélhetőleg károsodást nem okozó - rántással visszatettem a megfelelő helyére a csontot.

-Ááá  - harsant fel a fiú hangja, mialatt oda kapott a másik kezével.

- Kutya bajod sem lesz, csak gyere be, ott letudsz dőlni kényelmesen - akartam neki segíteni, de nem hagyta.

- Menj be te! Nem akarom, hogy zavarjon a vér - sütötte le szemeit, mintha valami rosszat tett volna.

- Akkor maradjunk kint mind a ketten - javasoltam, s az arcán apró mosoly futott át. Leültem mellé.

Ott ültünk, minden féle szó és megjegyzés nélkül, csupán a gondolatainkba merülve. Az agyam folyamatosan kattogott, a szívemnek pedig minden egyes dobbanás fájdalmat okozott. A bűntudat belülről égetett fel, s már nem tehettem ellene semmit. Mindent tönkre tettem, és mindent elszúrtam.

- Jacobbal mi van? Túléli? - kérdezte maga elé bámulva egy jó pár perces köztünk beállt csönd után.

- Remélem. Bella ellátja - sóhajtottam, de nem tudtam befogni a számat, s ami a szívemet nyomta hamar utat talált magának, s furcsa kérdésként szállt fel az ajkaim közül.

- Az újszülött hogy van?