XI.Fejezet-Vásárlás két őrültel

Úgy döntöttem hamarabb kaptok friss fejit. Remélem tetszik, és nem okozok csalódást! A játék most is érvényes! Pls. Kommikat, mert 8 után friss, de ha nincs annyi, akkor csak 1 hét múlva!

Köszi, Puszi:

Nesszi

(Renesmee szemszöge)

-Jó reggelt!-Alice rontott be a szobámba egy hatalmas tálca reggelivel. Az étel elég lett volna 10 embernek is.

-Neked is.-Nagy nehezen felültem, és mire feleszméltem, már a reggeli az ölemben, nénikém pedig a gardróbomban volt.

-Keresek neked egy ruhát.-Az egyik kezében egy kanárisárga felső volt, amit sohasem láttam, a másikban egy zöld póló. Egyik rosszabb volt mint a másik. Felém nyújtotta a zöldet, míg a másikat visszaakasztotta.-Ehez mit szólsz?-Kérdezte mosolyogva. Mielőtt kitudtam volna mondani, már le is dobta.

-Úgy láttam nem tetszik. -Még az a szerencse, hogy a jövőbe lát. Így megkímélem őt a kritikáktól. Vagyis a ruha kritizálásától. Visszaaraszolt a cuccaim közé, és elmerült a blúzok és a nadrágok között.

-Majd én kiválasztom.-A tálcát az ágyra tettem, és a nénikém mögé léptem. Most egy lilás felsőt tartott, és egy farmert.

-Azt mondtad, hogy öltöztethetlek.-Vágott durcás, sértődött képet.

-Csak terveztem, de nem mondtam ki. -Szomorú bociszemeket vágott, aminek általában nem használnak, de most valahogy a szívemig hatoltak. -Na jó! Rendben.-Elvettem tőle a ruhákat, majd bevonultam a fürdőbe. Elkészülődtem, és Alice már a földszinten várt. Felkaptam a táskám, és az ajtóhoz léptem, mikor észrevettem, hogy kedvenc nénikém még mindig a nappali közepén áll.

-Valamit elfelejtettél!-Mondta izgatottan, és nem tudtam mi lehet az oka. Ekkor figyeltem fel rá, hogy valamit a háta mögött tart.

-Mire készülsz?-Léptem felé óvatosan, és félve a következményektől. Mire nyúltam volna az elrejtett tárgyért, előkapta azt, és úgy szegezte rám, mint egy fegyverert szokás a védtelen emberre. Komolyan úgy éreztem, mintha egy  harcmezőn lennék, védtelenül, és egyedül. Rám szegeznek egy puskát, aminek a ravaszát bármikor meghúzhatják. Előre éreztem, ahogy a gyolyó eltalálja gyenge, erőtlen testemet, és akadály nélkül áthalad rajta. Egy pillanatra lefehéredtem, majd visszatértem a jelenbe, ahol nénikém egy hajsütő társaságában várt.

-Csak egy perc.-Nem inkább egy óra? Gondoltam magamban. Bevonszolt a  fürdőszobába, és pillanatok alatt elkészült a frizurámmal.Folyamatosan néztem a tükört, de csak suhanásokat láttam. Lassan követte a tekintetem, és nem vettem ki az alakot, de tudtam, hogy Alice az. Magamat szinte fel sem ismertem. Láttam ahogy a hajam egyes helyeken hullámosabb, máshol egyenesebb.

-Kész is! Szertintem varázslatos.-Mondta, majd elindultunk a kocsihoz. Egész úton beszélgettünk.

-Tudod, elég ciki, hogy a nénikém visz suliba!-Kuncogtam az ülésen

-Már nemsokára egyedül is mehetsz.-Álj!Álj!Álj! Hogy érti hogy egyedül? Igaz, hogy már vezethetek, de nem fogok egy olyan autóval mászkálni, ami kibírná a következő világháborút.

-Ezt meg hogy érted?-Kérdeztem vissza, nénikém kijelentésére.

-Semmi, semmi felejtsd el!-Hadarta gyorsan. Tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad elmondania.

-Dehogy felejtem! Ha valami…-Alice gyorsított. Láthatóan hamarabb akart az iskolához érni. Biztos félt, hogy mindent kitudok belőle szedni.

-Megérkeztünk.-Vágott közbe. Nem volt más választás, kiszálltam. Forksban már mindenki jól ismerte a családunkat, és azt is tudták, hogy kiaz, aki ilyen autóval mászkál.

-Érted jövök, és elmegyünk vásárolni. Hívd Karolinet is.-Szólt utánnam, amit természetesen csak én hallottam, majd szélsebesen elhajtott. Az emlegetett személy, már mosolyogva várt a bejáratnál.

-Szia, csingiling-Köszönt, mire felkaptam a fejem a gondolataimból. Vásárlás ma Aliceel, és Karolineval? Hát ez remek. Ha már természetes úton nem hallhatok meg, akkor majd megtalálnak egy ruhaüzletben évszázadok múlva. Régi rongyokat fogok az ujjaim között tartani, és a bankkártyám pedig el lesz kopva. Az egyedüli társaság, a csomagok lesznek. Már előre látom, ahogy magamhoz szorítom őket, és még holtan sem hagyom, hogy bárki hozzáérjen. Borzalmas…Vásárlásos kínzás.

-Mi? -Kérdeztem vissza köszönés, és egyéb nélkül.

-Nem láttad még magadat? Tiszta csini.-Mosolygott. Utáltam amikor úgy viselkedik mint egy született díva. Amúgy nagyon kedves, és szeretetreméltó lány. Nincs eszállva magától, és megvan elégedve önmagával. Elfogadja amit kell, és javít azon, amin van mit javítani. Mindig megértő, és segítőkész. De van egy kis probléma: Ha vásárlásról van szó, elborul az agya. Alice emberi kiadásban. Apropó vásárlás:

-Alice szeretné, ha csatlakoznál hozzánk, egy délutáni vásárlásra.-Na, felébredt benne a szörnyeteg. Az amelyik képes lerombolni egy egész plázát, hajlamos sikoltozva berohanni az üzletbe, ha meglát egy neki tetsző felsőt, képes lenne verekedni azzal, aki a magának kiszemelet felsőt elmarja előle. Szemében láttam a csillanást, mely minden egyes "vásárlás" szó hallatára feltűnt.

-Nagyon szívesen.-Bementünk a suliba, és eltöltöttünk egy unalmas napot. Kar egész idő alatt küldözgetett nekem cetliket, amikre ezek voltak írva:

"Alig várom a délutánt, de ha ugyanaz a ruha tetszik meg mindkettőnknek, akkor az az enyém"

Ezt kellett eltűrnöm egészen 14-ig. Ha minimum 20 ilyen cetli nem került a táskámba délig, akkor egy sem.  Közben azt tervezgettem, hogyan kellene megszökni. Nem bírok ki 5 óra hosszát azzal, hogy ruhákat próbálgatok, és bájosan cseverészek értelmetlen dolgokról.

Aliceel hazamentünk, majd elugrottunk Karolékhoz. Kari anyukája kínálgatott minket, és elég furcsának találta, hogy Alice nem eszik semmit. Biztos azt gondolta, hogy valami különleges diétán van. Egy ideig furcsán tekintett rá, de jól ismerte Carlislet, és Esmet is. Az ő gyermekeikről senki sem gondolta volna, hogy bárkinek is tudnának ártani. Ez így is igaz. Senkit sem bántanak, inkább segítenek ahol tudnak. Csak én lógok ki a családból. Egész életem során nem tettem semmi jót. A pláza tele volt, de gondolom senki sem tudta, hogy jövünk. Alice szinte mindenkit elgázolt, Karolineval együtt. Úgy rohantak a butikok között, mint két óvodás, akik most látnak először játékot. Nénikém képességének köszönhetően mindig tudta melyik boltba érdemes bemenni, 3-szor annyi ruhát tudott felpróbálni, mint  bárki más. Nem akartam sietni, így csak minden 4. vagy 5. boltban értem őket utól. Alig bírtam lábra állni, és a kezeim majd leszakadtak. Annyi szoknya, felső, cipő, és kiegészítő után, soha nem fogok vásárolni, kivéve egy hatalmas szekrényt, amibe ezeknek a ruháknak a fele belefér. A 100. bolt után leültem egy székre, és úgy döntöttem: Addig nem mozdulok, amíg valaki ki nem cipel. Lábra sem bírok állni, nemhogy még a kocsiig sétálni. Míg egy kicsit összeszedtem magam rendeltem egy kólát, közben azon gondolkoztam vajon mit csinálhatnak apuék? Miért félt ennyire?

-Indulhatunk? -Kérdezte Karol miközben lelkesen lehuppant mellém temérdek táska kíséretében. Bólintottam, majd lassan felálltam, és körülnéztem.

-Mi az, valami baj van? -Alice is aggódik. Miért nem értik meg, hogy már nem vagyok gyerek. Nem kell ennyire félteniük, és akkor nem is rólam volt szó.

-Csak azt nézem hány bolt áll még az épületben.-Erre mindketten összenéztek, majd haragos tekintetüket felém fordították, végül arcukra mosoly került.

-Nagyon vicces! De annyi jó ruhát láttunk-Alice bűnbánóan nézett, majd egy pár csomagot átvállalt. Annyira vicces volt látni, ahogy ez a pöttöm lány majdnem nagyobb táskákkal mászkál, mint saját maga. Karolt hazavittük, aztán mi is elindultunk, hogy lepihenjünk. Vagyis hogy én lepihenjek. Alicenek meg sem kottyant, és kezdtem úgy érezni, hogy egyre nagyobb terhet jelent elviselni az emberi tulajdonságokat, és a vámpír teendőket. A torkom annak ellenére, hogy nemrég vadásztam, rendületlenül égett, míg a testem nem vágyott másra, csak egy puha ágyra, és egy forró fürdőre.

-Gyere! Lekell pihenned!-Alice felsegített a szobámba, majd később a csomagokat is behozta.

-Elmehetek enni? -Kérdeztem Alicet fáradtan, és összezuhanva.

-Hozok neked valamit. Mit szeretnél? Szendvics? Piritós? Vagy más valami? -Kérdezte, pedig jól tudta mire gondolok.

-Másfajta ételre gondoltam.-Láttam a szemeibe, hogy valamit titkol.

-Talán most ne..-Ezt bátortalanul, és félszegen mondta. Mostmár biztos, hogy titkol valamit, mert a lendületlenségét elég nehéz megtörni. Vagyis inkább lehetetlen feladat. Egyedül apu tudja felbosszantani, ami bevallom kicsit jól esik nekem, de akkor méginkább bepörög. Most lassú csigára emlékeztetett, aki megfontol minden lépést, minden egyes mondatot, szót, és még a kiejtést is.

-Mit titkolsz?-Nem akartam tovább táncolni az idegein, így belevágtam a közepébe.

-Josh kint van a pataknál, és nem akarom, hogy oda menj. Nem biztonságos.-Lehajtott fejjel ült az ágyam végére.

-Azt hiszem eltudom dönteni, mi veszélyes, és mi biztonságos. Már felnőtt vagyok.-Kiabáltam, pedig semmi okom nem lett volna rá. Örülnöm kelett volna, hogy félt, és aggódik értem, ahelyett, hogy ordítok.-Bocsi, nem akartam kiabálni.-Kértem elnézést, és megöleltem.

-Én is sajnálom, hogy eltitkoltam, de a szüleid rám bíztak, és nem szeretnélek cafatokban visszaadni. -Visszaölelt, majd felállt, és az ajtó felé vette az irányt, de én gyorsabb voltam. Hamar lerohantam a nappaliba, és magamra kaptam a dzsekim.

-Amúgy Belláék holnap reggel jönnek.-Mondta, mire a félig rajtam lógó kabátról elvonta a tekintetem.

-Beszéltél velük? Mikor?...És én beszél…-Folytattam volna tovább is, de akkor már válaszolt.

-Délelőtt hívtak, és nem akartak zavarni. -Hozzámlépett és segített felvenni a dzsekit. -Vigyázz magadra!-Mondta, majd a telefont is felém nyújtotta-Biztos voltam benne, hogy mindenről tudni akar. Nem esett semmi bajom? Mikor jövök? Mit csinálok? Mintha nem látná…

-Ha bármi baj van, úgyis meglátod-Bíztattam.

-Azért vidd csak magaddal, végszükség esetére.-Megöleltem, majd kirohantam az ajtón. A távolból, már csak annyi hallatszódott, hogy:

-A 2-es gomb a gyorshívóm.

Nem törődtem vele, csak fékevesztetten rohantam a patak felé, ahol állítólag Josh tartózkodott. Fejembe véstem a 2-es számot, de nem nagyon érdekelt. Ahogy futottam eszembe se jutott, hogy egy normális helyzetben, mikor az emberi önmagam az úr, simán orraesnék minden lépésnél. Most, hogy vámpírénem szabad kezet kapott, önfeledten, és akadályok nélkül suhant az erdőn keresztül. Se egy pislákoló fénysugár, sem  a csillagok, de még a hold sem látszott. Mindent vastag, fekete felleg takart, mintha gyász időszak lenne. A rengeteg sötét homályba, és tiszta csendbe, hallgatózásba burkolódott. Mindent csak én zavartam meg. Az állatok már aludtak, néhol még az éjszakaiak is. A fák szinte körbeölelték magukat, és leveleiket védték az esttől, de úgy éreztem legfőképp tőlem. Gyorsaságom egyre nőtt, és már minden összefolyt melettem. Nem láttam semmit, csak akkor lassítottam, amikor Josh mámorító illata megtöltötte a tüdőm minden egyes szegletét, és úgy éreztem, biztonságban vagyok.

Renesmee ruhája: