VIII.Fejezet-Elrontani és megoldani

Itt a friss. Egy  kicsit megváltozott a kommihatár. A változások a feji alatt. Remélem elnyeri tetszéseteket. Kérlek nézzétek el a helyesírási hibákat, mert már nagyon fáradt vok. Megígérem máskor sokkal jobb lesz. Van egy meglepim számotokra, de nem tudom, hogy kit érdekelne. Annyit mondok, ha ehez a fejihez jön 8 komi, akkor megosztom veletek egy ötletem (twilight) De csak 8 kommi után:D 

Addig is sziasztok és puszi:

NeSsZi

(Renesmee szemszöge)

A nap szikrázott, és a patak vize gyönyörűen ragyogott. A sekélyebb részeknél megcsillant egy-egy kavics. Ahogy a hullámok a nagyobb sziklához csapódtak, lehetett érezni a tiszta, és gyönyörű természetet, mely folytonos háborút vív, saját magával. A víz elakarta a mosni a partot, a köveket, és mindent amit lehetett, de ezek ellenálltak, és megnem szűnő hadjáratot folytattak. Néhány alkalommal csitult a háború, de sosem ért véget. Újra és újra elkezdődött, és nem figyeltek, nem is hallgattak a napra, mely próbálta elintézni közöttük a békét. A világító égitest gyorsan szelte át a hallványkék eget, majd eltűnt. Pillanatok múlva arany és később narancsos színek futottak végig az égen, keletről indulva, majd nyugaton rózsaszínes fátyolban halt meg. Mindent elborított a zordon sötétség, és csak egy halovány fény pislákolt a távolban. Közelebb akartam menni, de minden egyes lépéssel egyre távolabb került, mintha ellenkező irányba futnék. Gyorsabban kapkodtam volna a lábaimat, de olyan volt mintha vízben lennék. Lassú iramban vándoroltak, hiába rohantam. A fény beburkolt egy személyt, akinek csak feket körvanalait láttam. Az ő tempója normális volt. Mikor megérkezett hozzám elakadt a lélegzetem. A fiú volt az erdőből, akinek vérvörös szeme van. Amikor rámpillantott, végigmértem tökéletes arcvonásait, barna haját, káprázatos ívű ajkát. Tekintetem a vállára, és karjaira tévedt. Azokra a karokra, amelyek között eddigi létezésem során a legnagyobb biztonságban éreztem magam. Ahogy újra az arcát fürkésztem, valami megváltozott. Vörösen izzó szemei folyamatosan aranyszínűek lettek. A döbbenettől tátva maradt a szám, mire ő ujjaival összezárta azokat. Ajkaival a fülemhez közelített, és alig hallható, de határozott, és lágy hangom belesugta:

-Örökké szeretlek.

Amint kimondta, az eddig ledöntött távolság újra feltámadt, és egyre messzebbi, és elérhetetlen lett. Úgy éreztem utána kell nyúlnom. Annyira volt szükségem  rá, mint fuldoklónak a levegőre. Illata megtöltötte a tüdőmet, de nem volt elég. Az illat egyre jobban elszállt, alakja egyre jobban halványult, a fény egyre jobban kihunyt, az ég egyre jobban besötétedett, a víz egyre jobban feltámadt, és én egyre jobban éreztem: Szükségem van rá!

A sötét köd mögött felbukkant valami. A hold nem lehetett, mivel az nem ilyen. De hát akkor ez ….a nap. Sárgás fénycsóvái helyett fekete lepel takarta kerek vonásait. Csillogott, de csak nagyon halványan, majd ez a ragyogás is elkezdett csitulni. Mindent elborított a sötétség, mely eltakart mindent. Bizonytalanság, kétely, gyűlölet, és reménytelenség kavargott a levegőben, ami egyre jobban lehült.

-Kicsim, már dél van. Ébredj! Enned kell. -Kinyitotta az ablakot, és éreztem a hideget, mely végigfutott a döbbenettől összerándult testemen.-Sajnálom, de inkább friss levegőt lélegezz be, mégha nincs is rá szükséged.

-Már reggel van?-Kérdeztem vissza, kicsit kábultan, félkómásan.

-Hát, azt nem mondanám. 10 perc múlva dél, és te még semmit sem ettél. -Arcán egy pici mosoly terült el, majd megsimította a hajam.-Szóval, mit kérsz enni?

-Egy kis spagetti megfelel. -Suttogtam, kicsit rekedten.

-Akkor megyek és megcsinálom. -Az ajtóhoz sietett, de megállítottam.

-Kérdezhetek valamit? -Szóltam, a már ajtóban álló édesanyámra.

-Persze. Mit szeretnél tudni?-Boldogság töltötte el, és szemeiben is láttam az örömöt, de azt is tükrözte a tekintete, hogy hiányzik neki apu. Ááá. Igen, apu. Most lenne rá a legnagyobb szükségem. Azt akartam megkérdezni: Mikor jön apa? De tudtam, hogy ezzel csak elsöpörném vidám kedvét. Nekem is annyira hiányzik. Miért most kelett elmennie? Annyira kellene egy pár tanács, amivel kihúzhatok egyedül, magányosan még egy pár évtizedet, esetleg évszázadot. Furcsa, hogy ilyenkor nincs itt.Gyorsan feltettem inkább azt a kérdést, ami először az eszembe jutott.

-Ammm…Milyen nap van ma? -A takarót idegesen gyűrögettem, kicsit a szokásosnál jobban lefehéredett ujjaimmal.

-Vasárnap. -Elindult a konyha felé, és már nem akartam kérdezni tőle különösebb dolgokat. Talán, ha ma beszélek apuval, akkor elmondja mikor jönnek. Berohantam a fürdőbe, és vettem egy forró zuhanyt, mely felolvasztotta hideg bőrömet. Belenéztem a tükörbe, és megláttam az arcom. Tegnap mikor belenéztem, egészen más valaki bámult rám. Az a valaki, magabiztos volt. De én? Nem vagyok több egy mutánsnál, aki még mindig várja, hogy apuci hazajöjjön. Hogy lehetek ennyire gyerekes? Már felnőtt vagyok, nem támazkodhatom folyton a szüleimre. Nem kell állandóan óvniuk. Kezemet végighúztam a mosdókagylón, és ujjaim lesodortak valamit. Legugoltam, és felvettem, majd szomorúan néztem rá az alapozóra. Eszembejutott, hogy tegnap, milyen gonoszul bántam Aliccel, aki csak segíteni akart. Olyan gyorsan öltöztem fel, amennyire csak tudtam, és lerohantama  a konyhába, ahol anyu ép telefonált, méghozzá apuval.

-Persze…Minden rendben van.-Apu csak a szokásos dolgokat kérdezgette anyutól: Jól vagytok? Minden rendben?

-Beszélhetek vele? -Sürgettem Bellát.

-A lányod szeretne veled beszélni. -Mondta a telefonba, majd átnyújtotta nekem, de előtte még elmondta Edwardnak, hogy szereti, és hogy nagyon hiányolja.

-Szia apu. -Köszöntem, kicsit vidámabban.

-Szia kicsim. Jól vagy?

-Persze, csak megakarom kédezni, hogy mikor jöttök vissza?

-Megígérem, hogy nagyon sietünk. De most mennem kell. Szeretlek titeket. Szia-Ezeket a mondatokat csak elhadarta, és alig értettem, kivéve a köszönést.

-Vár..-Nem tudtam kimondani, mert már le is tette a telefont.

-Már kész is.-Mondta anyu, és letette az ebédem az asztalra.

-Köszi.-A villát csak forgattam a tészta között.-Neked sem mondták, mikör jönnek?-Ezt a mondatot már rég megakartam kérdezni, de most volt a legmegfelelőbb pillanat. Hangom megremegett, itt-ott bizonytalannak hatottak szavaim.

-Pénteken. Ennyit tudok. -Annyira sajnáltam. Tudtam mit jelent számára Edward, ésfordítva. Inkább megkönnyebítem a helyzetüket, és nem szólok arról, hogy tudom miért vannak a többiek Port-Angelesben. Talán rá tudom venni anyut, hogy látogassa meg Emméket. Rosalie is biztosan örülne férjének, és Alice is biztos majd meghal-képletesen,-hogy láthassa szerelmét. Istenem! Alice. Azért is jöttem le, és el is felejtettem. Biztos nagyon haragszik rám.

-Nem tudod, hogy Alice….haragszik-e rám? -Böktem ki félve a kérdést, amit már-mint a mai napon másodjára-bizonytalanul kérdeztem. Először apu, aztán alice. Lehet még rosszabb? Mindent eltudok rontani, de ennyi. Ennyi mindenhez értek.

-Nem tudom, mert elment Jasperhez. Neki is jót tesz a vadászat.-Erre a válaszra egy kicsit megnyugodtam, hisz nénikém is nyugalmat találhat férje ölelő karjaiban, hogy ha haragudna rám. Most inkább az foglalkoztatott, hogy anyut rávegyem az elutazásra.

-Neked is jót tenne.-Vigyorogtam rá, miközben megkóstoltam a spagettit, ami mostmár nagyon ízlett. Boldogan, jobban esik az ebéd. Kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy leolvassam róla az érzelmeket. Bella arcán könyebb volt kiigazodni, mint egy térképen. Láttam, ahogy szemében megcsillan egy kis fény, mely belülről nem is volt olyan kicsi. Tudtam hogy az a szikra, amit kívülről látok, bent hatalmas tüzet gyújtott, és már mindent megtalált, és mindent lángba borított, amit lehetett, de nem huny ki. Soha.

-Nem hagyhatlak egyedül. -Szemébe, és arcára most a gondoskodás, félelem és szeretet egyszerre költözött.

-Nagy lány vagyok. Tudok magamra vigyázni. Nem játszok gyufával, nem rohangálok hegyes tárgyakkal, nem nyitok idegeneknek ajtót, nem piszkálok a konektorba…ja és mellesleg hallhatatlan vagyok.-Erre elmosolyodott, és már félig a célnál voltam.

-Igen, ez csak másodlagos, mert elsősorban a lányom vagy, és az a lényeg, hogy vigyázzak rád. Szóval nem megyek.-Ez már pedig nem hagyhatom. Miattam nem lehet távol attól, akit szeret.

-Ha akarod megkérem Carlislet és Esmet, hogy náluk aludjak. Így nyugodtabb lennél?-Kérdeztem kicsit puhatolózva, mert az önbizalmam darabokra foszlott, és úgy éreztem, hogy a cél egyre távolabb van.

-Jobb ötletem van. Megkérem Alicet, hogy aludjon itt. -Mondta, majd elindult a telefonjáért, és én pánikba estem. Alice haragszik rám, így biztos nem fogja elválalni, hogy itt marad.

-Szerintem neki most nincs kedve velem tölteni az időt-mondtam, és elvettem a telefont az asztalról.

-Megkérdezem, és ha haragszik rád, akkor legalább kitudod engesztelni.-Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a telefont. Igaza volt, hisz ha haragszik, akkor valamivel kiengesztelem. Elmehetünk vásárolni, vagy valami. Azt is megemgedem, hogy úgy sminkeljen ki, ahogy szeretne. A hajammal azt csinálhat, amit akar. Odaadtam a telefont, és hallgattam Belláék beszélgetését.

-Szia Alice.

-Szia Bella.-Köszönt nénikém csilingelő hangon.

-Lenne egy kérésem. De hol vagy most?-Kérdezte anyu, és szembefordult velem.

-Most indultam vissza Forksba. Fél óra múlva ott leszek. De miért?

-Jajj mintha nem tudnád. -Válaszolta anyu moslyogva.-Szóval?

-Rendben. De üzenem Nessienek, hogy mindhármat.-Erre én is elkezdtem nevetni,de anyu csak értetlenül állt kezében a telefonnal, majd szája mosolyra húzódott.

-Meg sem merem kérdezni, hogy mire gondolsz. -Nevetett, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy nénikém bosszút áll.

-Nemsokára ott vagyok, addig sziasztok!

-Szia Alice! -Köszönt el anya.

-Mondtam, hogy nem haragszik.-Mosolygott anyu, és magamban ujjongtam. Boldog voltam, hogy Alice nem dühös és azért is, mert anyu és apu együtt lehetnek.

-Segítsek pakolni?-Kérdeztem, miközben Bella az emelet felé tartott.

-Csak egy napra megyek.-Mikor felért, hallottam a cipzár csúszását. Anyu emberi lassúsággal pakolt. Most esett le hogy mi van. Alice biztos, hogy nem fog elengedni egyedül, még vadászni sem, de ha velem jön, akkor lehet, hogy meglátja azt a fiút. És mi van ha Alice megtámadja?

-Annyu!!!-Ordítottam, de feleslegesen, hisz ha csak suttogtam volna, akkor is tisztán hallaná.

-Mi a baj, kicsim?-Kérdezte anyu, aggódva.

-Semmi, semmi…..csak szeretnék elmenni az erdőbe egy kicsit.-Ez végül is nem volt hazugság, mivel komolyan oda akartam menni. Még csak 3 napja ismerem azt a srácot, még a nevét sem tudom, csak 1 napja láttam az arcát, de nem akarom hogy baja essen, főleg nem miattam. Mégis csak egy érző lény, akit talán az én biztonságomért akarnak megölni. Nem hagyhatom, végül is attól, hogy "igazi vámpír" még nem másabb. Lehet hogy…Nem, nem nem. Az lehetetlen. Nem lehetek szerelmes egy olyan vámpírba, akit még csak nem is ismerek. Pár napja még undorodtam az ember vért zabálóktól.. most meg? Az lehetetlen, csak féltem. Igen…Csak féltem. De hát őt nagyon nehéz megölni, hisz az amik mi vagyunk. De akkor is van rá mód. Mostmár biztos: Csak féltem.

-Menj nyugodtan.-Hallottam anyu hangját, szinte már kilometeres távolságból. Észnélkül rohantam a patak felé. Tudtam, hogy hol találom, és minden egyes lépés, amivel közelebb kerültem a patakhoz, felerősítette mámorító illatát. Nem törődtem semmivel. Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta. Gyorsaságom miatt, letört egy pár ág, megrepedt néhány kiálló, és elszáradt gyökér, az állatok elrohantak. Szívem egyre hevesebben vert. Ha miattam megölnek valakit.... Megtorpantam, mikor a sziklán ülve újra megláttam. Lassan közelítettem, mire ő egy pillanatra megremegett, majd kezdte.

Remélem tetszett. Itt a kommihatár 5. Szval 5 kommi után frisselek! 3 kommi után ízelítő!