XII.Fejezet-Talán nem is volt hiába való...

Nagyon szomorú vagyok, de megpróbálom magam túltenni mindenen, és újra önfeledten írni. Ez a feji elégge rövidke lett, de remélem hogy tetszeni fog. A verseny itt is érvényes! Annyit elmondhatok, hogy a kövi 2 fejiben meglepetésekre számíthattok, szval 4 kommi után előzetes, 8 kommi után frisselek! Ha nem jönnek össze a komik, akkor kövi feji 05.24-én! Köszönök mindent!
Puszi:
Nesszi

(Edward szemszöge)

Péntek óta Port Angelesben vagyunk a testvéreimmel. Nagyon örültem, hogy Emmet és Jasper is velem tartottak. A helyzet elkeserítő, de nem adjuk fel. Nem nyugszom addig, ameddig véglegesen le nem állítom az újjszülötteket. Már vészesen közel merészkedtek a területünkhöz, és ezt nem hagyhatom annyiban, főleg, mivel a lányom félig ember. Mi lesz, ha összefut az erdőben egy ilyenfajta őrült gyilkossal? Miért pont a vámpírfogak tudnak rajta sebet ejteni? Például ott a rák. Mennyi lenne az esélye, hogy Nessie rákban halljon meg? És mennyi az esélye annak, hogy egy óvatlan pillanatban, megtámadja egy vámpír, és a kicsikém védtelenül, és kiszolgáltatottan magára marad, mindenfajta segítség nélkül?

-Ed nyugodj le!-Csitított Jasper, miközben elfoglaltuk a szobáinkat. Egy nagy adag nyugtató hullámot küldött, de nem segített valami sokat.

-Bocs, csak nagyon féltem a többieket.-Aggodalmam a tetőfokára rúgott, amikor a liftes fiú gondolatai betörtek az elmémbe.

 -Tudom, hogy volt ott valami. Nem vagyok bolond, nincsenek képzelgéseim sem. Tudom mit láttam, és biztos, hogy nem hétköznapi volt. Inkább természetfeletti. Ahogy ott állt, a nő felett, mintha ő tette volna, sőt, inkább biztos. Nem számít, hogy a rendőrség mit gondol rólam, én tudom mit láttam.-

Amint kinyílt az ajtó, és beléptem a szobába, nem tudtam mit tegyek. Egyszerre uralkodott el rajtam a pánik, a félelem, az aggodalom, és a tehetetlenség. Egész péntek este Port Angeles utcáin mászkáltunk, de hiába.Végül bementünk egy autókereskedésbe, ahol azonnal megtaláltam a kislányomnak megfelelő kocsit.Ebben legalább nem töri össze magát. Hiába hallhatatlan, számomra mindig ember lesz, akit megkell óvni.

Néhol felfedeztünk egy-egy illatfoszlányt, de semmi több. Minden nyom, egy szakadékhoz vezetett, mely hatalmas ugrás volt, még számomra is. Végeláthatatlan mélység tárulkozott elénk, és nem láttuk, csak a sötétséget. Egyszerűen nem lehetett áttekinteni a vastag sötétségen, mely magába foglalta az ismeretlent. Azt a félelmemet, amitől valójában a lányomat féltettem. Nem akartam, hogy csalódjon. Vigyázni akartam rá, ameddig lehet. Beakartam pótolni, azokat az elvesztegetett napokat, amikor Bellát nem tudtam megvédeni. A félelem egyre gyülemlett a testemben, ahogy elérkezett a szombat. A vasárnap enyhülést hozott, mikor újra láttam Bellát. Mostmár négyen kutattunk a nyomok után, és vártuk a fordulatot. Reménykedtünk abban, hogy a rémálomnak hamarosan vége. Ahogy a szoba aranyszínű falait nézegettem, belépett Emm és Jaz.

-Elmentünk újra körülnézni, de semmi. -Mindketten szomorúak voltak.

-Úgy tűnik, hogy már elmentek.-Mondta Jaz, akinek a gondolatai nem voltak épp nyugtatóak, de felfogtam a lényegét. Többet nem tehetünk. Jobb lenne, ha visszamennék Forksba, Alice úgyis lát majd valamit, ha baj van.

-Igazad van-Néztem Jasperre-Azonnal felhívom Alicet, hogy holnap hazamegyünk. -Bellával elkezdtünk összecsomagolni, akárcsak Jaz és Em. Alice az egyik nap meglátogatta a férjét, de tudtam mennyire hiányzik nekik a másik. Ezért sem akartam tovább itt maradni, hisz nem szakíthatok el két szerető szivet egymástól csak azért, mert nekem az a rögeszmém, hogy a lányom veszélyben van.

Hétfő este nem volt más dolgom, megbeszéltem Bellával, hogy elmegyek utoljára körülnézni, csak a biztonság kedvéért. Nem akartam belerángatni a többieket, így is megtettek mindent, hogy megnyugodjak. Kisétálltam a legközelebbi sikátorba, de semmi. Sem egy illatminta, vagy lábnyom, egy vértócsa, de még egy leszakadt ruhadarab sem. Mintha a föld nyelte volna el őket. Reméltem, hogy ez igaz, és hogy soha többé nem jönnek ide. Nem akartam kocsiba ülni, nehogy lemaradjak valamiről. Úgy döntöttem elsétálok ahoz a könyvesbolthoz, amelyiknél évekkel ezelőtt megmentettem Bellát. Ekkor hirtelen megéreztem azt a szagot amit kerestem. Folyamatosan követtem az illatot, mely egyre intenzívebb lett.  Már úgy éreztem a közelében vagyok, amikor megszűnt az egész.

Elvesztettem a nyomot. Hogy lehetek ennyire béna? Csak követni kellett volna, de ez sem megy. Elhatároztam, hogy szerdán visszajövök, de egyedül. Nem hiányzik, hogy belekeveredjen bárki is. Holnap hazamegyek, átadom a lányomnak az ajándékot, egy kicsit megnyugszok, és visszajövök. Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen.-Amint ezeken gondolkoztam, a reggel vészesen közeledett, és arra lettem figyelmes, hogy a nap már felkelőben van.

(Renesmee szemszöge)

-Szia! -Köszöntem bátortalanul, és félve. Nem tőle féltem, hanem attól, hogy elmegy, és nem jön vissza. Mindent megtennék, hogy megbízzon bennem, és segíthessek.

-Szia! -Üdvözölt ő is, mire felállt, és közelebb lépett. Arcán értetlen csodálkozás volt.

-Hát nem félsz tőlem?-Kérdezte meglepetten, és visszaült a sziklára. Megfordult, és vörös szemeiből azt éreztem, hogy oda kell ülnöm mellé. Lassan elindultam a szikla végéhez, nem akartam, hogy felálljon.

-Miért félnék? Ha megtámadsz legfeljebb elfutok.-Próbáltam viccesre venni a figurát, miközben mellé ültem.

-Nem találkoztam még hozzád hasonlóval.-Ahogy ránéztem, tekintetem átrohant tökéletes vonásain, hófehér bőrén, majd szívverésem is hasonló iramra váltott. Közelsége melegséggel töltötte meg kihallt, kopár szívemet, és úgy éreztem most élek igazán.

-Mivel mutáns vagyok-Tapintottam a lényegre, és felmértem a kettőnk között lévő szakadékot,. Ő egy tökéletes lény, akinek vannak sorstársai. De én? Nem vagyok se szép, se okos, sőt se ember, sem vámpír. Csak egy senki vagyok, aki azt hiszi, hogy több lesz, ha segít valakin. Nem mintha tudna változtatni is a helyzeten a próbálkozásom.

-Nem úgy értettem. -Erre megdöbbentem, aztán szembe fordult velem, egyik lábát feltette a sziklára, míg elvesztem a szemeiben.-Sohasem találkoztam olyan lánnyal, aki képes egy gyilkossal cseverészni. Annyira sajnálom, hogy bunkó voltam, de féltem attól, hogy bántalak-Még mindig szótlanul tanulmányoztam szemeit, majd észrevettem erős, izmos vállait.

-Komolyan, semmiség.-Eloszlattam a bocsánatkérését, és a patak felé fordultam, mielőtt kővédermedtem volna hideg, tökéletes teste előtt, mely kellemes borzongást kelltett a testemben.

-Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy.-Mondta, majd kezeit a sziklán heverő kezemre csúsztatta, és azt hittem hideg érintésétől nem megfagyok, hanem elolvadok. Úgy égette a bőrömet, de nem akartam, hogy elengedjen.

-Tudom milyen érzés.-Hallkultam el, és próbáltam visszakerülni a földre, az 1000 méteres magasságból, ahol azokban a pillanatokban éreztem magam.

-Te is öltél már…-Itt hangja elcsuklott, és éreztem, hogy kínosan érzi magát, így feladatomnak tekintettem a gyors választ.

-Nem. Vagyis…igen, de ez bonyolult.-Mondtam.

Nem akartam az én problémáimmal is traktálni. Káprázatos arcán megjelent egy pár ránc, melyek vastag állarcot képeztek rajta. A felesleges arctakaró egyszer csak lehullot, és átláttam az érzelmein. Mérhetetlen fájdalom bújt meg a szemei mögött, és úgy éreztem mindent tudok róla, egyetlen pillanat alatt. Ekkor a vörös szempárban valami más is feltűnt. Eddig sohasem láttam még csak hasonlót sem, de úgy éreztem, mintha velem lenne kapcsolatos. Talán utálat, vagy gyűlölet, nem tudtam mi lehet az, de elmerengtem.Vagy talán az a bizonyos szerelem? Az nem lehet

Hosszú percekig ültem mozdulatlan, és minden perc egyre megnövelte a zavaromat. Abban bíztam nem néz hülyének, mert bámulom, de nem tudtam levenni róla a szemem. Akaratlanul is vonzotta a tekintetem, de ő sem szóllat meg. Az akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, sohase legyen vége. Minden egyes másodperc, amit a társaságában töltöttem belevésődött a szívembe. Nem az agyam irányított, hanem a szívem. Talán sokkal többször kellene rá hallgatnom…