VI.Fejezet-Első beszélgetés

Remélem sok kommit kapok. Remélem nem lesz benne sok helyesírási hiba, mert én bétáztam. Ezt a fejit Giannának ajánlom, mert segített túllépni a lelki válságon:D Köszi Gianna. Köszönet mindenkinek aki elolvassa.

(Renesmee szemszöge)

Minden olyan békés, nyugodt, és zavartalan volt.A fehér csillogás körbeölelte a testem, és nem akartam elszakadni tőle. Olyan békés volt a környezet. A fehér anyagokat meglibbentette a szellő, mely ugyanazt az illatot hozta felém, amit az erdőben. A fény átsütött az áttetsző anyagon, majd megcsillant a bőrömön. Rámtört a pánik, mert a napsugár erősebben csillogtatta meg falfehér testem. Bár úgy éreztem egyedül vagyok, de nem akartam kockáztatni a lebukásom. Mindent magamra kaptam, amivel eltakarhattam a vállaimat. Próbáltam elrejtőzni a fény elől, de nem ment. Az anyag nem takart semmit, a nap rendületlenül sütött, és nem volt menekvés. A pizsamám nem takart annyit, hogy elfedje a szabad bőrfelületen visszacsillanó szikrákat. Így sohasem ragyogott a testem. Körbenéztem, de még csak egy aprócska árnyék sem volt sehol.Hirtelen valami megérintette a derekam, és lehúzta a vállamról azt, amivel elakartam fedni a csillogást. Érintésétől kellemes borzongás futott végig halott, hideg testemen. Mint egy jégszobor, úgy álltam az ismeretlen karjai között, és már nem zavart a fény. Úgy éreztem mellette önmagam lehetek. Szívem egyre hevesebben dobogott, és mikor a hátamnál állt, a hajamba temette fejét, és úgy éreztem itt a vég. Már nem élhetek nélküle, pedig az arcát sem láttam még. Egyedül a vörös szempár volt, ami emlékeztetett rá, és képzeletemben elmosódó halk hangja. Ekkor megtörtént a csoda, és újra megszólalt, lágy, dallamos hangján.

-Gyönyörű vagy.-Óvatosan szembe fordított magával, de a tekintetem a padlóra szegeztem. Hideg ujjait az állam alá csúsztatta, és óvatosan felemelte azt. Mielőtt megláttam volna az arcát, újra a szobámban találtam magam. A fehér anyag, a fény, a csillogás, és Ő is eltűnt.

Újra egyedül voltam.

-Csak egy álom volt. Csak egy álom, semmi több.-Mondogattam magamnak, miközben lesétáltam a lépcsőn. A konyha felé vettem az irányt, mert a hasam már hangosan korgott.

Nem volt kedvem kedvem reggelit csinálni, így csak elővettem a tejet, és a müzlit. Kelletlenül öntöttem a tejet a tálba, és csak bámultam, ahogy a tálban egyre magasabbra tör, majd cseppenként folyik le az oldalán. Mire észbe kaptam, az asztalon már egy kisebb tócsa alakult ki. Legelőször a papírtörlő után nyúltam, és feltakarítottam baklövésem nyomait. Ekkor vettem észre, hogy a hűtőn egy hatalmas cetli díszeleg.

"Szija kicsim! Korán elmentünk, és nem akartunk felkelteni. Rávettem Alicet, hogy csak délután jöjjön át hozzád. Fél 4-re már itt is lesz. Szép napot! Vigyázz magadra! Nézd meg a nappaliban a meglepit.

Puszi: Anya"

Milyen meglepi? Tudják, hogy utálok meglepődni. A nappaliba mentem, ahol az asztalon, egy dobozka hevert, rajta egy újjabb cetlivel,ami most pink színű volt.

"Fél 4-re már ott is leszek. Segítettem Bellának kiválasztani a meglepit, remélem tetszik.

 El ne késs, és öllellek: Alice."

Ha ez Alicetől van, ki sem akarom nyitni. Ki tudja mi lehet benne. Esetleg egy nagyon nagyon mini szoknya, vagy egy nyaklánc, ami kilométerekről ragyog a napfényben. Netán a legújabb fehérnemű kollekció egy darabja. Inkább nem is gondolok bele. Óvatosan nyitottam fel a dobozka tetejét, és már előre rettegtem a benne lévő ajándéktól. Nagy meglepetésemre, tettszett a látvány. Egy új mobil volt benne. Biztos meglátták mi történt. Vajon rájöttek? Remélem nem, mert ha...Bele sem akarok gondolni. Majd ráérek akkor foglalkozni vele, ha egyértelmű jelek lesznek.

Zsebre is tettem, és úgy döntöttem elmegyek az erdőbe, hogy egy kicsit csillapítsam azt a fajta "étvágyamat", reggeli után. A torkom nem kapart valami erősen, de a vadászat mindig megnyugtatott.Előbb felmentem a szobámba, és egy kicsit rendbeszedtem magam. Miután vettem egy forró fürdőt, fogatmostam, felöltöztem, és megfésülködtem, kiléptem a házból, és a rengetegbe vetettem magam. A futásom miatt, a levelekből csak elmosódott zöld foltokat láttam. Mikor már kellő távolságra voltam a házunktól, lassítottam. Lépteim egyre megfontoltabbak, és halkabbak lettek. Nem volt kedvem tovább haladni, így meglapultam egy öreg fa tövében, és vártam az áldozatom.

Már több mint egy órája várakoztam csendben, és mozdulatlanul, amikor egy őz szagát éreztem meg a közelben. Óvatosan, és nesztelenül fordítottam a fejem az illat irányába, majd álltam fel, mikor megpillantottam az állatot. Ahogy közeledtem hozzá, csak egy pillanatra vettem le a szemem róla, majd egy reccsenést hallottam. Léptem alatt eltört, egy aprócska ág. Hangja bezengte az egész erdőt. A megrémült vad, gyors futásnak, eredt, de nem hagytam hogy elmeneküljön. Tempómat egyre jobban növeltem, de közben kerülgetnem kellett a fákat. Olyan fura, hogy vadászat közben nem vagyok annyira esetlen, mint a normális életben. Mikor vámpírénem a felszínre tört, minden ügyetlenség, és bénázás eltűnik, mintha nem is létezett volna. Egy szempillantás alatt elvész a semmiben, és már csak az az éhes, és kegyetlen szörnyeteg marad a helyén. Így hiába óvtam meg magam több sérüléstől, inkább viselkedtem emberként, mint ragadozóként, persze akadtak kivételek, mint például most.

Amikor már elég közel kerültem hozzá, rávetettem magam, kezeimmel szorosan lefogtam, hogy ne legyen képes menekülni. Egy pillanatig még éreztem ahogy kapálózik, így megnyugtatására képeket vetítettem az elméjébe, amitől láthatóan megnyugodott. Mámorra szomjazó énem vetélkedett a józan felemmel. Ösztönösen vágytam a vérre, de nem akartam, hogy ez a szerencsétlen, és védtelen lény szenvedjen.

Mire észbekaptam, fogaim már a nyakát fúrták, és elöntött a bódulat. Vadul szorítottam ajkaimat az áldozatomra, és csak akkor vettem el a szám, mikor a maradék élet is elhagyta, összetört testét, mely szorításom hatására össze roppant. Igaz, hogy tegnap vadásztam, de mégis úgy éreztem, hogy felőröl a vérszomj. Annal ellenére, hogy pár órával ezelőtt csak enyhén kapart a torkom…

A nagy hév közepette észre sem vettem, hogy a bőrömön vörös foltok vannak. Annyira kapkodtam, hogy az ételem, rákenődött a karomra. Eldöntöttem, hogy a elmegyek a patakhoz, és lemosom vérengzésem nyomait. A felhők ismét eltakarták Forksot, és csak néhol tűnt fel a nap. Pont megfelelő volt a fajtánknak.

Ahogy a levelek, és az ágak között lépkedtem, eldöntöttem, hogy magasabbra merészkedek, és kitekintek a gallyak és hajtások, takaró homályából. Felugrottam az egyik fára, és szélsebesen másztam fel a tetejére. Körbenéztem, és megláttam a patakot, ahová készültem. Nem akartam leszállni, így egyik fáról a másikra ugrottam, hogy eljussak a vízhez. Amint megérkeztem leugrottam a földre, és kezeimet a vízbe mártottam. Néztem,ahogy a patak lassan elviszi a vért, és egybe olvad azzal.

Úgy gondoltam van még időm, így leültem a földre pihenni. Már ezelőtt jártam itt egy párszor, de csak most figyeltem fel ennek a tájnak a szépségeire. Nem ismerik sokan, és szinte háborítatlan. Egy meleg szellő érintette meg a vállam. A hátamnál egy susogást éreztem, ugyannannak az illatnak a kíséretében, amit tegnap.

-Van itt valaki? -Kérdeztem, remegő hangon, annak ellenére hogy nem féltem.Vártam egy pár másodpercig, amik óráknak tűntek.-Ha van itt valaki, akkor szólaljon meg…vagy ha nem akarja hogy zavarjam, akkor én….-Már épp megakartam fordulni, hogy hazamenjek, amikor az idegen megszólalt.

-Kérlek várj!-Hangja kicsit megingott a mondatban, de lágy dallamára azonnal felismertem. Ő volt az erdőben tegnap, és róla álmodtam. Megfontoltan megfordultam, féltem, hogy megijed, és lelép. Szemem a földet bámulta, és úgy éreztem a szemhéjaim ólombol vannak. Nem tudtam őket felemelni, és megnézni az előttem állót.-Sajnálom, hogy megijesztettelek.-Suttogta.

-Nem ilyesztettél meg.-Válaszoltam azonnal, majd az ólom elillant, és rátudtam nézni arra, aki hozzám beszélt. Sötét haja,és széles vállai elvarázsoltak. Hófehér bőrén megcsillantak azok a fénysugarak, amik utat törtek maguknak a felhők börtönéből.

-Nem…biztonságos..itt mászkálnod.-Ez a pár szó alig akarta elhagyni a torkát.

-Hidd, el tudok magamra vigyázni.-Próbáltam megnyugtatni,de a próbálkozásom az ellenkezőjét váltotta ki.

-Menj el, mielőtt megöllek….Nem tudod, hogy ki vagyok.-Önmagát ostorolta, de nem tudta, hogy én is hozzá hasonló vagyok. Illatomat, szívem lüktetését ugyanúgy érezte, de nem nézett a szemebe.

-Nem kell így lennie.-Léptem hozzá közelebb, mire ő felugrott az egyik fára.

-Nem érzed, amit én. Ha tegnap nem mész el önszántadból, akkor én mostanra már…-Itt nem folytatta, csak leszegte a fejét.

-Én tudok segíteni.-Mondtam, amilyen kedvesen csak tudtam.

-Nem tudsz, te semmit. Menj el amíg nem késő!-Ordította. A telefonom megcsörrent,amire, azonnal felkaptam a fejem, és kirántottam a zsebemből. Szokatlan volt, mert már megszoktam a régi csengőhangomat. Ahogy kiemeltem a farmeremből, a kijelzőn ez állt: 10 perc múlva fél 4! Ne késs el! Puszi: Alice.

-Nem is Alice lenne, ha nem tette volna. -Tekintetem, a fára fordítottam, de a fiú már eltűnt. Mintha nem is létezett volna. Biztos csak képzelődtem.

Ahogy hazafelé futottam, elmélyedtem a gondolataimban. Biztos hogy volt ott valaki? Nem képzelődtem? Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy megőrültem. Olyan gyönyörű vörös íriszei voltak. Arca hófehér és jéghideg. Mint egy élő szobor. Barna haját a szél összekuszálta. Biztos csak képzelődtem…

Ezzekkel a gondolatokkal a fejemben léptem be a házba, és szinte kizártam a külvilágot. Az ajtó hirtelen becsapódott mögöttem, és egy hideg kéz érintette meg a vállamat.

A meglepi: